Kilencvenkilenc
Ennek a szélsebesen közeledő alaknak nem mindennapi volt a megjelenése. Barbár benyomást keltő sziluettje mintha kötelekből és csontokból állt volna össze, mégis, azonnal felismerhető volt benne Muzzlehatch.
Egy kissé lemaradva tőle a Folyó Alatti Város három egykori lakója közeledett. Noha különös látványt nyújtottak, egészen elhalványodtak különc vezetőjük mellett, aki minden mozdulatával kést döfött az ortodoxia kebelébe.
Inkább a szerencsének, mint a bölcsességüknek köszönhették, hogy keresték és végül megtalálták ezt a Muzzlehatchet (noha jól ismerték a vidéket), majd erőnek erejével rávették, hogy megpihentesse hosszú, vad csontjait, és egy órára lehunyja lázas szemét.
Azt remélték (Rákboka és a többiek), hogy rátalálnak Muzzlehatchre, és figyelmeztethetik a Titust fenyegető veszélyre. Mert arra a következtetésre jutottak, hogy valami sötét erő kelt életre, és hogy Titust valódi veszedelem kerülgeti.
Amikor azonban végre a nyomára bukkantak, nem azt a Muzzlehatchet találták, akit ismertek, hanem a vadon emberét. A benne és a rajta kívül tenyésző vadonét. Ráadásul ez az ember nemrégiben mélyen bent járt az ellenség acélszívében: a küldetését csak félig teljesítette. Egyik szeme elégedetten csukódott le. A másik zsarátnokként égett.
Apránként kihúzták belőle, mi történt. Hogy miként akadt rá a gyárra, és jött rá azonnal, hogy a pokol kapujához ért. A kapuhoz, melyet már régóta keresett. Hogy trükkel és ámítással, később pedig erővel hogyan jutott be ennek a hatalmas építménynek egy kevésbé forgalmas szegletébe, ahol kezdte émelyíteni a halál szaga.
Három követője nagyon figyelt, de akárhogy füleltek, alig tudták kivenni, mit beszél. Ha szavait összegyűjtötték és megszűrték volna, hogy összefoglalót állítsanak össze a suttogásából (mert túl fáradt volt a hangos beszédhez), akkor a három fölé hajló alak leginkább az egyforma arcokról hallott volna: meg arról, hogyan siklott le végtelen, áttetsző bőrből készült szalagokon, és eközben egy csillogó, fekete kesztyűs kéz miként nyúlt ki érte, hogy Muzzlehatch kénytelen volt rántani rajta egyet, lerántani a mozgó futószalagra, pedig hozzáérni is undorító volt a tetőtől talpig fehérbe öltözött lényhez, aki aztán ki akarta tépni magát a kezéből, de nem menekülhetett Muzzlehatch szorításából, és végül holtan terült el.
Úgy tűnik, Muzzlehatch levette a munkásköpenyt a halottról, mielőtt az besiklott volna egy üvegalagútba, azután pedig fehérbe öltözve elmenekült a futószalagtól és az üres csarnokból, és hamarosan lopva egy teljesen más környékre jutott.
Furcsán hangzik (ha arra gondolunk, milyen borzalmas és változatos módjai vannak a modern halálnak), mégis igaz, hogy a bordák közé döfött rugós kés legalább olyan szörnyű szenzációt kelt, mint bármilyen titokban bevetett gáz vagy halálsugár. Muzzlehatch kése éles és döfésre kész volt, de mielőtt lehetősége lett volna használni, a fény tiszta, hűvös szürkéről sötét karmazsinvörösre vált, és ugyanebben a pillanatban a gyár padlója, akár egy lifté, süllyedni kezdett.
Eddig értette a három vándor, ám ezután hosszú ideig csak zavart motyogást hallottak, melyet minden igyekezetük ellenére sem tudtak megfejteni. Nyilvánvaló volt, hogy fontos dolgokat mulasztanak el, mert a nyúlánk férfi karjával a földet csapkodva próbált magához térni a szörnyű élményből.
Időnként lecsillapodott, és szavai úgy bújtak elő ismét, mint odúikból az állatok, de a trió szinte ugyanabban a pillanatban rájött, hogy a szavak növekvő bőségük ellenére nem teremtenek bizonyosságot, mert gazdájuk egyre messzebbre sodródik egy szinte privát nyelvben.
A következőket mégis sikerült megtudniuk. Muzzlehatch olyan sokáig várt, hogy szinte beleőrült, várt a megfelelő alkalomra, hogy a tökéletes pillanatban elkapja a kiválasztottat, és kését a hátának szorítva követelje tőle, hogy vezesse el a központba.
Végre eljött a pillanat. Áldozata a félelemtől hányingerrel küszködve egyik folyosón vezette végig Muzzlehatchet a másik után. Az égimeszelő közben végig azt hajtogatta:
– A központba!
– Igenis – felelte az ijedt hang. – Igenis… igenis.
– A központba! Arrafelé tartunk?
– Igen, igen. Az egésznek a központjába.
– Ott rejtőzött el?
– Igen, igen…
Ahogy haladtak, fehér arcok áradata zúdult el mellettük. Azután csend és üresség telepedett mindenre.