Színeváltozás
Erősödik már a reggeli fény, közeledik a Nagy Reggeli órája. A kimondottan zaklatott Flay fel-alá kószál a gyertyafényes kőfolyosókon, ahol tudja, hogy magára maradhat. Összeszedte a gallyakat, majd undorral eldobta őket, csak hogy újra összeszedegesse, mert a gazdájával szembeni engedetlenség puszta gondolata is csaknem olyan borzalommal tölti el, mint a kandalló tetején kuporgó teremtés látványa. Végül elkeseredetten roppantotta össze az ágakat saját gallyszerű ujjai között, a fák árnyékában mintha miniatűr vihar hangzott volna fel, miközben egyszerre ropogtak a gallyak és az ízületei. Aztán visszaballagott a Várba, és nehéz szívvel leereszkedett a Kőfolyosókra. Nagyon hideg van, homlokán mégis jókora cseppek gyöngyöznek, és minden egyes cseppben egy gyertya fénye verődik vissza.
Slagg anyó a Grófnő hálószobájában van, ez utóbbi épp rozsdaszín haját tornyozza a feje tetejére, mintha várat építene. Slagg dadus olykor-olykor lopva a tükör előtt ülő tömegre pillant, de figyelmét elsősorban az ágyon heverő tárgyra fordítja. Levendulaszínű bársonyba van burkolva, melyet apró porceláncsengettyűkkel tűzdeltek végig. Egy aranylánc egyik végét tűzték a közepére ennek a tárgynak, melyből a tekercselés után apró bársonyhenger vagy inkább múmia lett, úgy három és fél láb hosszú, tizennyolc ujjnyi átmérőjű. A levendulatekercs mellett az ágyon, a lánc másik végén egy vaskos lapú, kékesfekete pengéjű acélkard hever, melynek markolatából egy G betű domborodik ki. A kardot rövid zsineggel erősítették az aranylánchoz.
Slagg anyó egy kis púdert pamacsol valamire, ami a tekercs egyik végének az árnyékában mocorog, aztán a Grófnő felé pillant, mert alig látja, hogy mit csinál, olyan sötétek a szobájában az árnyak. Szeme ide-oda jár vörös széleik között, mielőtt alsó ajkát birizgálva Titus fölé hajol. Ismét fölpillant a Grófnőre, aki szemmel láthatóan ráunt a hajára, félbemaradt az építmény, mintha a szeszélyes építész meghalt volna, mielőtt befejezi bizarr művét, melyről senki sem tudja, hogyan kellene megalkotni. Slagg anyó félig futva, félig sétálva eltipeg az ágy mellől, a csillár alatti asztalról felkap egy gyertyát, melyet a viasz a madáreleség közé ragasztott a fára, meggyújtja egy pislákoló faggyúcsonkról, majd visszatér a levendulaszín hengerhez, amely közben fészkelődni, forgolódni kezdett.
Bizonytalan kézzel Titus feje fölé emeli a viaszt, és a pislákoló láng fellobban. A gyermek szeme tágra nyílik. Ahogy meglátja a fényt, szája elcsücsörödik, mozogni kezd, és a föld szíve is összerándul a szeretettől, ahogy a könnyek kútfőjéhez tántorog. Apró teste vonaglik a rettenetes párnában, és az egyik porceláncsengettyű édesen csilingelni kezd.
– Slagg! – szólal meg a Grófnő érdes hangon.
A pihekönnyű Dadus a hirtelen hangra egy-két arasznyira a levegőbe emelkedik, és kis, aszott bokája fájdalmas csikordulásával ér újra földet; de nem kiált fel, mert fátyolos szemmel az alsó ajkába harap. Nem tudja, mit vétett, és nem is vétett semmit, de ha a Grófnővel egy szobában tartózkodik, mindig bűntudat fogja el. Ez részben azért van, mert idegesíti a Grófnőt, és igen pontosan érzi is ezt. Így hát gyenge, remegő hangon hebegi:
– Igen, ó, igen, Ladységed? Igen… igen, Ladységed?
A Grófnő nem fordul hátra beszéd közben, csak a repedt tükörből néz el maga mellett, könyöke az asztalon pihen, fejét tenyerébe támasztja.
– Kész a gyermek?
– Igen, igen, épp kész, épp kész. Már kész van, Ladységed, áldott legyen a kicsike… igen… igen…
– Készen áll a kard?
– Igen, igen, a kard, a…
Épp azt akarta mondani, hogy „az a borzalmas, fekete kard”, de feszülten elharapja a szót, hiszen ki ő, hogy kifejezze az érzelmeit, ha szertartásokról van szó?
– De olyan melege lehet – folytatja sietve –, olyan melege lehet a kis testének abban a bársonyban; bár persze – teszi hozzá együgyű kis mosollyal ráncos ajkán – igazán takaros!
A Grófnő lassan megfordul székében.
– Slagg – szólal meg –, jöjjön ide, Slagg!
