Tizenkettő
A láthatár végéig minden irányban elterpeszkedő felhő mozdulatlanságban tartotta maga alatt a levegőt, mintha az egymás felé nyomakodó ég és föld szorította volna ki belőle a szuszt. Az egybefüggő felhőtető hasa alatt a szinte víz alattinak tetsző fény különös játéka folytán a levegő Gormenghast hórihorgas felületén épp eleget tükrözött vissza önmagából ahhoz, hogy a kócsagok elcsendesedjenek, ahogy egy rég elhagyott, félig a felhőben lebegő gyalogúton álldogáltak tollukat borzolva.
A sétányhoz vezető kőlépcső eltűnt az évszázados repkény, borostyán és fojtogató gyom alatt. Egyetlen lélek sem tette soha a lábát a hatalmas, fekete mohapárnákra, melyek az útra telepedtek, senki sem ment végig tornyocskákkal övezett peremén, ahol a gémek álltak és a csókák csatároztak, s a napsugár, az eső, a fagy és a hó sorjában végezte pusztító munkáját.
Valaha volt itt egy nagy szárnyas ablak, amely erre a teraszra nézett. Eltűnt rég. Még csak üvegcserép, vasdarab vagy korhadt fa sem látszott sehol. Lehetséges, hogy a moha és a kúszónövények alatt több, mélyebb réteg is lapult, melyeket elkorhasztott az idő, de ahol egykor a magas ablak állt, most csak egy csarnok üres sötétsége maradt. Védtelen száját ott tátotta nagyra, félúton a kövezés belső szegélye felé. A nyílás mindkét oldalán, egymástól jókora távolságban durva lyukak tátongtak a kövezetben, melyek egykor az ablakokat övezték. Maga a csarnok ünnepélyes gémekkel volt tele. Itt költöttek, itt nevelték fiókáikat. S bár döntően gémtanya volt ez, akadtak olyan hasadékai, zugai is, ahol a szokás hatalma folytán kócsagok és bölömbikák telepedtek meg.
Ez a csarnok, ahol valaha letűnt idők szerelmesei lépdeltek, toppantottak és forogtak az elfeledett zene elfeledett ütemére, ez a csarnok tehát sárgásfehér botokkal volt borítva. Olykor a horizonthoz közeledő, lenyugvó nap becsúsztatta ide sugarait, s ahogy azok végigpásztázták a jókora fészkeket, a fehér gallyak hálója leprás korallként fel-fellobbant a földön, s helyenként (persze tavaszidőben) egy-egy sápadt-kékeszöld tojás ragyogott fel köztük drágakőként, vagy egy fészakaljnyi fióka, akik hosszú nyakukat az ablak felé nyújtogatták, ösztövér testüket csupán pehelytoll borította, és az alábukó nap mintha reflektorfénybe vonta volna őket.
Késői napsugarak pásztázták végig a göröngyös padlót, és kirajzolták az omladozó kandalló mellett álló gém nyakának hosszú, csillogó tollait; majd újra a fehérséget, ahogy egyik madárszomszédjának homloka fellángolt az árnyékból… és aztán, ahogy a fény végigsiklott a termen, egy falfülke hirtelen táncra kelt a különféle csíkokkal-pettyekkel s a bölömbikák vörösessárgájával.
Ahogy leszállt az alkonyat, a zöldes fények erősödtek fel a köveken. Messze-messze, a tetőkön túl, Gormenghast várfalain túl, túl a lápokon, a lapályon, a folyón és az erdős-csalitos dombokon, még a meghatározhatatlan földek távoli homályán is túl úgy ragyogott fel Gormenghast hegyének karmos csúcsa, akár egy jádeszobor. A zöld légben a gémek is feleszméltek révületükből, és a csarnokból felhangzott a fiókák jellegzetes csicsergése-csattogása, mert látták, hogy mélyül a sötétség, és tudták, hogy szüleik hamarosan vadászni indulnak.
Bár meglehetősen összezsúfolódtak ezen a gémtanyán a kupolás tető alatt, melyet valaha freskók aranya és zöldje ékesített, ám most málladozott sötét felülete, és lepkeszárnyként csüngtek róla a hámló festékdarabok – mégis minden egyes madár magányos alaknak tűnt, ahogy sorjában kiléptek a teraszra: minden egyes gém, minden bölömbika a maga remeteségében, ünnepélyesen lépdelt elő vékony gólyalábain.
Majd a szürkületben mintha édes bordáik közt egyazon szívdobbanás üres hangja verődött volna vissza, egyszeriben szárnyra kaptak – egy csoportnyi gém hátrahajlított nyakkal, hatalmas, kerek szárnyaik komótosan emelkedtek és ereszkedtek a levegőben; majd újabb és újabb szállt fel, azután egy bakcsó következett kísérteties, hátborzongató károgással, mely szörnyűbb volt annak a bölömbikapárnak földöntúli bömbölésénél is, mely spirálívben feliramodott a felhők közt, messze Gormenghast fölé, majd aláereszkedvén valóban bikaként zengett.
A sétány zöldes homályba veszett. Az ablakok üresen tátongtak, de semmi sem mozdult, csak a tollas lények. És száz éve már, hogy semmi sem moccant itt, csupán a szél, a jégverés, a felhők, az eső vize és a madarak.
A Gormenghast-hegy magas, zöld karom-orma alatti széles ingoványsávok hirtelen a feszült éberség sávjaivá változtak.
Minden madár rezzenéstelenül, csillogó szemmel állt a maga örökös vízterületén, fejüket hátrahúzták, felkészülve a tőrszerű csőr végzetes csapására. Hirtelen egy csőr merült alá és húzódott vissza a sötét vízből, és halálos hegyén hal vergődött. Még egy pillanat, és a gém már fenségesen, komótosan szárnyalt.
A hosszú éj során ezek a madarak időről időre visszatértek, csőrükben olykor békával vagy cickánnyal, olykor gőtével vagy tavirózsa bimbójával.
Ám most üresen állt a terasz. Minden gém a helyén állt a láposon, mozdulatlanul, sújtásra kész tőrével. A csarnokban még a fiókák is furcsamód csendesek voltak.
Ekkor tűnt fel egy gyermek. Fiú, lány vagy tündér, nem lehetett volna megmondani. Ám finom alkata gyermekre vallott, elevensége pedig csakis egy gyermeké lehetett. Egy rövid pillanatra megállt a terasz túlsó végén egy tornyocskánál, aztán el is tűnt, csak a túlcsorduló élet lenyomatát hagyta maga után – oly könnyed valamit, mint a mogyoróvessző. A toronytól a sötétségbe szökkent (mert mozdulata inkább szökkenés volt, mint lépés vagy ugrás), és szinte ugyanolyan gyorsan el is tűnt, mint ahogy megjelent, ám ugyanabban a pillanatban, amikor felbukkant ez a gyermekfantom, zefír törte át a levegő agonizáló falát, és szertelenül, vígan szaladt végig Gormenghast komor, sötét gerincén. Eljátszadozott a kókadt zászlókkal, boltíveken bukfencezett át, pajkos füttyszóval hussant fel az üres tornyokba és kürtőkbe, míg egy ötszögű tető recés fogú hasadékán át lesuhanva szigorú arcok közt nem találta magát – vagy száz szépiaszín, pókhálóval beszőtt arc között; ezután a kőpadlóban lévő rács vonzásába került, mire szabadjára eresztette önmagát, illetve engedett a gravitáció törvényének és a huzat kék borzongatásának, hét emeleten zúgott át, majd egyszeriben egy galambszürke fényű szobában termett, és levegőből hurkot font Titus köré.