Hatvan
A ring túloldalán Fekete Rózsa észrevette Veil késének villanását. Tudta, hogy Veil borotvaélesre fente. Látta, hogy a fiatalembernek nincs fegyvere, ezért összeszedte magát, és felkiáltott: – Adjátok neki a késeteket… a késeteket! Ez az állat meg fogja ölni!
Mintha az összegyűltek rémálomból vagy transzból ébredtek volna, száz kéz csúszott száz övhöz, és a levegőt vagy tíz másodpercig lángra lobbantotta az acél, a hatalmas csarnok visszhangzott a fém és a kő pengésétől. A padlón mindenféle fegyver szóródott szerteszét, akár a csillagok. Némelyik szárazra esett, mások a víztócsákban csillogtak.
Volt közöttük egy, egy hosszú, karcsú fegyver, félig kés, félig kard, amely Titus feje mellett suhant el, és csobbanva, Veiltől némi távolságra ért földet, így azonnal cselekvésre késztette Titust. Megfordult, odarohant érte, és felkapta a sekély vízből, majd hangosan felnevetett, no nem örömében, hanem a megkönnyebbüléstől, hogy valamit szorosan a kezébe foghat, valamit, aminek éle van, valamit, ami vadabb, metszőbb és halálosabb a puszta kezénél.
Két marokra fogva felemelte maga előtt, mint egy kardot. A víz a bokája fölé ért, és fejjel lefelé a legapróbb porcikájáig visszatükrözte.
Most, hogy Veil olyan közel járt Titushoz, hogy mindössze tízlábnyi távolság választotta el tőle, az gondolhatta volna az ember, hogy az óriási tömegből valaki a fiatalember segítségére siet. De a kisujját sem mozdította senki. A brigantik a puhányokkal együtt egyfajta egyetemes transzban bámulták a jelenetet. Nézték, de képtelenek voltak megmozdulni.
A sáskaember közelebb ért, erre Titus hátralépett. Reszketett a félelemtől. Mintha Veil arca most meztelen valójában mutatkozott volna meg: olyan volt, mint egy gennyes fekély, és úgy lebegett Titus szeme előtt, ahogy a szürke iszap süllyed és emelkedik az iszapgödör alján. Illetlen volt. Illetlen, nem a csúfsága, még csak nem is a csúfságával együtt járó gonoszság miatt, hanem azért, mert folyamatosan a halálra emlékeztetett.
Titus elméjén egy pillanatra átfutott a megértés. Egy pillanatra elszállt belőle a gyűlölet. Most nem viszolygott semmitől. A sáskaember ezekkel a csontokkal és ezekkel a zsigerekkel született. Nem tehetett róla. Olyan koponyával született, amelyben csakis a gonosz verhetett tanyát.
De a gondolat csak felvillant, azután el is enyészett, mert Titusnak nem maradt ideje másra, mint életben maradni.