Hét
Ám nem jutott neki pár pillanatnál több pihenés, mert hamarosan lépteket hallott az ablaka alatt. Csak két láb zaját, igaz, de járásuk súlyában és komótosságában volt valami, ami egy tökéletes összhangban menetelő seregre emlékeztette: rémületes, kimért hang. Az eső elcsendesedett, így minden egyes földhöz csapódó lépés riasztóan tisztán kivehető volt.
Prunesquallor millió közül is felismerte volna e rettenetes lépteket. De az este csendjében gondolatai a lóugrásban haladó agyából kipattant fantomsereg felé szálltak. Mi volt annak a menetoszlopnak az óraműpontossággal dübögő lépteiben, amitől összeszorult a torka, és ami oly szúrósan húzza össze a gégét és az állkapcsot, mint a citromgerezd látványa? Miért gyülemlenek tőle könnyek a szemében? És miért zakatol a szív?
Most nem ért rá eltűnődni e kérdésen, így egyetlen legyintéssel félrehessentette homlokáról a belelógó szürke zsúppamatot a menetelő sereg képével együtt.
Az ajtóhoz ért, mielőtt még a csengő feleslegesen felverte volna a szolgákat, feltárta, és egy megtermett alakot talált maga előtt, aki már épp az öklét emelte, hogy bedörömböljön.
– Isten hozta Ladységedet! – köszöntötte. Törzsét derékból kissé előredöntötte, és kivillantotta fogsorát, miközben azon álmélkodott, hogy – mindenre, ami heterodox! – mi az ördögért látogat a Grófnő e késői órán orvosdoktorához. Hisz senkit sem szokott meglátogatni, sem nappal, sem éjjel. Mégis ő volt az.
– Hátrább az agarakkal! – felelte a Grófnő mély, de nem emelt hangon.
Prunesquallor egyik szemöldöke a homloka tetejére szaladt. Igen különös módja ez az üdvözlésnek. Még azt hihetné az ember, hogy át akarja ölelni a Grófnőt. A gondolatra is elborzadt.
De amikor így folytatta: – Most már beljebb is jöhet! – a Doktornak nemcsak a másik szemöldöke szökkent a homlokára, de száguldásának hirtelenségével megremegtette már ott tartózkodó párját is.
Már az is elég különös, hogy azt mondják neki, beljebb jöhet, amikor már egyébként is odabenn van; de hogy vendége adjon engedélyt a belépésre a saját házába, az már egyenesen groteszk.
A hangban rejlő lassú, súlyos és csendes tekintély még zavarba ejtőbbé tette a helyzetet. Az asszony belépett az előszobába.
– Látni kívántam – jelentette ki, de tekintetét az ajtóra szegezte, melyet Prunesquallor épp be akart csukni. Alig hathüvelyknyi volt hátra, hogy kizárja az éjszakát, és rákattintsa a reteszt. – Tartsa! – folytatta mély hangon a Grófnő. – Tartsa erősen! – Azzal vaskos ajkával gyerekmódra csücsörítve hosszú, furcsamód édes füttyszót hallatott. Gyengéd és árva hang volt egy ilyen terjedelmes jelenséghez képest.
A Doktor, amint feléje fordult, maga volt a zavarodott kíváncsiság, bár fogai még mindig vígan ragyogtak. Ám amint elfordult, még elkapott valamit a szeme sarkából. Valami fehéret. Ami mozgott is.
A majdnem becsukott ajtó résében, a földhöz egészen közel Prunesquallor doktor egy arcot látott, kereket, akár a telihold, és puhát, akár a prém. S ez nem is volt csoda, hiszen valóban prémes volt az az arc, különösen fehér az előszoba tompa fényében. És amint a Doktor meglátta az arcot, egy újabb foglalta el a helyét, majd síri csendben, szorosan követte a harmadik, a negyedik, az ötödik… Libasorban surrantak be, oly szorosan, szinte egymás farkára hágva, mintha egyetlen lényről lett volna szó – Őladysége fehér cirmosai.
Prunesquallor kissé szédelegve figyelte a lába előtt elhaladó, kavargó, fehér áradatot, miközben kezét az ajtógombon tartva állt. Hát sosem ér véget? Több mint két percen át nézte őket.
A Grófnőhöz fordult. Az úgy állt az örvénylő hab közepén, akár egy világítótorony. Az előszoba lámpájának tompa derengésében vörös haja komor fényt árasztott.
