Nyolcvannégy

Amikor Cheeta és Titus közel értek egymáshoz, megtorpantak, mert nevetségesen drámai gesztusnak tűnt volna, ha csak elmennek egymás mellett. Ami Cheetát illeti, soha szóba sem jöhetett, hogy a fiút hagyja tovaszállni, mint egy felhőt, hogy aztán soha ne térjen vissza. Még nem végzett vele. Még alighogy elkezdte. Az elsikló pillanatokban felismert egy olyan minőséget, amely ezt a napot megkülönböztette a többitől. Lázas nap volt, kétségbevonhatatlan, talán az éleslátás és a különös érzékenység napja.

A feszültség ellenére ugyanakkor mindketten úgy érezték, hogy semmi új nincs abban, ami éppen történik velük, hogy az elmúlt évek során hasonló helyzetben voltak mindketten, és hogy nincs menekvés a fejük felett lebegő végzettől.

– Köszönöm, hogy megálltál – szólalt meg Cheeta lassan és közömbösen. (Amikor a lány megszólalt, hangja Titust mindig száraz levelek zörgésére emlékeztette.)

– Mi mást tehettem volna? – kérdezte Titus. – Végül is ismerjük egymást.

– Úgy gondolod? Ez inkább talán arra adna okot, hogy elkerüljük egymást.

– Meglehet – mondta Titus. A fasorban zúgott a csend.

– Ezek kik voltak? – kérdezte végül Cheeta. A pár rövid szótag egyesével sodródott tovább.

– Kikre gondolsz? Nincs kedvem a találós kérdésekhez.

– A három koldus.

– Ja, ők! Régi barátaim.

– A barátaid? – suttogta Cheeta, mintha csak magában beszélne. – Mit keresnek Apa birtokán?

– Azért jöttek, hogy megmentsenek – felelte Titus.

– Mitől?

– Gondolom, saját magamtól. És a nőktől. Bölcsek. A koldusok bölcs emberek. Úgy vélik, te túlságosan buja vagy nekem. Ha-ha-ha-ha! De megmondtam nekik, hogy ne aggódjanak. Elmondtam nekik, hogy csontig fagyos vagy. Hogy a nemiséged belülről el van reteszelve, hogy olyan prűd vagy, mint az imádkozó sáska, ami leharapja a csodálói fejét. A szerelem undorító, nem igaz?

Ha Titus nem fejét hátravetve szónokolt volna, a tudós lányának összeszűkülő szemhéjai között a másodperc töredékére szörnyű csillanást pillanthatott volna meg.

De nem vette észre. Amikor lenézett, csak valami hibátlant és ritkát látott, mint egy rózsa vagy egy madár.

A szempár, mely egy pillanatra lángot vetett, most úgy fénylett a szerelemtől, mint a majomra vadászó sasé.

– És közben azt állítottad, hogy szeretsz. Ez benne az izgalmas.

– Persze hogy szeretlek – dobta el a szavakat Cheeta, mint a hervadt szirmokat. – Persze hogy szeretlek, mindig is szeretni foglak. Ezért kell elmenned. – Most összevonta rajzolt szemöldökét, és egyszeriben egy másik lénnyé változott, aki minden szempontból olyan egyedi és olyan furcsa volt, mint azelőtt. Elfordította a fejét, és megint ő volt az – vagy talán valaki más? – Mert olyan nagyon szeretlek, Titus, hogy alig bírom elviselni.

– Akkor árulj el valamit – mondta Titus olyan nemtörődömséggel, hogy Cheeta alig tudta visszanyelni a dühét, ami, ha szabad utat enged neki, tönkretette volna gondosan kidolgozott terveit. Mert az a legfontosabb, hogy Titusnak nem szabad elmennie ma este, ahogy szándékában állt.

– Mit akarsz kérdezni? – Cheeta közelebb húzódott hozzá.

– Az apád…

– Mi van vele?

