Százhat
A sisakos alakok elengedték a karját.
– Visszahoztuk neked anyádat és nővéredet. Kit szeretnél még?
Titus a lány felé fordult, és szemében mélységes keserűséget látott. Miért pécézte ki? Mit tett? Az volt az oka, hogy soha nem szerette önmagáért, csak kéjvágyból; ez olyan iszonyú bűn lenne?
A sötétség mintha sűrűsödött volna. A fáklyák lángja szeszélyesen lobogott, és az éjszakai égboltból ritkás esőpermet hullott.
– Összehozzuk a családod – súgta Cheeta. – Túl régóta vannak Gormenghastban. Neked kell üdvözölnöd és bevezetned őket a körbe. Nézd, hogy várnak. Szükségük van rád. Hiszen nem hagytad-e cserben őket? Nem mondtál-e le róluk? Ezért vannak itt. Egyetlen okból. Hogy megbocsássanak. Hogy megbocsássák az árulásodat. Nézd, hogy csillog a szemükben a szeretet.
Miközben Titushoz beszélt, három fontos dolog is történt. Az első az volt, hogy (Cheeta ösztökélésre) egy átjáró nyílt sebesen a trón lépcsőjétől a körig, hogy Titus késlekedés nélkül bejuthasson a kör közepére.
A második az volt, hogy megismétlődött az éles és ismerős füttyszó, melyet Titus és Cheeta nem sokkal azelőtt hallottak. Ezúttal közelebbről hallatszott.
A harmadik pedig, hogy újabb szörnyetegek kezdtek megjelenni a körben.
Az elfeledett szoba egymás után okádta ki őket. Ott voltak a nagynénik, az egyforma ikrek, akiknek az arcát úgy világították meg, hogy lebegni látszottak az üres térben. Hosszú nyakuk, szörnyen hegyes orruk, pillantásuk üressége már önmagában is elég borzasztó lett volna, azok nélkül a rettenetes szavak nélkül is, melyeket színtelen, monoton hangon ismételgettek újra meg újra.
– Égj… égj… égj…
Ott volt Sepulchrave, aki mintha révületben lett volna, fáradt lelke a szemében csillogott, hóna alatt könyvek. Teljesen elborították vasból és aranyból készült hivatali láncai. Fején a Groanok rozsdavörös koronája. Minden lépésnél mélyet sóhajtott, mintha minden lépése az utolsó lenne. Úgy görnyedt előre, mintha bánata súlya húzná lefelé, minden mozdulatával gyászolt. Miközben a kör közepe felé tartott, hosszú sorban tollakat húzott maga után, komor szájából huhogás szállt fel.
A rejtvény egyre szörnyűbb lett. Minden, amit a lázrohamok alatt hallott, amikor Titus kiöntötte neki a múltját, minden elraktározódott Cheeta tágas memóriájában.
Egyik alak a másik után ágaskodott fel vagy sompolygott elő, lépkedett elő peckesen vagy kullogott fejét lehorgasztva, sírt, üvöltött vagy hallgatott.
Egy kis, inas alak felhúzott, torz vállal és barnástarka arccal úgy szökdécselt ide-oda, mintha meg akarna szabadulni fölös energiájától.
Amikor Titus megpillantotta, hátrahőkölt; nem ijedtében, hanem megdöbbenésében, hiszen annak idején ő és Steerpike életre-halálra megküzdöttek egymással. Hiába tudta jól, hogy az egész csak kegyetlen színjáték, ez nem segített; a képzeletének legvédettebb üregében érezte a hatását.
Ki más volt még bent a szakadozott körben, amely felé Titus öntudatlanul megindult? Ott volt a lesoványodott Doktor nyerítő nevetésével. Amikor Titus ránézett, nem a groteszk karikatúrát látta mesterkélt járásával és hangjával, hanem a valódi Doktort. A Doktort, akit annyira szeretett.
Amikor elérte a kört, és belépni készült, Titus lehunyta a szemét, hogy megszabaduljon e szörnyek látványától, mivel a lehető legkegyetlenebb módon emlékeztették azokra a távoli napokra, amikor eredetijük még valódi volt. De alig csukódott le a szeme, meghallotta a harmadik füttyszót. Ezúttal minden eddiginél közelebbről szólt. Annyira közel, hogy hallatára Titus kinyitotta a szemét, és körül is nézett, és eközben újra meghallotta az átható hangot.