A sötét Reggeli

Barquentine-nek sejtése sincs róla, hogy milyen gyászos és baljóslatú események következtek be a Várban ezen a történelmi reggelen. Persze annyit tud, hogy a könyvtár leégése óta a Lord egészsége válságos állapotba került, ám a kandallópárkányon bekövetkezett rémséges átváltozásról nincs tudomása. Már kora reggel óta a Reggelivel járó rituálék kényesebb pontjait tanulmányozza. Most, miközben az ebédlő felé kopog a köveken mankójának rémisztő kopácsolásával, egy szakálltincset szopogat, mely a hosszú szoktatás eredményeképp magától göndörödik fel a szájába, és ingerülten motyog.

Még mindig abban a poros, alacsony mennyezetű szobában él, amelyben már több mint hatvan éve. Új kötelmeivel együtt, melyekkel együtt jár, hogy számos szolgát és tisztségviselőt kell kikérdeznie, nem támadt benne vágy az iránt, hogy áthelyeztesse magát a számtalan, kívánsága esetén rendelkezésére álló lakosztály egyikébe. Hogy a tanácsért vagy parancsért elébe járulni kényszerülőknek kíméletlenül össze kell görnyedniük, ha át akarják préselni magukat a méretében nyúlketrechez illő ajtón, semmiféle hatással nincs rá. Barquentine nem törődik mások kényelmével.

Fukszia a Titust cipelő Slagg anyó társaságában tart az ebédlő felé, mikor a háta mögül meghallja a folyosón Barquentine mankózörgését. Rendes körülmények közt megborzadna a hangra, de az atyjával töltött iszonytató és tragikus percek olyan heves riadalommal, olyan megnevezhetetlen rossz érzéssel töltötték el, mely minden egyéb félelmet elhomályosít. Az ősi bíbort viseli, melyet a Groan-ház elsőszülött leányának viselnie kell fivére keresztelőjén, nyakában pedig az úgynevezett Leány Gerléi függnek: fehér homokkő galambok, melyeket Gormenghast Tizenhetedik Earlje faragott, s melyeket egy fűszálfonatra fűztek föl.

A lila tekercsbe burkolt kisded egy hangot sem ad ki. A fekete kardot Fukszia viszi az oldalán, bár az aranylánc még mindig Titusra van kötve. Slagg dadus magánkívül van a zaklatottságtól és az izgalomtól, pillantása ide-oda jár a csomagja és Fukszia között, ráncos ajkát szívogatja, míg apró lába szépiaszín szoknyája alatt csoszog.

– Ugye, nem késünk el, lelkem? Jaj, nem, mert nem szabad, ugye?

A lila tekercs egyik végére pillant.

– Hála az égnek, hogy ilyen jó, még ebben a szörnyű mennydörgésben is, olyan, akár az arany!

Fukszia nem hallja; saját rémálmainak világában jár. Kihez fordulhatna? Kit kérdezhetne? „Prune doktor, Prune doktor – mondogatja magában –, majd ő megmondja; ő tudni fogja, hogy én segíthetek neki felépülni. Csakis én segíthetek neki felépülni.”

Amint befordulnak egy sarkon, feltűnik az ebédlő ajtaja, és Swelter áll előtte, árnyékba borítva a bejárat nagy részét; keze a rézgombon. Kitárja előttük az ajtót, ők pedig belépnek az ebédlőbe. Utolsókként érkeznek, mégpedig inkább a véletlennek, mint a tervezésnek köszönhetően, ahogy pedig illene – Titus a díszvendég, vagyis inkább a díszgazda, mivel Gormenghast Utódjaként ma lép be a Birodalomba, miután betöltötte a négy évszak első ciklusát.