Az öregasszony hevesen kalapáló szívvel eltotyog az ágy mellől, és az öltözőasztalkához lép. Öklét lapos mellkasához szorítja, szeme tágra nyílik.
– Még mindig nincs fogalma arról, hogyan felelhetne a legegyszerűbb kérdésekre? – kérdezi igen lassan a Grófnő.
Dadus a fejét rázza, de hirtelen egy-egy vörös folt jelenik meg orcáin.
– Igenis tudok felelni a kérdésekre, igenis tudok! – kiáltja, miközben magát is meglepi a tehetetlen indulat.
A Grófnő mintha meg sem hallaná.
– Akkor erre próbáljon meg felelni! – mormolja.
Slagg anyó félrebillenti a fejét, úgy fülel, mint egy szürke madár.
– Figyel rám, Slagg?
Dadus úgy bólogat, mintha a guta ütötte volna meg.
– Hol találkozott azzal az ifjúval?
Egy pillanatra csend támad.
– Azzal a Steerpike-kal – teszi hozzá a Grófnő.
– Régen – feleli Dadus, és lehunyt szemmel várja a következő kérdést. Elégedett magával.
– Azt kérdeztem, hol, nem azt, hogy mikor! Hol? – döndül a hang.
Slagg anyó megpróbálja összeszedni a gondolatait. Hol is? Ó, hol lehetett? Rég volt… Aztán eszébe jut, hogy bukkant fel egyszer csak a fiú Fuksziával az ajtaja előtt.
– Fuksziával… Ó, igen… Igen, az én Fuksziámmal volt, Ladységed.
– Honnan jött? Feleljen, Slagg, aztán fejezze be a hajamat!
– Nem is tudom… Nem tudom… Sose mondták. Jaj szegény szívemnek, tényleg nem tudom. Honnan is jöhetett az a fiú?
Lady Gertrude lassan végighúzza tenyerét a homlokán.
– A jó öreg Slagg – jegyzi meg. – A ragyogó Slagg.
Dadus elpityeredik, és keserűen kívánja, bár eszesebb lenne.
– Semmi értelme a sírásnak – szólal meg a Grófnő. – Hasztalan. Hasztalan. A madaraim sem sírnak. Nem sokszor. Ott volt maga a tűznél?
A „tűz” szó rettenetesen hangzik Slagg anyó fülében. Összekulcsolja a kezét. Vizenyős szeme kitágul. Ajka reszket, mert képzeletében már látja is a körötte szökkenő lángokat.
– Készítse el a hajamat, Slagg dadus! Álljon föl egy székre, és csinálja!
Dadus megfordul, hogy széket kerítsen. A szoba úgy fest, akár egy hajóroncs. A vörös falak gyertyafényben izzanak. Az öregasszony a faggyúcseppkövek, dobozok és régi díványok közt topog. Mire a fésülködőasztalhoz vonszol egy széket, és felmászik rá, a Grófnő már elmélyült társalgásba kezdett egy szarkával. Dadus egyáltalán nem méltányolja a madarakat, és a Grófnő szokásait sehogy sem tudja összeegyeztetni a Groan-házzal, de már hozzászokott az ilyesmihez, nem hiába múlt el hetvenéves. Őnagysága fürtjei fölé görnyedve nagy nehezen tudja csak elkészíteni a bozontos oromzatot, mert kevés a fény.
– Jól van, édesem, jól van – szólal meg alatta a vaskos hang, mire vén teste megmerevedik, mert még sosem szólt hozzá ilyen hangon a Grófnő; de mikor átpillant a hegyoromnyi váll fölött, látja, hogy egy viharvert pintyőkéhez beszél, és mit sem törődik vele.
– Szóval ezek szerint Fukszia találkozott vele először? – kérdezi a Grófnő, ujjaival a pintyőke torkát simogatva.
Slagg anyó megijed, mint mindig, ha megszólítják, és ügyetlenül matat a vörös gombolyagban.
– Kivel? Ó, kire gondolt… Ladységed… Ó, mindig nagyon jó kislány a Fukszia, igen, igen, mindig.
A Grófnő monumentálisan talpra emelkedik, közben könyökével számtalan tárgyat söpör a földre az öltözőasztalról. Amikor feláll, szipogást hall, és a levendulatekercs felé fordítja a fejét.
– Menjen, Slagg, menjen, és vigye őt is. Fukszia felöltözött már?
– Igen… Jaj szegény szívemnek, igen… Fukszia elkészült, igen, teljesen készen áll, és ott vár a szobájában. Ó, igen, ott vár…
– Hamarosan kezdetét veszi a Reggeli – szól rá a Grófnő, miközben egy sárgaréz óráról csecsemő fiára fordítja a tekintetét. – Nemsokára.
Dadus, aki közben kimentette Titust az ágy védőbástyájából, megáll az ajtóban, mielőtt kitotyogna a folyosó hajnali fényébe. Szeme szinte diadalmasan pillant vissza, és szája gyűrött sarkában apró, szánalmas kis mosoly jelenik meg.