– Miért öltözik úgy, mint egy gyászhuszár? Miért olyan búskomor? Mi van a gyárában? Miért olyan a homloka, mint egy dinnye? Biztos vagy benne, hogy ő az apád? Kikhez tartoztak azok az arcok, akiket láttam? Több ezer van belőlük, és mindegyik egyforma, úgy bámultak kifelé, mint a viaszfigurák. Mi volt az a bűz, ami a tó fölött terjengett? Mit készít ott az apád? Istenemre, már a hely látványától is rosszul vagyok. Miért őrzik?

– Soha nem kérdeztem. Miért is tenném?

– Semmit sem mondott neked róla? És mi a helyzet az anyáddal?

– Ő… Mi volt ez?

Léptek halk neszét hallották, mire behúzódtak az erdő szélére, és még éppen időben, mivel két alakot pillantottak meg, akik tökéletes, mégis minden érzelemtől mentes összhangban felemelték a fejüket, és tovasiklottak a puha erdei talajon. Fejükön sisakot viseltek, amely parázslott a nap alacsonyan tűző sugaraiban.

Ahogy elhaladtak előttük, talpuk susogott a füvön, és egy másik hang is hallatszott. Titus (akinek dörömbölt a szíve, mert felismerte a rejtélyes párost), most tudott ismét más zajt is meghallani. Mély, borzalmas sziszegés volt. Mintha a mélyben fortyogó düh most szabad utat kapott volna e két egyforma alak fogain keresztül. Arcuk semmi jelét nem mutatta az izgalomnak. Testük sietség nélkül mozgott, mint mindig. Minden izmuk fölött uralkodtak. De az árulkodó sziszegéssel, amely nyilvánvaló jele volt a belsejükben felfelé kúszó dühnek, nyugtalanságnak és fájdalomnak, nem tudtak mit kezdeni.

Elmentek, a sziszegés elhalt, és csak a szegecses sisakjukról visszaverődő napsugarakat lehetett látni.

Mikor már elég messze jártak, előmásztak búvóhelyükről az erdei állatok – a fatörzsekből, a gyökerek közül meg a gödrökből, és a fényfoltokkal tarkított fasorban csoportokba gyűltek, és ahogy a távolodó alakok után néztek, megfeledkeztek saját ellenségeikről.

– Kik voltak ezek?

– Voltak? – kérdezte Titus. – Ezek vannak, itt, a jelenben, istenem, segíts.

– Akkor kik ezek?

– Utánam szimatolnak. Mennem kell.

Cheeta rápillantott. – Még nem.

– Azonnal.

– Az lehetetlen – mondta Cheeta. – Minden készen áll.

Arccsontján egy levél árnyéka remegett. A szeme óriási volt; mintha egyetlen célja lenne… hogy magába süllyessze az óvatlanokat… hogy lenyelje mélyre, ahol a páfrányokról csepeg a nedvesség… egy egész világgal távolabb, le, le a hideg szakadékba. Gyűlölte Titust, mert nem szerethette. Hozzáférhetetlen volt. Szerelme valahol máshol volt, ahol virágot bontott a por.

Cheeta csinos ajkába harapott. Elméjében rosszindulat burjánzott. Szívében valamiféle vágyakozás élt, mert a szenvedély hiányzott az életéből. Még most is látta a kéjvágyat a fiú szemében; azt az ostoba férfivágyat, amely mindent lealacsonyított.

Titus hirtelen előrehajolt, és Cheeta alsó ajkát az ajkai közé fogta.

– Szinte anyagtalan vagy – szólt –, kivéve azokat a részeidet, amiket a testednek hívsz. Viszlát. – Ahogy felemelte a fejét, nyelvét végigfuttatta a lány nyakán, tökéletes kis mellét a bal tenyerébe fogta. – Megyek is – suttogta. – Örökre.

– Nem mehetsz el – felelte Cheeta. – Minden készen áll… a számodra.

– Számomra? Hogy érted ezt? Minden készen áll, mire?

– Vedd el a kezed. – Ahogy kimondta, el is fordult, így Titus nem láthatta az arckifejezését. Halálos veszélyt rejtett. – Mind ott lesznek.

– Kik, az isten szerelmére?

– A barátaid. A régi barátaid.

– Ki? Kicsoda? Milyen régi barátaim?