Prunesquallor tökéletesen visszanyerte víg kedélyét. Mert nem a macskák ingerelték fel, hanem a Grófnő obskúrus parancsai. Immár magától értődött, mit jelentettek. De mégis, milyen sajátos dolog épp egy sereg macskának a lelkére kötni, hogy hátrább az agarakkal!
Már a gondolat is újfent hatalmába kerítette mindkét szemöldökét, melyek egyébiránt, miközben arra várt, hogy betehesse végre az ajtót, nagy vonakodva a helyükre ereszkedtek, ámde most úgy ugrottak fel homlokára, mintha pisztoly dörrent volna, s a leggyorsabbra díj várna.
– Mind… megvagyunk – szólalt meg a Grófnő. Prunesquallor az ajtó felé fordult, és megállapította, hogy a macskaforrás valóban elapadt. Be is csukta.
– Lám, lám, lám, lám! – trillázta lábujjhegyen pipiskedve és kezét rebegtetve, mintha tündér módra szárnyra készülne kapni. – Milyen örvendetes! Milyen igen-igen örvendetes, hogy Ladységed benézett! Isten áldja aszkétalelkemet, hát nem kirángatta a vén remetét elmélkedéséből! Hahahahaha! És, ahogy megjegyezte, mind itt vannak! Efelől kétség sem lehet, nemde? Micsoda estélyt adunk mindjárt! Lesz itt minden, még miauzsika is, hahahaha, hahaha!
Kacajának szinte elviselhetetlen hangszíne tökéletes csendbe borította az előszobát. A mereven ülő macskák mind rászegezték kerek szemüket.
– De hát megváratom! – kiáltott fel újra. – A külső helyiségben váratom kegyedet! Hisz egyszerű gyengélkedő-e, drága méltóságos asszonyom, vagy netán valami szapora koldusféle, aki azt reméli, hogy megbabonázott sarját ember formájúvá tudnám tenni? Természetesen nem, mindenre, ami evidens, így hát miért is várakozna ezen a hideg – ezen a nyirkos – ezen az utálatos pokoltornácán, mikor úgy esik, mintha valóságos zuhatag áradna alá… tehát… tehát, ha megengedi, hogy bevezessem… – Azzal intett hosszú, vékony, törékeny karjával, melynek végén a kéz oly fehér volt, s úgy is lobogott, akár egy selyemzászló. – Kinyitok néhány ajtót, egy-két lámpást gyújtok, leseprek pár morzsát, hogy felkészüljek… Milyen bort hozassak?
Sajátos, pattogó léptekkel indult meg a szalon felé.
A Grófnő követte. A cselédek már eltakarították az asztalról a vacsora maradványait, s a szoba olyan békében, nyugalomban állt, hogy az ember alig hihette, hogy Irma pontosan ugyanebben a helyiségben épp az imént szégyenítette meg önmagát.
Prunesquallor szélesre tárta a szalon ajtaját, hogy beengedje a Grófnőt. Látványos nemtörődömséggel vágta ki: mintha azt sugallta volna, hogy ugyan, ki törődik vele, ha az ajtó elreped vagy a zsanérok kiszakadnak? Az ő háza: azt tehet vele, amit tetszik. Ha veszedelembe sodorja a holmiját, az ő dolga. Hisz ilyen alkalommal csak a közönséges személyek foglalkoznak efféle kicsinyes gondokkal.
A Grófnő bevonult a szalon közepére, ahol ezután megtorpant. Szórakozottan bámult körbe – a hosszú, sárga függönyre, a faragott bútorokra, a mélyzöld szőnyegre, az ezüstökre, porcelánokra, a tapéta sápadt, szürke-fehér csíkjaira. Talán saját gyertyaszagú, madarakkal teli, félhomályos hálószobájának káosza úszott be gondolatai közé, de arca kifejezéstelen maradt.
– Minden… szobája… ilyen… mint… ez…? – mormogta, miután helyet foglalt egy széken.
– Nos, lássuk csak – felelte Prunesquallor. – Nem, nem egészen, Ladységed… nem pontosan.
– Gondolom… mind… makulátlan. Így… van… hm?
