Hatvannégy
Aznap éjjel az erkélyen jobbján az anyja ült óriás idegenként, balján pedig a Poéta, egy ismeretlen alak. Alatta a felfelé meredő arcok terjedelmes mezeje. Előtte a messzeségben, jóval túl a hatalmas máglya fényén, épp hogy látszott a hegy a sötét égbolt előtt.
Közelgett a pillanat, amikor fel kell szólítania a három sikerrel járt Faragót, hogy lépjenek elő, majd egy zsinegen fel kell húznia faragványaikat, s közszemlére tennie őket a tömeg előtt.
A máglya, mely körül a sokaság gyülekezett, egészen az égig ontotta lángjait. Telhetetlen heve máris vagy száz álmot égetett porrá.
Miközben nézte, a tizenkét örökletes rangú „vandál” egyike egy pompás tigrist hajított a levegőbe – vicsorgó feje a hátára hajlott, négy lába szorosan egymás mellett a hasa alatt. A lángok mintha a karjukat nyújtogatták volna érte, majd rágömbölyödtek, és kezdték is bekebelezni.
Hirtelen elementáris erővel tört rá a menekülés vágya. Gyűlölte az odalent folyó nagyszabású pusztítást. Az este forróságától valósággal rosszul volt. Anyja és az elvarázsolt Poéta közelsége is nyugtalanította. Tekintete a Gormenghast-hegyre vándorolt. Mi lehet azon túl? Másik föld…? Másik világ? Másféle élet?
Ha elhagyná Gormenghastot? Képtelen volt találgatni is, hogy mi mindent jelent ez a gondolat. Nem ismert semmi mást. Már korábban is eszébe jutott a Szökés. A Szökés mint elvont fogalom. De sosem gondolt bele komolyan, hova is szökne, vagy hogyan élhetne egy olyan helyen, ahol senki sem ismeri.
És lázongó félelem fogta el attól, hogy ő valójában mit sem számít. Hogy Gormenghast sem számít, és hogy ő Earl, és Sepulchrave fia, a Vérvonal közvetlen sarja – csak itt érdekel bárkit is. Ijesztő gondolat volt.
Felemelte a fejét, és végignézett az alatta lévő ezernyi arcon. Egyfajta fontoskodó jóváhagyással biccentett, ahogy újabb faragványt vetettek a hatalmas máglyára. Balra megszámolt egy sor tornyot. „Mind az enyém…” – mondta magában, de a szavak üresen kongtak a fejében, mikor hirtelen történt valami, ami az egekbe repítette rettenetét és reményeit, ami olyan hatalmas örömmel töltötte el, hogy nem bírta magában tartani, ami felrázta és kiemelte kétségei közül, s egy lázasan és kegyetlenül ragyogó, fekete völgyekkel és elviselhetetlen varázslattal teli földre söpörte.
Mert ahogy ott figyelt, igen gyorsan történt valami. Épp egy szénfekete, félrebillentett fejű hollót vetettek volna a lángokba, melynek minden egyes tolla finoman meg volt munkálva, karmaival pedig egy göcsörtös ágba kapaszkodott, s ahogy Titus félálomban figyelte, a hőségtől elbágyadt tömeg hullámzása jelezte, hogy egy magányos alak tör utat benne szokatlan sebességgel. A „vandál” a fejénél ragadta meg a hollót, és hátralendítette a karját. A máglya lobogott, ropogott és megvilágította az arcát. A kar előrelendült: az ujjak szorítása enyhült, a holló a levegőbe repült, és forogva hullani kezdett a tűz felé, mikor – olyan előreláthatatlanul és gyorsan, mint egy álomban – a tűzfénybe vont tömegből felszökkent valami, ami a kecsesség és a vadság leírhatatlan elegyével kapta el a hollót röppályája csúcsán, s a feje fölé emelte, anélkül hogy röpte ritmusa megakadt volna, s mintha átszállt volna egy borostyánnal benőtt fal fölött, eltűnt az éjszakában. Több mint egy percig senki sem moccant. A rettenetes elképedés mintha satuba fogta volna a szemtanúkat. Az egyének döbbenetét a tömeg bénult állapota csak fokozta. Elképzelhetetlen dolog történt, égbekiáltó, de a hamarosan megmutatkozó haragot pillanatnyilag még visszatartotta az elképedés fala.