Fukszia felmegy a hét falépcsőn, melyek az emelvényhez és a hosszú asztalhoz vezetnek. Jobbján nyúlik el a hideg, visszhangos csarnok, melynek kőpadlóján esőtó terjeng. A történésekhez a sűrű, függőleges eső dobolása szolgáltat hátteret a tetőn. Fukszia lenyúl, és felsegíti Slagg anyót az utolsó két lépcsőfokon. A gyülekezet tökéletes csendben ül a hosszú asztalnál, fejüket mind Dadus és jelentőségteljes batyuja felé fordítják, és mikor az asszony mindkét lábbal biztosan áll az emelvényen, a társaság feláll, a széklábak hangosan karcolják a padlót. Fukszia úgy látja, hogy magas, áthatolhatatlan erdő emelkedett előtte, hatalmas, a saját természetétől idegen, félhomályba burkolózó alakok – melyek egy másik birodalomhoz tartoznak. Bár egy pillanatra valóban ez jut eszébe, mégsem érez így, annyira nyomasztja az apja iránt érzett aggodalom súlya.

Valami meghatározhatatlan érzelem vesz erőt rajta, amikor az apja felemeli a fejét. Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy képes lesz megjelenni a Reggelin, úgy képzelte, a szobájában van a Doktorral. Olyan eleven a fejében apja képe, ahogyan utoljára látta a szobájában, hogy mikor ebben a teljesen eltérő környezetben találja, egy pillanatra feltámad benne a remény – hogy talán csak álmodott – hogy nem is járt a szobában – hogy a Lord nem gubbasztott a kandallón kerek, szeretet nélküli szemekkel; mert most, ahogy ránéz, annyira szelíd, szomorú és sovány, és még halvány üdvözlő mosoly is játszik az ajkán.

Swelter követte őket, és most Slagg anyót tereli egy székhez, melynek támlájára a következőt mázolták: A SZOLGÁLÓÉ. Előtte az asztalon felszabadítottak egy félkör alakú területet, amelyre hosszú párnát helyeztek. Mikor leül, kiderül, hogy álla az asztalt veri, úgyhogy csak nagy nehezen tudja a lila csomagot annyira felemelni, hogy az asztalra tehesse. Balján Gertrude Groan ül. Slagg anyó aggodalmas pillantást vet rá. Csak a terjengő sötétséget látja, mivel a Grófnő fekete öltözékének mintha nem lenne vége. Kissé felemeli a tekintetét, és még mindig csak sötétet lát. Még jobban felemeli, de még mindig a sötétség. Felszegi a fejét, szinte függőlegesen mered maga fölé, és úgy képzeli, hogy látókörének zenitjén valami melegebb színt is ki tud venni ebben az éjszakában. Ha arra gondol, hogy egy órája még ő segített elrendezni azokat a fürtöket, úgy érzi, mintha a mennyezet málladozó kerubjait fésülgette volna.

Jobbján az Earl foglal helyet. Fásultan, elgyengülten dől hátra székében, de még mindig a lányára mosolyog halványan, aki az asztal túloldalán, anyjával szemközt ül. Fukszia két oldalán Irma Prunesquallor és fivére ül; Fukszia és a Doktor kisujja összefonódik az asztal alatt. Cora fivérével, a Lorddal szemben foglal helyet, a Grófnő balján, Irmával szemben pedig Clarice. Egy darab finom, szaftos sonka foglalja el a gyertyafényben az asztal Sepulchrave és Cora felőli végét, ahol Swelter trónol, s most egy szeletelőkéssel felfegyverkezve nekilát hivatali teendőinek. Az asztal túlsó végén Barquentine füstölög magas székén.

Az étkezés görcsös rohamokban zajlik, mikor egy-egy rövid szünet áll be a végtelen formaságok és cikornyás szertartások között, melyeket Barquentine kezdeményez a megfelelő, idők által szentesített pillanatokban. A jelenlévők számára a végletekig fárasztóak ezek, s az olvasót sem viselné meg kevésbé, ha végig kellene szenvednie a Reggeli ceremónia hosszú rendjét a Középső Váza széttörésétől kezdve, melynek szétszórt darabjait két kupacba szedik össze Titus fejénél és lábánál, egészen a nem mindennapi látványig, ahogy Barquentine hétszer végigtipor (nyilvánvalóan a Gormenghast megszeghetetlen törvényeinek letéteményeseként kezébe kapott hatalmat jelképezendő) a hosszú asztalon a lakoma romjai között, falábával kopogva a tölgyfa lapon.