– Hitem szerint: igen, igen, hitem szerint azok. Nem mintha egy esztendő leforgása alatt ötnél-hatnál többet látnék közülük; de amennyit a cselédség cikázik ide-oda tollseprűkkel, partvisokkal, vedreket csörgetve, facsargatva – és amennyit Irma húgom cikázik utánuk, figyelvén, hogy jót facsarjanak ki, s jól facsarják ki, kétségem sincs afelől, hogy mindannyiunkat csaknem a kipusztulás határáig sterilizálnak: porszem sincs a lépcsőkorlátokon, egy mikrobát sem hagynak békében élni.
– Vagy úgy – felelte a Grófnő. Elképesztő, milyen megvetően csengett ez a két szó. – De azért jöttem, hogy beszéljek magával.
Egy pillanatra tűnődve meredt a Doktorra. A szobát mindenütt macskák lepték el, egy szál bajszuk sem rezzent. A kandallópárkányt címerpajzsként borították be. Az asztal egyetlen fehér tömbbé változott. A díványt mintha hófúvás lepte volna be. A szőnyeget szemekkel varrták ki.
Őladysége feje, mely mindig nagyobbnak tűnt annál, mint amihez emberi fejnek joga volna, elfordult a Doktor felől, s kissé lefelé billent, így vaskos nyaka megfeszült, bár a másik oldalon még terjedelmesebbé vált. Profilját szinte eltakarta az orcája. Hajának nagy része egy sor veres fészekké volt tornyozva, a többi kígyózó csigákban, izzón hullott a vállára, épp csak nem sziszegett.
A Doktor megpördült karcsú lábán, és grandiózus, cikornyás mozdulattal tárta fel egy eperfa szekrényke ajtaját, majd hosszú, fehér kezét összekulcsolta az álla alatt, és hátravetett egy szürke hajpamatot a homlokából. Ragyogó fogsorát a Grófnőre villantotta (aki még mindig csak a vállát és arcának úgy a nyolcadát mutatta feléje), majd felhúzta a szemöldökét:
– Méltóságod – mondta –, igazán megtisztelő, hogy úgy határozott, felkeres, hogy megvitasson velem valamely kérdést. Ám mindenekelőtt mit óhajtana inni?
A Doktor a szekrénykét kinyitva ugyanis legritkább, leggondosabban válogatott borok gyűjteményét tárta fel, melyeket pincéjéből csak felhozathatott.
A Grófnő felé fordította hatalmas fejét.
– Egy csupor kecsketejet, Prunesquallor, ha nem bánja – felelte.
Mindaz, ami a Doktorban a szépséget, a kiválóságot, a finomságot, a tökélyt szerette – s elég sok volt benne mindabból, ami ezen elvont fogalmakat kedvelte –, behúzódott, akár a csiga szarva, s csaknem szörnyethalt. De keze, mely megmerevedett a levegőben, félúton egy rég letűnt szőlőskert csapdába ejtett napfénye felé, csak ide-oda rebbent, mintha gnómok zenekarát vezényelné, és a Doktor látszólag teljes önuralommal fordult meg. Meghajolt, és felvillantotta fogsorát. Aztán csengetett, és így szólt az ajtóban felbukkanó archoz:
– Van-e kecskénk? Mondja már, öregem – igen vagy nem? Van-e, avagy nincs-e kecskénk?
A férfi határozottan állította, hogy nincs efféle jószáguk.
– Akkor kerítsen egyet, legyen oly szíves! Haladéktalanul kerítsen egyet! Szükségünk van rá. Rendben.
A Grófnő helyet foglalt. Lábát szétvetette, vaskos, szeplős karját a szék karfáján nyugtatta. A beállt csendben még Prunesquallornak sem ötlött eszébe semmilyen mondanivaló. Végül a Grófnő hangja törte meg a némaságot.
– Miért tart késeket a mennyezetbe fúrva?
A Doktor megcserélte keresztbe vetett lábait, és követte az asszony szenvtelen pillantását a hosszú kenyérvágó kés felé, mely hirtelen betölteni látszott a szobát. Egy kés a tűzhely rostélyán, egy párnán vagy egy szék alatt egy dolog, de egy kést a mennyezet üres, fehér pusztaságának közepén semmi sem takargathat, olyan csupasz és szembeötlő, akár egy disznó a katedrálisban.
Ám a Doktor számára bármely tárgy gyümölcsözőnek bizonyult. Csak a téma hiányát, e számára oly ritka eshetőséget tartotta riasztónak.
