Hatvanhárom
Sötétedésig kellett várniuk, amíg megkockáztatták, hogy elmerészkednek Júnó házáig. Mi mást tehettek volna a Fekete Rózsával, mint hogy odaviszik? Várakozás közben a feszültség szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. Senki sem szólt. Muzzlehatch tekintete olyan távolivá vált, amilyet Titus ritkán látott azelőtt.
Sziklás környék volt, a sziklák fölött fák nyújtóztatták ki ágaikat. Végül Titus odasétált Muzzlehatchhez, aki hanyatt feküdt egy nagy, szürke kövön. Fekete Rózsa követte a tekintetével.
– Ezt nem tudom tovább elviselni – fakadt ki Titus –, mi az ördög történt? Miért viselkedik ennyire másképp? Azért van, mert… ?
– Fiam – felelte Muzzlehatch –, elmondom neked. Akkor elhallgatsz majd. – Hosszú szünetet tartott. Azután így szólt: – Az állataim halottak.
A hirtelen rájuk telepedő erdei csendben Titus letérdelt a barátja mellé. Csak ennyit kérdezett:
– Mi történt?
– Az elszánt férfiak – mondta Muzzlehatch –, akiket néha tudósoknak is neveznek: üldözőbe vettek. Valaki mindig üldözőbe vesz. Szokás szerint elszöktem előlük. Sokféle módját ismerem az eltűnésnek. De mi haszna van ezeknek most már, drága öregem? Az állataim halottak.
– De…
– Összezavarodtak, mert nem találtak meg… nem, még a legújabb műszerükkel sem, ami nem nagyobb egy tűnél, és fénysebességgel furakszik át a kulcslyukon… szóval, összezavarodtak, azután felhagytak az utánam való vadászattal, és legyilkolták az állataimat.
– Hogyan?
Muzzlehatch felállt a sziklán, karját felemelve belekapaszkodott egy fölötte csüngő vastag ágba, és letörte. Állkapcsán egy izom megállás nélkül lüktetett.
– Valamilyen sugárral – mondta végül. – Valamilyen sugárral. Bájos elgondolás, csinos kivitelezés.
– Mégis képes volt megmenteni engem – mondta Titus – a sovány embertől.
– Igen? – kérdezte Muzzlehatch. – Álomban jártam. Ne képzelj többet erről. Nem volt más választásom, mint hogy a Folyó Alatti Város felé induljak. A tudósok már közel jártak. Téged kerestek, fiam: mindkettőnket kerestek.
– De emlékezett rám – felelte Titus. – Végigkúszott a gerendán.
– Valóban? Jó! És így zúztam össze? Messze jártam… az állataim között. Láttam, ahogy meghalnak… Láttam, ahogy felfordulnak. Hallottam, ahogy gyenge lélegzetük eltávozik a bordáik közül. Láttam, ahogy az állatkertem vágóhíddá változik. A teremtményeim! Elevenek voltak, mint a tűz. Érzékiek és rettenetesek. Ott feküdtek. Ott feküdtek – mindörökre.
Arcát Titus felé fordította. A távoli kifejezés eltűnt róla, és helyét átvette valami más, ami hideg volt, és könyörtelen, akár a jég.