Egy szentséges ceremónia ilyetén megsértésére még soha nem volt példa.
A Grófnő az elsők között volt, akik megmozdultak. Steerpike szökése óta most először kavarta fel rettentő düh, amelynek semmi köze nem volt a foltos arcú lázadóhoz. Talpra állt, és nagy kezével a balusztrádba kapaszkodva az éjszakába meredt. A bedugult felhők szörnyű közelségben, egyre súlyosabban csüngtek alá. A levegő verítékezett. A tömeg felmorajlott, és nyüzsögni kezdett, mint méhek a kasban. Az erkély alatti elszigetelt kiáltások dühödten, gorombán és szörnyűségesen hangzottak.
Mi volt pár csatlós Steerpike okozta halála ahhoz képest, hogy most a Vár szívébe döftek! Gormenghast szíve pedig nem a helyőrsége volt – nem múlandó népe, hanem az a láthatatlan dolog, amit a szemük láttára sebeztek meg. Ahogy erősödtek a kiáltások, és a duzzadt felhők lefelé tolultak, Titus, aki utoljára mozdult, hosszas oldalpillantást vetett anyjára. Izgalomtól lázasan lassan ő is talpra állt.
Mindazok közül, akiket oly mélységesen érintett a tradíció szentségtelen megsértése, egyedül őt érintette személyes okból. Az ő döbbenete teljesen egyedül állt. Nem az általános sokk örvénye ragadta el. Egyedül volt saját izgatottságával. A szélsebes teremtés látványa azonnal egy korábbi napra repítette vissza, egy napra, melyben már nem is hitt, s az álmok világába utalta: egy napra, melyen a kísérteties tölgyfák között egy szárnyaló alakot látott, vagy vélt látni, aki elfordította kicsiny fejét. Oly rég volt. Csak füstpamacs maradt az elméjében – pára.
De ő volt az. Kétsége sem lehetett, hogy az egész igaz volt. Látta már őt, mikor eltévedt a tölgyesben, és a lány falevélként libbent el előtte. És most megint! Nagyobb lett persze, ahogy ő is. De nem kevésbé fürge, nem kevésbé rejtélyes.
Emlékezett, hogy pillanatnyi látványa már akkor mennyire felébresztette benne a szabadság tudatát. De most! Mennyivel inkább! Rettentő hőség volt, gerince mégis jegesen borzongott.
Újra körülnézett, tőle egész szokatlan ravaszsággal. Minden úgy volt, ahogy volt. Anyja még mindig mellette állt, nagy kezével a korlátba kapaszkodva. A máglya ropogott, és vörös parazsat köpködött a sötét, fojtogató levegőbe. Valaki a tömegben azt kiáltozta: „A Lény! A Lény!”, egy másik hang pedig iszonyú kitartással ordította: „Kövezzük meg! Kövezzük meg!” De Titus mindebből mit sem hallott. Lassan, lépésről lépésre hátrált, majd végül megfordult, és pár fürge lépéssel az erkély mögötti szobában termett.
Aztán futni kezdett, és minden lépése vétkes volt. Végigrohant a koromsötét folyosókon, melyeken bárhol ott ólálkodhatott a foltos képű Steerpike. Állkapcsa félelemtől és izgalomtól sajgott. Ruhája a hátára és a combjára tapadt. Egyik kanyart vette a másik után, olykor eltévedt, olykor az érdes falnak szaladt, míg végül egy széles, lapos lépcsősorhoz ért, amely kivezetett a szabadba. Jobbra egy mérföldnyire a máglya fényét visszaverték a duzzadt felhők, melyek úgy csüngtek fölötte, akár egy banya ágyának kísérteties baldachinja.
A Gormenghast-hegyet és a gormenghasti erdő széles lankáit eltakarta előle az éjszaka, de úgy rohant feléjük, ahogy a vándormadár repül vakon a sötétben a tájék felé, amelyre szüksége van.