Az első utóhatások
Fukszia képtelen volt összeegyeztetni Steerpike hősies mentőakcióját azzal az arccal, melyet az ablakban pillantott meg, mielőtt leesett volna, úgyhogy kevesebb magabiztossággal kezelte az ifjút. Csodálni kezdte leleményességét, ördöngösségét, szónoki tehetségét, mely számára oly bonyolultnak tűnt, a fiú számára pedig oly egyszerű volt. Csodálta hidegvérű hatékonyságát, és gyűlölte is. Csodálta fürgeségét és magabiztosságát. Minél többet látta, annál inkább hajlott rá, hogy elismerje magáénál is eszesebb, fürgébb természetét. Éjszakánként sápadt arca, közel ülő szeme jelent meg előtte. És mikor felébredt, riadtan emlékezett vissza rá, hogyan mentette meg az életüket.
Fukszia nem tudott eligazodni rajta. Alaposan szemmel tartotta. Egyszeriben valahogy a Vár életének központi személyiségei közé került. Olyan finoman férkőzött közel mindenkihez, aki számított, hogy mikor nagy drámai módon előlépve kimentette a családot a lángoló könyvtárból, olybá tűnt, mintha épp csak ez a nemes tett hiányzott volna ahhoz, hogy a kép előterébe furakodjék.
Még mindig Prunesqualloréknál lakott, de titokban azt tervezgette, hogy egy hosszú, tágas szobába költözik, melynek ablakán a reggeli nap fénye árad be. A Déli Szárnyban volt ez a szoba, ugyanazon az emeleten, ahol az ikrek lakosztálya. Igazán nem sok oka volt rá, hogy a Doktor mellett maradjon, aki mintha nem ébredt volna kellő mértékben tudatára újonnan szerzett pozíciójának, ráadásul folyvást azt firtatta, hogy miképp akadt a menekítéshez készen kivágott és megnyesett fenyőtörzsekre, és számtalan más részlet felől is tudakozódott; nem mintha nehezen tudott volna megfelelni ezekre a kérdésekre – mivel jól felkészült minden lehetséges kérdésre, amire majd felelnie kell –, mindazonáltal kitartóan ismétlődtek. A Doktor már eljátszotta a szerepét. Értékes ugródeszkának bizonyult, de elérkezett az ideje, hogy Streerpike a Várban foglaljon el egy szobát, vagy akár egy lakosztályt, ahonnan könnyebben a dolgok ütőerén tarthatná a kezét.
Prunesquallor a tűzeset óta önmagához képest szokatlanul hallgatag lett. Ha megszólalt, ugyanazon a magas, vékony, gyors módon tette, de napjai túlnyomó részében a szalonban üldögélt karosszékében, szakadatlanul mosolyogva mindazokra, akik a szeme elé kerültek, s fogait is ugyanolyan hajthatatlanul villogtatta, mint azelőtt; ám az okuláré lencséi mögött úszó, óriásira nagyított szempárban volt valami elgondolkodó jelleg. Irma, aki a tűz után ágynak esett, s minden második kedden vagy fél pint vért csapoltak belőle, most már lejöhetett délutánonként, és leverten üldögélt, miközben kalikóvégeket tépdesett apró darabokra, melyeket minden nap a széke mellé készítettek. Órákig is elvolt ezzel a hangos, értelmetlen és monoton altatóművelettel, s közben azon merengett, hogy nem úri hölgy többé.
Slagg anyó még mindig igen beteg volt. Fukszia mindent megtett érte, amit csak tudott, még a dajka ágyát is a saját szobájába hozatta, mert az öregasszony rettegni kezdett a sötétben, melyet a füsttel kapcsolt össze.
Úgy tűnt, Titust viselte meg legkevésbé a tűzeset. Egy ideig még véreres volt a szeme, de ezen kívül az egyetlen következmény egy komoly meghűlés volt, és Prunesquallor ennek ideje alatt a házába vitte a kicsit.
Az öreg Sourdust csontjait is összeszedték az elszenesedett fa- és könyvmaradványok közt álló márványasztalról.
Flay, mert őt bízták meg a halott Könyvtáros maradványainak egybegyűjtésével, melyeket a cselédudvarba kellett vinnie, ahol régi ládákból koporsót ácsoltak neki, Flay tehát nehezen boldogult az elszenesedett csontvázzal. A fej kissé meglazult, s miután Flay jó sokáig vakargatta a maga koponyáját, úgy látta, csak a karjában tudja elvinni a csörgő ereklyéket, mintha egy gyermeket cipelne. Ez tiszteletteljesebb is így, ráadásul csökkenti a széthullás vagy a törés veszélyét.
Azon a bizonyos estén, mikor visszafelé tartott az erdőn át, heves eső eredt el, még mielőtt a fák széléhez ért volna, és mire a fenyves és Gormenghast közötti parlag felénél járt, már ömlött a víz a karjában tartott csontokra, a koponya szemgödreit pedig bugyborékolva árasztotta el. Ahogy közeledett a Várhoz, a zivatar úgy elhomályosított mindent, hogy csak néhány lépésnyire látott. Hirtelen hangot hallott maga mögött, mire megtorpant, ám mielőtt hátrafordulhatott volna, tarkójába éles, émelyítő fájdalom hasított, lassan térdre ereszkedve kiejtette karjából a csontvázat, és bénultan zuhant az esőtől bugyborékoló földre. Nem tudta, hány percen vagy órán át heverhetett ott, de mikor magához tért, még mindig jócskán esett. Nagy, kérges kezét a tarkójához emelte, és kacsatojás nagyságú dudort tapintott rajta. Agyát éles fájdalom szurkálta, átjárta keresztbe-kasul.
Egyszeriben eszébe jutott a csontváz, és szédelegve térdre emelkedett. Még mindig homályosan látott, de azért rábukkant a csontok imbolygó körvonalaira; ám amikor néhány pillanattal később kitisztult szeme előtt a világ, azt is felfedezte, hogy a fej eltűnt.