Negyvennégy

Flay több mint egy órája üldögélt barlangja bejáratánál. Fullasztó volt a levegő, és a lágyszürke égen egész nap ott állt az a három kis felhő.

Hosszúra nőtt a szakálla, és haja, mely valaha oly rövidre volt nyírva, most a vállát verdeste. Bőre megbarnult a naptól, és az utóbbi évek nehézségei újabb ráncokat véstek az arcára.

Mostanra az erdő részévé vált, szeme éles lett, akár a sasé, hallása szintúgy. Léptei nesztelenné váltak. Térdízületének recsegése is eltűnt. Talán a nyár heve sütötte ki belőle a bajt, mert ruhája rongyos volt, akár a lombok, úgyhogy térde nagyrészt csupaszon maradt.

Mintha csak az erdőnek született volna, olyan elválaszthatatlanul olvadt be az ágak, páfrányok és patakok világába. S mégis, annak ellenére, hogy úgy ismerte az erdőt, akár a tenyerét, hogy eggyé vált a végtelen fák vadonjával, mintha ő is csupán egy ága lenne – mindennek ellenére gondolatai sosem jártak távol attól a hatalmas kőrakástól, mely fenyegette és végzetét okozta ugyan, mégis az egyetlen otthon volt, amelyet ismert.

De bármennyire is vágyott visszatérni szülőhelyére, Flay nem volt szentimentális számkivetett. Ha gondolatai a Vár felé kanyarodtak, nem ábrándos jelleggel tették. Kemény, nyugtalan, töprengő gondolatok voltak, s egyáltalán nem korai emlékeihez tértek vissza, hanem a dolgok jelenlegi állásához. Csontja velejéig a hagyományok embere volt, nem kevésbé, mint Barquentine. Szíve mélyén tudta, hogy rosszul alakulnak a dolgok.

Miféle lehetősége nyílt volna kitapintani a csarnokok s tornyok érverését? Megérzéseinek vezérlő fényétől és veleszületett borúlátásától eltekintve mire alapozhatta gyanúját? Csupán belévésődött pesszimizmusa és a száműzetése óta érthető módon megerősödött félelem súgta meg neki, hogy távollétében meggyengült a Vár?

Ennyi volt, s nem sokkal több. Ha viszont félelme puszta spekuláció, sosem tette volna meg az elmúlt húsz nap során azt a három tilos utat. Mert végigment az éjféli folyosókon – s bár konkrétan még nem fedezett fel semmit, azonnal tudatára ébredt a változásnak. Történt valami, vagy épp történik, valami gonosz és felforgató dolog.

Nagyon jól tudta, hogy száműzését követően valós kockázattal jár, ha felfedezik, s hogy igen halvány esélye van rá, hogy rábukkanjon félelme okára az alvó termek és folyosók sötétjében. Mégis merészkedett megszegni a Groan-törvények betűjét, hogy magányában rájöhessen, vajon annak szellemét is kórság gyötri-e, ahogy tartott tőle.

S most, miközben félig elrejtőzve a barlangja bejáratát benövő páfrányok közt ült, s végigrágta magában mindazokat az eseményeket, amelyek az elmúlt évek során így vagy úgy megerősítették a balsejtelmeit, hirtelen ráébredt, hogy figyelik.

Egy hangot sem hallott, de az erdőben kifejlődött új érzéke figyelmeztette rá. Mintha valami megkocogtatta volna a lapockái között.

Szeme azonnal végigpásztázta az előtte húzódó területet, s meg is pillantotta őket, ahogy mozdulatlanul álltak jobbra, az erdőszélen. Rögtön megismerte őket, pedig a lány szinte a felismerhetetlenségig felnőtt. Lehetséges, hogy ők nem vették volna észre? Kétségtelenül felé meredtek. Elfelejtette, hogy ő maga mennyire megváltozhatott, főleg Fukszia szemében, a hosszú hajával, szakállával és rongyos ruháiban.