A hosszú asztal mellett ülők egyike sem tudja, hogy nem kilencen vannak az emelvényen – hanem tízen. A Reggeli alatt mindvégig tízen is voltak.

Steerpike a tizedik. Előző délután, mikor az étkezőcsarnok porszemek meleg ködében úszott, s minden mozdulat üres visszhangot vert a csendben, az ajtótól fürgén az emelvényig sietett hóna alatt egy fekete szövetvéggel és egy tüllszerű göngyöleggel. Miután elégedetten nyugtázta, hogy egyedül van, félig kiterítette az anyagot, felsurrant az emelvény falépcsőjén, és egy villanással el is tűnt az asztal alatt.

Az első pillanatokban csak egy kis kaparászás, fémes csilingelés hallatszott, de a zaj egyre erősödött, és két percig szorgos tevékenység zajlott odabenn. Steerpike a gyors munkában hitt, különösen galád tettek esetén. Mikor végül előbukkant, alaposan leporolta magát, s ha valaki látja, azt vehette volna észre, hogy bár a dudorodó szövettekercs még mindig nála van, a háló eltűnt. Ha ugyanez a feltételezett szemlélő a terem bármely pontjáról az asztal alá tekint, semmi különöset nem lát, mert nincs is mit látnia; de ha veszi a fáradságot, és bemászik az asztal lábai közé, majd onnan felnéz, megpillantja, hogy az alacsony fedél közepén egy igen kényelmes „függőágy” húzódik.

És a homályban Steerpike most ebben a függőágyban nyújtózik ki teljes hosszában, tizenhét láb és egy facsonk veszi körül, azaz pontosabban csak tizenhat, mert Fukszia az egyik lábát maga alá húzta. Útban lefelé Steerpike sietve magára hagyta az ikreket, és sikerült elsőként besurrannia a terembe. Az asztal tölgylapja egy-két arasznyira van az arcától. Eddig nemigen volt elégedett, mert az idő túlnyomó része a fölötte zajló, számára láthatatlan, fantasztikus némajátékkal telt. Nem beszélgetnek; a végeérhetetlennek tűnő étkezés közben mindeddig csak Barquentine érzelemmentes, kioktató hangját hallotta, ahogy az időette, legendás frázisokat mormolja; Irma bosszantó, bocsánatkérő köhintéseit és Fukszia székének halk nyikorgását, ahogy a lány mocorgott. Időnként a Grófnő is motyog valamit, amit senki sem hallhat, s ezt elkerülhetetlenül az követi, hogy Dadus idegesen egymáshoz dörzsöli a bokáit. Lábai legalább húszujjnyira harangoznak a padló felett, Steerpike-ban erős a kísértés, hogy megrángassa őket.

Úgy látszik, semmi hasznot nem húzhat abból, hogy ilyen ravaszul elrejtőzött, ám távoznia is lehetetlen, s gépiesen gondolkodni kezd, a Várban elfoglalt pozícióját elemezgeti.

Sepulchrave és Titus kivételével, kiknek legfőbb érdeklődési köre a fekete és a fehér világára korlátozódik – a tejre és az alvásra –, a társaság további részének nem marad más tennivalója, mint a merengés, mert társalgás nem folyik köztük, s a fényűzően feltálalt reggeli elfogyasztására sincs sok esély, mivel senki nem ad tovább semmit az asztalnál. Úgyhogy a társaság csak révedezik az elpazarolt lakoma felett. Az asztalfőről felhangzó száraz, vénséges hang szinte hipnotikus hatással bír még ezen a korai órán is, és ahogy gondolataik ide-oda csaponganak, tovább kopog az eső a tetőn, magasan a fejük felett, és csak csöpp-csöpp, csöpörög a hosszú étkezőterem túlsó végében összegyűlt tócsába.

Senki sem figyel Barquentine-re. Mintha egy örökkévalóság óta dobolna az eső. Barquentine hangja a sötétségben szól – és hangjában ott a sötétség, és soha nem ér véget.