Itt és ott
Swelter gondolatai Flay saját kezű meggyilkolása körül forogtak. Elérkezett az idő. Addig gyakorolta a hangtalan lopakodást, míg végül léptei mellett már a saját lélegzetét sem hallotta, mivel az utóbbi két hétben arra törekedett, hogy ezt is elfojtsa. Immár olyan némán cipelte tömegét a földön, ahogy a felhő siklik a sötétben. Kétkezes bárdjának olyan éle lett, hogy szúnyogként zümmögött, ha nagy gombafüléhez emelte. Ma éjjel egy kis rózsaszín ostyát hagy a legutolsó lépcső tetején, mindössze húszlábnyira a véznaság lábától. Sötét éjszaka lesz. Az eső dobolását hallgatta, és pillantása az ebédlő túlsó felének hideg kőpadlóján összegyűlt tócsára siklott. Rámeredt, de nem is látta, ahogy az acélszürke vízfelület fölött százlábnyi magasan lévő, lepattogzott angyalkák zavarosan visszatükröződnek benne. Tekintete elrévedezett. Holnap éjjel végzi el a várva várt feladatot. Holnap éjjel. Nyelve úgy bújt elő ajkai közül, akár egy szál répa, jobbra-balra mozdult, szemét a vízről Flayre emelte, s egyszeriben eltűnt belőle a homály. A pillantásában minden benne volt; Flay pedig, aki felemelte tekintetét ura fejének búbjáról, elértette a galád kifejezést.
Tudta, hogy hamarosan az életére tör. A három alkalommal is megtalált színes sütemények egyre közelebb voltak hozzá. Swelter megpróbálta összeroppantani, elméjét gyötörte, idegeit kínozta, és Flay számos éjszakán álmatlanul készenlétben állt. Nem felejtette el a zöld fényben látott kétkezes bárdot, és keresett a fegyvertárban egy régi kardot, megtisztította a rozsdától, majd a kőfolyosókon élesre és hegyesre csiszolta. Swelter bárdjának éléhez képest tompa volt, de kellőképpen gyilkos szerszám. Swelter tekintetéből kiolvasta, hogy közeleg az éjjeli összecsapás. Egy héten belül sor kerül rá. Azt nem tudja, melyik napon. Lehet, hogy már ma éjszaka. Bármelyik éjjel megtörténhet a következő hét során.
Tudta, hogy Swelter addig nem láthatja, míg gyakorlatilag belé nem botlik gazdája ajtaja előtt. Azzal is tisztában volt, hogy a séfnek fogalma sincs, milyen pontosan olvas a tekintetéből. Azt is tudta, hogy kiűzetik a Vár területéről. Swelter viszont ezt biztosan nem tudja. Gertrude majd gondoskodik róla, hogy ő, Flay mostantól ne őrködjön Lord Sepulchrave ajtaja előtt, de éjjel visszatérhet, és követi majd a szörnyeteget, amikor végzetes küldetésére indulva feloson a folyosóra.
Ezt fogja tenni. Minden éjjel ott vár majd a kerengőben, míg a hatalmas test fel nem lopakodik mellette a lépcsőn. Addig nem dönti el, hogy mikor és hol csapjon le rá. Csak annyi biztos, hogy ellenségét el kell távolítania beteg gazdája ajtaja elől, és a Vár valamely távoli pontján kell bekövetkeznie a halálának, talán a Pókok Csarnokában… Vagy a padláson, vagy akár kinn az oromzaton. Gondolatait az előrebukó Fukszia puffanása szakította félbe, és látta, amint a Doktor talpra ugrik, és egy pohárért nyúl át az asztalon, miközben bal kezével Fukszia válla felé kap.
Az asztalon az ifjú Titus rúgkapálni kezdett, szegény Slagg anyó pedig magas, vékony kiáltást hallatott, mikor a kicsi felrúgta a virágvázát, kezével pedig szaggatni kezdte a lila bársonyt.