– Nem mondom meg.

Volt valami émelyítő abban a megszokottan közömbös hangban, ahogy ezt a könnyed, gyerekes frázist kimondta. – De az egész érted van.

– Micsoda? Ó, a pokolba!

– Elmondom – folytatta Cheeta –, és akkor nem lesz más választásod. Csak egyetlen éjszakáról van szó, és már csak egy kicsit kell várni rá. Estélyt rendezek a tiszteletedre. Egy búcsúmulatságot. Ünnepséget. Amire egész életedben emlékezni fogsz.

– Nem akarok ünnepséget – mondta Titus. – Én…

– Tudom – vágott közbe Cheeta. – Tényleg tudom. Már alig várod, hogy elfelejts. Hogy elfelejtsd azt, hogyan találtam rád elhagyatva, és hogyan ápoltalak, amíg újra egészséges lettél. Az egészet máris elfelejtetted. Te mit tettél értem azon kívül, hogy szörnyen viselkedtél a barátaimmal? Most, hogy újra erős vagy, azt hiszed, elmész. De egyvalamit nem szabad elfelejtened: azt, hogy imádlak.

– Kímélj meg ettől.

– Igen, imádlak téged, drágám.

– Mindjárt rosszul leszek – mondta Titus.

– Miért is ne lennél? Hiszen én is rosszul vagyok. A belsőm legmélyéig. De tehetek róla? Tehetek? Amikor reménytelenül szeretlek?

A megvetésbe, amit saját szavai iránt érzett, az igazság apró szilánkja is belekeveredett, amely, akármilyen kicsiny volt, elég volt ahhoz, hogy a keze remegni kezdjen, mint a kolibri szárnya.

– Nem hagyhatsz el, Titus. Most nem, amikor minden elő van készítve a számodra. Nevetünk és énekelünk, iszunk és táncolunk, és őrültek leszünk, amíg tart az éjszaka.

– Miért?

– Mert véget ér egy fejezet. Zárjuk hát le harsonaszóval. Ne pont álljon a végén, amely halottabb a halálnál, hanem felkiáltójel… amely a magasba szökken!

– Vagy egy kérdőjel? – kérdezte Titus.

– Nem. A kérdések idejének vége. Csakis a tények maradnak. A gonosz, kemény, merev tények, mint a vad csontszilánkok, és mi, mi ketten, akik ennek az emberi forgószélnek a hátán lovaglunk. Tudom, hogy nem bírod tovább elviselni. Apám házát. Ezt az életmódot. De hadd töltsek veled egyetlen utolsó éjszakát, Titus, és nem egy árnyas lugasban, ahol a szerelem minden rituáléja órákig nyúlik, és semmi új nem történik, hanem az éjszaka fénylő varázslatában, ahol egónk lemeztelenedik, és a szellemünk lángra lobban.

Titus, aki még soha nem hallotta Cheetát ilyen rövid idő alatt ennyit beszélni, odafordult hozzá.

– Szerencsétlenek voltak a csillagaink – mondta a lány. – El voltunk átkozva a kezdetektől. Két külön világban születtünk. Te és az álmaid…

– Az álmaim! – kiáltott fel Titus. – Nekem nincsenek álmaim! Istenem! Nekem nincsenek álmaim! Te vagy irreális. Te, az apád meg a gyáratok.

– Valódivá válik számodra, Titus. Valódivá válik azon az éjszakán, amikor a világ beárad a csarnokokba. Igyuk ki egy hajtásra, azután pedig fordítsunk hátat egymásnak, örökre. Titus, ó, Titus, gyere el a mulatságra. A te mulatságodra. Mondd, hogy ott leszel. Ha nem másért, hát azért, mert a világ végére is követném azt a kócos fejedet.

Titus gyengéden magához vonta, és a lány olyanná vált a karjában, mint egy apró, tökéletes, illatos, végtelenül ritka játék baba.

– Ott leszek – suttogta –, ne félj semmit.

A fasor hatalmas, alvó fái sóhajtva elnyúltak a távolba; és miközben Titus magához szorította, a lány tökéletes vonásai összerándultak.