Hetvenhat
Holdtalan, csillagtalan éjszaka volt, amikor megszöktek a Folyó Alatti Városból, és északkeletnek indultak. Egy hónap sem telt belé, és idegen földön jártak.
Repedtfazék egy kopasz dombtető alatt csatlakozott hozzájuk, ahogy megbeszélték. Minden idiótaságával együtt hármójuk közül neki volt egyedül pénze. Nem sok, amint azt hamarosan felfedezték, de egy-két hónapig kitart. Ez a pénz átvándorolt Rákboka zsebébe, ahol, az ő szavaival, „nagyobb biztonságban lesz”. Úgy tűnt, amikor pénzről van szó, Rákbokát cserben hagyja a tétovasága.
Repedtfazéknak nem volt kifogása ez ellen. Nem történt semmi. Azelőtt gazdag volt. Most meg szegény. Mit számít? Nevetése éppen olyan éles, éppen olyan átható volt, mint mindig. Mosolya épp olyan semmitmondó. Válaszai épp olyan sietősek. Két társával összehasonlítva Repedtfazékban csak úgy pezsgett az élet, eleven volt, mint egy majom.
– Hát itt vagyunk! – kiáltotta. – Puff, egyből valaminek a közepén! Ne kérdezzék hol: valahol. Ha-ha-ha! – Csörömpölésszerű nevetése szilánkokban zörgött lefelé a domboldalon.
– Rákboka úr, uram – szólt Csúzli.
– Igen? – húzta fel Rákboka az egyik szemöldökét. – Ezúttal mit akar? Újabb pihenőt, felteszem.
– Ma nagy és nehéz terepet jártunk be – felelte Csúzli –, és elfáradtam. Valóban elfáradtam. Ez emlékeztet azokra…
– …az évekre, melyeket a sóbányában töltött. Igen, igen. Már mindent tudunk róluk – mondta Rákboka. – És megtenné, hogy egy kicsivel óvatosabban bánik a könyveimmel? Úgy fogja azt a zsákot, mintha krumplival volna tele.
– Ha közbevethetnék pár rövidke szót – trillázta Repedtfazék. – Jómagam úgy fogalmaznék…
– Oldozza ki a könyveimet – utasított Rákboka. – Az összeset. Porolja le őket egy száraz ruhával. Azután számolja meg.
– Tudja, amikor a bányában voltam, volt időm gondolkodni… – mondta Csúzli, és gépiesen engedelmeskedett Rákboka utasításának.
– Ohó! És gondolkodott? És mire gondolt? Nőkre? Nőkre! Ha-ha-ha! Nőkre. Ha-ha-ha-ha!
– Ó, nem! Ó, dehogy! A nőkről semmit sem tudok – válaszolta Csúzli.
– Hallotta ezt, Rákboka? Micsoda rendkívüli állítás! Mintha azt mondaná: „a holdról semmit sem tudok”.
– Nos hát, akkor mit tud róla? – kérdezte Rákboka.
– Amit magáról, drága öregem. A hold száraz. Ahogy maga is. De mit számít mindez? Élünk. Szabadok vagyunk. Pokolba a holddal! Különben is, gyáva. Csak éjjel jön elő! Ha-ha-ha-ha!
– A hold megjelenik a könyvemben – jelentette ki Rákboka. – Nem emlékszem pontosan, hol… de elég sokszor. Arról a változásról beszélek, vagy inkább elmélkedem, tudják, amely a holdra jellemző. Amióta a Holdcsiga körbeúszta, egészen megváltozott. Elvesztette a titokzatosságát. Figyel, Csúzli?
– Igen és nem – felelte Csúzli. – Igazából a következő táborhelyünkön gondolkodtam. A bányában más volt. Nem volt…
– Felejtse el a bányát – mondta Rákboka. – És vigye az ügyetlen könyökét a kéziratomról. Ó, barátaim, barátaim, hát az semmi, hogy megmenekültünk arról a veszedelmes helyről? Hogy együtt vagyunk, mindhárman, ahogy elterveztük? Hogy itt vagyunk békességben egy kopasz domb szélvédett oldalában?
– De még itt sem tudja kiverni az ember a fejéből azt a brutális verekedést. Egészen felzaklat – felelte Csúzli.
– Istenem! Micsoda bunyó volt! Csontok, izmok, inak, belső szervek meg minden, szanaszét szórva, de mit számít most már? Kellemes az este, két csillag is feljött. Az élet előttünk van… legalábbis egy része. Ha! Ha! Ha!
– Igen, igen, igen. Ezt mind tudom, Repedtfazék, de akaratlanul is azon tűnődöm…
– Tűnődik?
– Igen, hogy mi lehet azzal a fiúval. Nem megy ki a fejemből – mondta Csúzli.
– Én nem sokat láttam belőle. Lejjebb álltam a dombon. De abból, amennyit láttam, és amit az életről tudok, arra következtetek, hogy jó háttérrel rendelkezik.
– Jó háttérrel! Ha-ha-ha-ha-ha! Ez aztán pikáns!
– Még hogy pikáns! Maga bolond! Gondolja, hogy az egész életemet a Folyó Alatti Városban töltöttem? Valaha komornyik voltam!
Csúzli talpra emelkedett.
– Felszáll a harmat – szólt. – Tüzet kel raknom. Ami pedig a fiatalembert illeti, sokat megadnék, ha láthatnám.
– Nyilván – mondta Rákboka. – Volt benne valami. Mégis, minek akarnánk…?
– Látni? – kiáltotta Repedtfazék. – Miért is akarnánk? Ohó! Őt meg a krokodilus barátját. Ohó! Micsoda feltételezéseknek ad tápot!
– Hagyja ezt rám – mondta Rákboka. – A fejem akár az iránytű, orrom akár a vérebé. Maga, kedves Csúzli, gondoskodjon a táborhelyről és a kötetekről… Repedtfazék, maga induljon portyára, és tekerje ki a tyúkok nyakát. Ó, kedvesem, milyen fürgén-takarosan mozog, mikor a hold mohón letekint a tanyákra, és az udvarok feketék és ezüstösek. Milyen fürgén-takarosan cserkészi a baromfit. Ha egyszer utolérjük a fiút, bort iszunk és pulykát eszünk.
– Én nem iszom – jegyezte meg Csúzli.
– Csitt!
– Mi az?
– Nem hallotta a nevetést?
– Sss… sss…