De most, ahogy rohanni kezdtek felé, ő is felállt, és elébük ment a kövek között.

Fukszia ismerte fel először az ösztövér száműzöttet. Ott állt előtte a maga alig húsz évével ez a napbarnított, furcsán melankolikus lány, tele szeretettel, félelemmel, bátorsággal, haraggal és gyengédséggel. Mindez oly nyersen hasított Fukszia mellkasába, hogy még az is igazságtalanságnak tetszett, hogy ennyi minden szoruljon egyetlen személybe.

Flay szemében a lány megjelenése a megvilágosodás erejével hatott. Akárhányszor eszébe jutott, mindig gyermekként gondolt rá, s erre váratlanul itt áll előtte egy nő: kipirulva, izgatottan, szemét az arcára szegezi, keze a csípőjén, miközben kifújja magát.

Flay úr látogatója iránti tisztelete jeléül fejet hajtott.

– Ladységed! – mondta, de mielőtt Fukszia válaszolhatott volna, megérkezett Titus is, haja a szemébe lógott.

– Én megmondtam! – lihegte. – Mondtam neked, hogy megtaláltam! Mondtam, hogy szakálla van, és csinált egy gátat, és ott van a barlangja, és ott aludtam, meg ott főztünk, és… – Levegőt vett, aztán folytatta. – Hahó, Flay úr! Csodásan és elvadultan fest!

– Ah! – mondta Flay. – Csakugyan, Úrfi, a kemény élet, kétségtelen. Több nap, mint kolbász, Úrfi.

– Ó, Flay úr! – szólalt meg Fukszia. – Úgy örülök, hogy újra látom – maga mindig olyan jó volt hozzám! Hogy van itt egymagában?

– Természetesen jól van! – szólt közbe Titus. – Kész vadember. Nem igaz, Flay úr?

– Úgy valahogy, Úrfi – felelte Flay.

– Ó, te még kicsi voltál, nem emlékezhetsz rá, Titus – mondta Fukszia. – De én mindenre emlékszem. Flay úr volt apa legelső inasa – mindenki más fölött állt, ugye, Flay úr – míg ő el nem tűnt…

– Tudom – erősködött Titus. – Bellgrove óráján mindent hallottam – a többiek mindent elmeséltek.

– Semmit sem tudnak! – tiltakozott Flay. – Nem tudnak semmit, ladységed.

Fuksziához fordult, és ismét fejet hajtva mondta neki:

– Alázatosan meghívnám a barlangomba. Pihenni, hűsölni és friss vízre.

Flay elvezette őket a barlanghoz, s miután beléptek, megmutatták Fuksziának a kettős kürtőt, és nagyot húztak a forrásvízből, mert melegük volt, és megszomjaztak, Titus lehevert a barlang páfránnyal borított fala alatt, rongyos házigazdájuk pedig kicsivel arrébb ült le. Karját a lábszára köré fonta. Szakállas állát a térdére támasztotta – tekintetét pedig Fuksziára szegezte.

A lány a maga részéről, mikor felfedezte, hogy a férfi milyen gyerekesen bámulja, nem jött zavarba, és rámosolygott, ahogy pillantásuk találkozott, de közben végigjártatta szemét a falakon és a boltozaton, s Titushoz fordulva megkérdezte, vajon ezt vagy azt ő is felfedezte-e legutóbbi látogatása során.

Ám eljött a pillanat, mikor csend borult a barlangra. Olyan csend, amelyet igen nehéz megtörni. De végül csak megtörte valaki, mégpedig fura módon maga Flay, hármójuk közül a legkevésbé közlékeny.

– Ladységed… Úrfi… – mondta.

– Igen, Flay úr? – kérdezte Fukszia.

– Sok éve vagyok távol, száműzetésben, ladységed – nyitotta szólásra cserzett ajkát, de aztán becsukta, mert nem találta a megfelelő kifejezést. De kis idő múlva újra nekirugaszkodott. – Elvesztettem minden kapcsolatot, Lady Fukszia, de bocsásson meg – kérdeznem kell ezt-azt.

