Negyven

Míg a Vár hórihorgas hátát borító por felmelegedett a napfényben, s a madarak elálmosodtak a tornyok árnyékában, s nemigen hallatszott más, csak a borostyánpuszták fölött lebegő méhek zümmögése – ugyanekkor, a dél zöld csendjében Gormenghast erdejének szelleme visszatartotta lélegzetét, akár a búvár. Egy hang sem hallatszott. Órák követték egymást, és minden révületbe esve aludt. A hatalmas tölgyfák törzsét mézszín árnyékok tarkították, és úgy nyújtogatták hatalmas karjukat, mint a letűnt királyok: lehúzta őket aranykarpereceiknek, a nap ékszereinek a súlya. Mintha sosem ért volna véget ez az arany délután, s ekkor valami aláhullott az egyik magas ágról, s a lombok közt gyenge zizegése felébresztette a tájat. A csend egy pillanatra átszakadt, de a seb szinte azonnal be is hegedt.

Mi hullott alá a csendben? Még a vadmacska is habozott volna ilyen magasról leugrani a zöld félhomályba. De nem macska, emberforma lény állt ott levél alakú árnyékokkal pettyezve, egy gyermek, akinek sűrű haja alaposan meg volt nyírva, és arca szeplős volt, mint a pulykatojás. Ahogy megmozdult, karcsú, sőt vékony testének mintha nem is lett volna súlya.

Arcvonásai egész jellegtelenek voltak – egyenesen üresek. Mintha holmi álarcot viselt volna, se nem kellemeset, se nem kellemetlent – olyasvalamit, ami inkább elrejtette, mintsem felfedte a lelkét. S ugyanakkor, bár vonásaiban semmi emlékezetes nem akadt, semmi különös, feje úgy ült a nyakán, nyaka oly tökéletesen illeszkedett a karcsú vállra, s e három együttesen oly kifejező volt, hogy nemhogy nem hiányzott belőle semmi, de ha az arc is külön életet él, tönkreteszi ezt a távoli, földöntúli jelleget.

Egy pillanatra megállt – egyes-egyedül a szunnyadó tölgyesben, s különös módon fürge ujjmozdulatokkal elkezdte egy léprigó tollát tépdesni, melyet zuhanása közben kapott fel egy ágról, és fojtott meg apró, vad markában.