Steerpike is hallja odalent a puffanást, és a körötte lévő lábak változatos kavarodásából egész pontosan meg tudja becsülni, mi történt. Csak két láb marad mozdulatlanul, és mindkettő Gertrude-é. Fukszia egyetlen látható lába (mert a jobb lábát még mindig maga alá húzza) félrecsúszott a padlón, ahogy előrebukott. Daduséi hisztérikusan kapálózva próbálnak földet érni. Lord Sepulchrave lábai lustán hintáznak előre-hátra, úgy összeszorítva, mintha a két láb egyetlen inga lenne. Cora és Clarice úgy csinál, mintha a vizet taposná. A Doktor lábai teljesen kiegyenesedtek, húga lábai mintha öngyilkos egyezséget kötöttek volna, úgy fojtogatják egymást, mint az egymásra tekeredő indák.
Swelter előre-hátra csosszantja puha, lepényhalszerű lábát, lassú, simogató mozdulatokkal, mintha valami duzzadt növény dörgölőzne a lábtörlőbe.
Flay repedezett csizmaorrát dörzsöli gyorsan fel-alá a lábszárához, közvetlenül a bokája fölött, s mikor ezzel megvolna, Steerpike észreveszi, hogy lábai a hosszú asztal körül Fukszia felé igyekeznek nagy dübörögve.
A rövid szünet alatt, míg Titus sírása elnyomja Barquentine csaholását, Prunesquallor egy asztalkendővel némi vizet nyomogat Fukszia arcára, majd óvatosan a térde közé veszi a fejét.
Barquentine egyetlen pillanatra sem tér el kötelmei teljesítésétől, amint azt a Titus üvöltéseinek szünetében felhangzó mormogás is bizonyítja, mivel e rövid időszakokban, míg az eső kopogását lehetne hallani, a Könyvtáros száraz, maró nyelve egyre pereg és pereg.
De már csaknem vége. Félreteszi a köteteit. Fonnyadt csonkja, mely Fukszia ájulása és Titus bömbölése óta olyan ingerülten kaparássza a deszkákat, mintha csúf hegyén lábujjak helyett fogak lennének, melyek át akarják rágni magukat a tölgyfa deszkákon – ez a csonk tehát új feladatra készül, mégpedig arra, hogy önmagával együtt Barquentine többi részét is a székére húzza fel.
Mikor már fenn áll a hosszú, keskeny asztalon, hétszer kell rajta végigmasíroznia tekintet nélkül a porcelánra és az arany étkészletre, az üvegekre, a borra és általában az egész lakomára, csak arra kell tekintettel lennie, hogy semmire sem szabad tekintettel lennie. Slagg anyó elkapja az egyéves gyermeket a közeledő mankó és a sorvadt láb elől, mert Barquentine nem vesztegeti az időt, ha a hagyományról van szó, mankójának hegye nyikorogva koppan a fényesített tölgyfán, ropogva sújt a porcelántányérokra, üvegszilánkokat szór szerteszét. Tompa, cuppanó hang árulja el, hogy sorvadt lába egy tál langyos kásába süppedt, de még ez sem tarthatja vissza feladatának teljesítésétől.
Prunesquallor doktor Fuksziával a karjában odébb botorkált, s utasította Flayt, hogy kísérje Lord Sepulchrave-et a szobájába. A Grófnő fura módon elvette Titust Slagg dadus kezéből, és miután az emelvényről a kőpadlóra ereszkedett, most súlyos léptekkel sétálgat a félig a vállára vetett gyermekkel.
– Jól van, jól van! – nyugtatja. – Nincs miért sírni, nincs miért, főleg kétévesen; várj csak, míg három leszel. Jól van, jól van, várj, míg nagyobb leszel, és megmutatom, hol élnek a madarak, jó kisfiú, jó… Slagg… Slagg! – bömböli hirtelen, önmagát félbeszakítva. – Vegye el!
A Lord és Flay már távoztak, s így tett Swelter is, miután zavart pillantást vetett az asztalra és a nagy műgonddal elkészített, tönkretett reggeliben tipró, töpörödött Barquentine-re.