– Az ő Reggelije – suttogja. – Jaj gyenge szívemnek, az ő első Reggelije.
Végül Steerpike is előkerült, Fukszia egy lépcsőfordulóban ütközött bele, miközben a fiú épp az ikrektől jött lefelé. Igencsak kicsípte magát, görnyedt vállán egyetlen porszem sincs, körmöt vágott, haját tésztaszínű homlokára simította. Meglepődik Fukszia láttán, de nem mutatja, csak a szemöldökét vonja fel egyszerre érdeklődő és tiszteletteljes mozdulattal.
– Nagyon korán kelt ma, Lady Fukszia.
Fukszia még zihál a hosszú lépcsőfutástól, egy-két pillanatig megszólalni sem tud, de végül kiböki:
– Prune doktor téged akar.
„Engem, miért?” – töpreng magában az ifjú, de fennhangon csak annyit kérdez:
– Hol van?
– Apám szobájában.
Steerpike lassan megnyalja az ajkát.
– Csak nem beteg az atyja?
– De igen, igen, ó, nagyon beteg!
Steerpike elfordítja a fejét Fuksziától, mert kénytelen ellazítani arcizmait. Szabadjára engedi őket, aztán újra rendbe szedi vonásait, és Fuksziához fordul:
– Megteszek minden tőlem telhetőt! – Azzal a lehető legfürgébben elszökken mellette, átugorja az első négy lépcsőfokot, és lerohan a kőlépcsőn a Lord hálószobája felé.
Egy ideje nem látta már a Doktort. Mióta otthagyta a szolgálatát, kissé feszült köztük a viszony, de ma reggel, ahogy belép az Earl ajtaján, látja, hogy sem a saját elméjében, sem a Doktoréban nincs sem idő, sem hely az események fölidézésére.
Prunesquallor citromzöld köntösében úgy ólálkodik fel-alá a kandalló előtt, akár egy két lábon járó macska. Egy pillanatra sem veszi le a szemét a Lordról, aki még mindig a kandallópárkányról figyeli őt nagy szemekkel.
Mikor meghallja Steerpike-ot az ajtónál, a kerek szemek átpillantanak a Doktor válla felett. Ám Prunesquallor nem veszi le róla állhatatos, felnagyított tekintetét. Hosszú, bizarr arcáról most távol marad a csintalan kifejezés.
A Doktor csak erre a pillanatra várt. Felágaskodik, fehér kezével eléri a Lordot, és oldalához szorítja a karját, úgy húzza le az ülőhelyéről, Steerpike pedig egy pillanat alatt mellette terem, együttesen cipelik az ágyra a szent és sérthetetlen testet, majd hasra fektetik. Sepulchrave nem is tiltakozott, csak egy rövid, elfojtott kiáltást hallatott.
Steerpike fél kézzel nyomja le a sötét alakot, aki nem is próbál menekülni, a Doktor pedig vékony tűt csúsztat Őméltósága csuklójába, és különös hatású orvosságot fecskendez belé, melytől, mint azt a beteget hanyatt fordítván Steerpike döbbenettel tapasztalja, az arc egyfajta halványzöld árnyalatra vált. De a szemek is megváltoznak, egyszeriben józanabb, megfontoltabb, emberibb szemek lesznek, melyeket a Vár oly jól ismer. Ujjai elernyedtek; immár nem karmok.
– Legyen oly jó, és engedje le a redőnyt! – szólal meg a Doktor, aki közben felegyenesedik az ágy mellett, és a tűjét visszateszi ezüsttokjába. Mikor ezzel elkészült, hosszú, fehér ujjával dobol, és gondolataiba merül. Miután a redőny elzárja a napfény útját, Őméltósága arcszíne könyörületesen megváltozik.
– Ez gyors munka volt, Doktor.
Steerpike a sarkán egyensúlyoz.
– Mi lesz a következő? – Elgondolkodva csettint hozzá a nyelvével, míg Prunesquallor válaszára vár. – Miféle szert használt, Doktor?
– Nem vagyok olyan hangulatban, hogy kérdésekre felelgessek, drága fiam – válaszolja Prunesquallor az összes fogát Steerpike-ra villantva, ám mégis komoran. – Egyáltalán nem vagyok olyan kedvemben.
– Mi lesz a Reggelivel? – firtatja Steerpike, aki kicsit sem jött zavarba.
– Őméltósága ott lesz a Reggelin.
– Biztosan? – tudakolja az ifjú a Lord arcára pillantva. – És mi lesz a színével?
– A bőre fél órán belül normális színt kap. Ott lesz… Most pedig hozza ide Flayt, és hozzon egy kis forró vizet meg egy törölközőt. Meg kell mosdatni és fel kell öltöztetni. Siessen!
Mielőtt Steerpike elhagyná a szobát, Lord Sepulchrave az uralkodó fölé hajol, és dallamtalanul fütyörészik a foga közt. A Lord szeme csukva, arcán pedig olyan nyugalom árad szét, amilyen már sok-sok éve nem.