Száztíz
Senkinek sem tűnt fel az érkezésük. Júnó keblében megkondult egy harang. Tekintete Titusra szegeződött. Remegett. Emlékek hulláma söpört át rajta. Szeretett volna odarohanni hozzá, és magához ölelni. De Horgony visszatartotta, keze szorította reszkető könyökét.
Júnótól eltérően Horgony sötétvörös bozontjával maga volt a megtestesült hidegvér. Úgy látszott, most teszi igazán hasznossá magát.
Minden moccanást szemmel tartott, azután elvezette Júnót egy koromsötét falmélyedésbe. Meghagyta neki, hogy ne mozduljon onnan, amíg nem szólítja. Visszatért a körbe, ahol az események minden pillanatban erőszakba torkollhattak. Látta, hogy valaki kiválik a lábak alkotta sorfalból. Olyan vékony volt, mint egy pálca. Mellén nagy, vérszínű kő villogott, mintha valami titkos kódot sugározna. De igazán az arca dermesztette meg. Szörnyű látványt nyújtott, mert felhagyott a próbálkozással. Már nem törődött vele. Minden nőiesség elszállt belőle. Vonásai pusztán fizikai kiegészítésként szolgáltak a fejhez. Az arc meghalt mögöttük. Üres hellyé vált, melyen át hol forró, hol hideg, hol pokol-, hol mennybéli szelek fújtak.
Ami az egykedvű Horgonyt illeti, már korábban észrevette a félhomályban meg-megcsillanó repülőgépek hosszú sorát. Ez lesz a menekülőútjuk.
Készen állt. Mielőtt leszáll az este, le kell csapnia, amint elérkezik a megfelelő pillanat. De mikor? A válaszra nem kellett sokáig várnia.
Cheeta már nemcsak Titust látta, hanem az apját is. Megtorpant, mint egy madár a kifutó közepén, mert ámulva látta, milyen közel van az óriási idegenhez, aki ebben a pillanatban úgy emelte fel nyakánál fogva az apját, mint a kutya a patkányt.