Cora és Clarice ott maradt, Barquentine-t bámulják akkorára tátott szájjal és annyira kitágult pupillákkal, mintha ezek az üregek uralnák egész arcukat, s emiatt ábrázatuk sötétnek vagy inkább jelen sem lévőnek tűnik. Még mindig ülnek, egyenes ruhaderekuk alatt tökéletesen merev a testük, míg szemük a vénség minden egyes mozdulatát nyomon követi, csak egyetlen pillanatra veszik le róla, mikor a többinél hangosabb zaj hallatán az asztalra pillantanak: vajon miféle újabb ékesség tört össze?
A nagy teremben az egyre magasabbra hágó nappal dacolva mélyül a sötétség. Dacolhatott vele, mert a Vár, a sziklafogas hegy és Gormenghast egész átázott területe fölé egész a láthatárig éjfekete felhő szemfedele borul.
Barquentine-t és az ikreket foglyul ejtették a terem árnyai, melyeket pedig a vonuló felhők árnyai zártak körül: egyetlen szál gyertya világít csak, a többi mind tövig égett. Ebben a hatalmas, hosszan elnyúló csarnokban a három alak – a kíméletlen, bíbor rongyokba öltözött marionettfigura és a két, merev, lila bábu – hihetetlenül aprónak látszik, ruháikon apró, vad fénycsíkok villannak fel a pislákoló gyertyafényben. A hosszú asztalon időről időre felpattan egy-egy gyémántfényű üvegszilánk. Ha valaki a terem túlsó végéből, a cselédség bejárata felől tekint végig a kőoszlopok sötétülő perspektíváján, úgy láthatja, hogy a három alak mintha mindössze egy dominókocka területét foglalná el.
Mikor Barquentine a hetedik kört is megtette, az utolsó gyertya is pislákolni kezd, fellobban, majd hirtelen a faggyú mocsarába süllyed, és a csarnok teljes homályba borul, eltekintve középtájt a tócsától, mely más természetű mélységekkel övezett, sötét folttá válik. A benti, eső táplálta sötétség pereme felé egy hangya úszik az életéért, de ereje egyre fogyatkozik, mivel könyörtelen, kétujjnyi víztömeg van alatta. Messziről, az asztal mellől sikoltás hallatszik, aztán még egy, és egy szék koppanása, ahogy az emelvényről a hét lábbal lentebb fekvő kőpadlóra zuhan, majd pedig felharsan Barquentine szitkozódása.
Steerpike látta, hogy a lábak tulajdonosaikkal együtt eltűnnek az ajtóban, úgyhogy függőágyából az asztal alá kúszott. Az ajtóhoz tapogatózik. Mikor odaér, és megtalálja a kilincset, jó erősen kivágja az ajtót, majd, mintha akkor lépett volna be, elkiáltja magát:
– Hé! Mi folyik itt? Mi történt?
Hangja hallatán az ikrek segítségért visítanak, Barquentine pedig ezt üvölti:
– Fényt! Fényt! Hozz valami fényt, te agyalágyult! Mire vársz? – Harsány hangja rikoltássá fokozódik, mankója az asztalnak csikordul. – Fényt, te csatornapatkány! Fényt, hogy a nyavalya törjön ki!
Steerpike, akinek a számára az utolsó egy óra tömény unalmat és csalódást jelentett, legszívesebben ugrándozna örömében a kiabálás hallatán.
– Azonnal, uram! Azonnal – táncol ki az ajtón a folyosóra. Nem egészen egy percen belül vissza is tér egy lámpással, és lesegíti Barquentine-t az asztalról, aki földet érvén egyetlen köszönő szó nélkül, magában szitkozódva lekopácsol a lépcsőn, majd ki az ajtón, vörös rongyai tompán izzanak a lámpás fényében. Steerpike utánanéz, ahogy irtóztató teste eltűnik, majd még feljebb húzza görnyedt vállát, és egyszerre ásít és vigyorog. Cora és Clarice közrefogják, mindketten hangosan zihálnak, lapos keblük sebesen emelkedik és süllyed. Szemüket mindvégig Steerpike-ra szegezik, miközben a fiú kikíséri őket az ajtón, végig a folyosón, egészen a lakosztályukig, ahová be is lép. Az ablakokon ömlik az eső. Hangosan dobol a tetőn.
– Drága hölgyeim – szólítja meg őket Steerpike –, úgy érzem, itt némi forró kávé javallott, kegyetek hogy találják?