– Csak tessék, Flay úr, miféle kérdései vannak?

– Én tudom, mifélék – mondta Titus. – Hogy mi történt, mióta utoljára itt jártam, és mi derült ki, ugye, Flay úr? Meg hogy most, hogy Barquentine meghalt, és…

– Barquentine meghalt? – vágott közbe hirtelen kemény hangon Flay.

– Ó, igen – felelte Titus. – Tudja, halálra égett, ugye, Fukszia?

– Igen, Flay úr. Steerpike megpróbálta megmenteni.

– Steerpike? – mormolta a hórihorgas, rongyos, mozdulatlan alak.

– Igen – válaszolta Fukszia. – Nagyon beteg. Meg is látogattam.

– Ugyan! – hitetlenkedett Titus.

– De igen, és újra meg is fogom. Rettenetesen megégett.

– Nem akarom, hogy meglátogasd! – mondta Titus.

– Miért ne? – Fukszia arcát kezdte elönteni a vér.

– Mert…

Ám Fukszia félbeszakította.

– Ugyan… mit… tudsz… te… róla? – kérdezte nagyon lágyan és lassan, de a hangja remegett. – Talán bűn volna, hogy sokkal remekebb, mint amilyenek mi valaha is lehetünk? Ő tehet róla, hogy torz?

Majd hirtelen hozzátette:

– Vagy hogy olyan hősies?

Öccsére pillantott, s meglátott a vonásaiban valami végtelenül közel állót, ami mintha a saját szívét tükrözte volna, vagy mintha a saját szemébe tekintett volna…

– Ne haragudj – mondta –, de inkább ne beszéljünk róla.

Flay viszont épp ezt akarta.

– Ladységed! – kezdte. – Barquentine fia – megértette-e – ki lett-e tanítva – az Írások Őrizőjének – a Groan-törvények Letéteményesének – minden a rendjén van-e?

– Senki sem találja a fiát, ha egyáltalán volt neki – felelte Fukszia. – De minden rendben van. Barquentine immár évek óta tanította Steerpike-ot.

Flay hirtelen talpra állt, mintha láthatatlan zsinegen rántották volna fel, s közben elfordította az arcát, hogy elrejtse haragját.

„Nem! Nem!” – kiáltott fel magában, ám hangot nem adott ki. Aztán hátraszólt a válla fölött:

– De Steerpike beteg, ladységed?

Fukszia rámeredt. Sem ő, sem Titus nem értette, miért pattant fel hirtelen.

– Igen – felelte Fukszia. – Megégett, amikor meg akarta menteni a lángoló Barquentine-t – és hónapok óta ágyban fekszik.

– És még meddig, ladységed?

– A Doktor szerint egy héten belül felkelhet.

– De a Rituálé! Az instrukciók: ki adja meg őket? Ki vezényli a procedúrát – napról napra – ki értelmezi az Írásokat – ó, istenem! – Flay már nem tudta türtőztetni magát. – Ki kelti életre a szimbólumokat? Ki forgatja Gormenghast kerekét?

– Minden rendben van, Flay úr. Minden rendben. Nem kíméli magát. Nem hiába tanították. Be van kötözve, de ő vezényel mindent. Mindent, a betegágyból. Minden reggel. Harminc-negyven ember áll folyton a rendelkezésére. Mindet kikérdezi. Több száz könyv fekszik mellette – a falat pedig ábrák és térképek borítják. Senki más nem tudná megcsinálni. Egyfolytában dolgozik, miközben ott fekszik. Az agyával dolgozik.

Ám Flay tenyerével a falra csapott, mint aki képtelen féken tartani dühét.

– Nem! Nem! – kiáltotta. – Ő nem Szertartásmester, ladységed, nem maradhat az! Nem szereti, ladységed, nem szereti Gormenghastot!

– Bár egyáltalán ne lenne Szertartásmester! – jegyezte meg Titus.

– Úrfi – szólt hozzá Flay némi hallgatás után –, maga még gyerek. Nem képzett. De tanulni fog Gormenghasttól. Sourdust és Barquentine, mindkettő elégett – folytatta alig tudván, hogy fennhangon beszél. – Apa és fia… apa és fia…

– Lehet, hogy csak gyerek vagyok – vágott vissza Titus nagy hévvel –, de ha tudná, hogy jöttünk ma ide, a föld alatt, egy titkos alagúton (amit én magam találtam, ugye, Fukszia?), akkor… – Ám itt abba is hagyta, mert a mondat kezdett túl bonyolulttá válni.

– De tudja – kezdte újra –, a sötétben jöttünk, gyertyákkal, volt, hogy négykézláb, de legtöbbször csak gyalogoltunk végig a Várból, kivéve az utolsó mérföldet, ahol feljön az alagút, de sosem venné észre, egy parton van, olyan, mint egy borzüreg szája – innen nem messze – az erdő túloldalán, ahol először látott, úgyhogy nehezen találtuk meg a barlangját, Flay úr, mert múltkor, mikor itt voltam, nagyrészt lóháton jöttem, aztán át a tölgyesen – és ó, Flay úr, álmodtam, vagy tényleg láttam azt a repülő lényt, és meséltem-e róla? Néha azt hiszem, csak álmodtam.

– Úgy is volt – mondta Flay. – Rémálom, nem más.

Mintha nem kívánt volna Titusszal a „repülő lényről” beszélgetni.

– Titkos alagút a Várba, Úrfi?

– Igen – felelte Titus –, titkos, és fekete és földszagú, és helyenként még fagerendák is alátámasztják a tetejét, és mindenütt hangyák vannak.

Flay Fuksziára emelte a szemét, mintegy megerősítésért.

– Így van – mondta Fukszia.

– És közel van, ladységed?

– Igen. Az erdőben, a szomszédos völgyön túl. Ott jön felszínre az alagút.

Flay egyikről a másikra nézett. A föld alatti járat láthatóan nagy hatást tett rá, bár el nem tudták képzelni, miért – mert számukra valóságos és félelmetes kaland volt ugyan, de keserű tapasztalatból tudták, hogy ami az ő szemükben csodálatos, az nemigen kelti fel a felnőtt világ érdeklődését.

De Flay mohón sóvárgott minden kis részlet után.

És a Várban honnan indul az átjáró? Nem látták meg őket a szoborsoros folyosón? Visszatalálnak erre a folyosóra, mikor az alagút a termek és járatok néma, élettelen világába torkollik? El tudnák őt vinni az erdőben a partra, ahol az alagút végződik?

Hát persze hogy el tudják. Elragadtatva attól, hogy egy felnőtt – mert Fukszia sosem tekintette magát annak – ugyanolyan izgatottan fogadja felfedezésüket, mint ők maguk, már útra is keltek az erdő felé.

Flay szinte első pillantásra sokkal többet látott felfedezésükben, mint azt Fukszia vagy Titus sejthette volna. Ha valóban ott áll barlangjától mindössze pár percnyire, Flay számára ajtó nyílik régi világának szívébe, olyan út, amelyen, ha kedve tartja, fényes nappal is járhat, miközben az erdők-mezők ott vannak öt lábbal a feje fölött, s így minden bizonnyal igencsak megnövekszik a hatalma, hogy kiszimatolja, hogy nyomára bukkanjon a Gormenghastban ólálkodó gonosznak. Mert nem egykönnyen lehet észrevétlenül bejutni a Várba, s olykor a holdfényben megtenni a hosszú utat barlangjától a Külső Falakig, majd a belső udvarokon és nyílt térségeken át az odabenti épületekig, s a szobákig és a folyosókig, melyek a fejében jártak.

De ha mindaz igaz, amit mondtak, éjjel-nappal bármikor előbújhat a mögül a szobor mögül a faragványok folyosóján, hogy csupasz valójában táruljon elé a hely komor anatómiája.