– Annak a késnek, Ladységed – kezdte a legmélyebb tisztelettel teli pillantással –, noha csupán kenyérvágó kés, egész története van. Története, hölgyem! Valóban.
A Doktor vendége felé fordította a tekintetét. Az közönyösen várt.
– Szerény, nem is regényes, aránytalan, sőt bárdolatlan a külseje, nekem mégis oly sokat jelent. Valóban, hölgyem, így is van, pedig nem vagyok szentimentális. S hogy miért, kérdezheti magában. Miért? Hadd mesélem csak el kegyednek az egészet!
Összekulcsolta a kezét, és felhúzta keskeny, elegáns vállát.
– Ez a kés az, Ladységed, amellyel végrehajtottam első sikeres operációmat. Hegyek közt voltam. Óriási, bozótos tájon. Igen karakteres, ám semmi kies nincs benne. Hű öszvérem volt csak velem. Eltévedtünk. Fejünk fölött hullócsillag zúgott el. Hogy ez mennyiben volt hasznunkra? Semmiben. Csak felbosszantott bennünket. Mert egy pillanatra csapást mutatott a hagymázas páfrányok között. Nyilvánvalóan a rossz utat. Csak abba az ingoványba vezetett volna vissza minket, melyből félnapi küzdelem árán kiverekedtük magunkat. Micsoda kijelentés! Milyen hitvány kijelentés, Ladységed, hahahahaha! Hol is tartottam? Ja, igen! Sötétség borult ránk. Mérföldekre mindentől. És mi történt ekkor? A lehető legkülönösebb dolog. Sétabotommal ösztökéltem az öszvéremet – épp az állaton ültem ugyanis –, mikor hirtelen úgy sírt fel, akár egy gyermek, és rogyadozni kezdett alattam. Ahogy összeroskadt, elfordította busa, szőrös fejét, és a kevéske fényben láthattam, hogy a szeme határozottan könyörög, hogy szabadítsam meg valamiféle kínjától. Na már most, a kín igencsak gyötrelmes bárkinek, Ladységed, ám a hagymázas hegyi éjszakában lokalizálni egy öszvér kínjainak forrását – ööö – nem könnyű, hahaha! Ám valamit tennem kellett. A sötétben máris az oldalán feküdt – a nagy bestia. Leugrottam roskadozó gerincéről, és máris latba vetettem képességeim legjavát. Az állat szemei, melyek még mindig rám szegeződtek, olyanok voltak, akár két pislákoló olajlámpás. Feltettem magamnak pár kérdést – szemteleneket, úgy éreztem – és most is úgy érzem; s ez volt az első: vajh lelki, avagy fizikai természetű legyen ez a kín? Ha az előbbi, a sötét mit sem tesz, ám bajos a kezelés. Ha az utóbbi, a sötétség kész pokol; de a probléma legalább az én területem – legalábbis majdnem. Az utóbbi mellett maradtam, és leginkább jó szerencsémnek vagy ama különös hatodik érzéknek köszönhetően, melyre az ember a bozótos hegyekben egy öszvérrel egyedül maradván tesz szert, szinte rögvest helyesnek bizonyult feltevésem: mert amint elhatároztam, hogy testi alapon látok munkához, megfogtam az öszvér fejét, felemeltem, és olyan szögben fordítottam el, hogy szeme fényével megvilágíthattam – természetesen igen haloványan, de mégis megvilágíthattam – tompa fénnyel a teste többi részét. És azonnal meg is lett a jutalma. Az „idegen test” nyilvánvaló esetével álltam szemben. Mert az állat hátsó lába köré tekeredve – ki tudja, hányszor – ott volt egy piton! Még ebben a lélegzetelállító, kritikus pillanatban is láthattam, milyen szép példány. Sokkal szebb, mint az én vén gebém. De vajon megfordult-e a fejemben, hogy átpártoljak a hüllőhöz? Nem. Végső soron nemcsak szépség létezik, de hűség is. Emellett pedig utálok gyalogolni, az óriáskígyó viszont meglehetős gyalogutat jelentett volna, Ladységed: maga a teher is próbára tette volna az ember türelmét. És mindamellett…
A Doktor vendégére pillantott, de rögtön azt kívánta, bár ne tette volna. Előhúzta selyemkeszkenőjét, és megtörölte a homlokát. Majd felvillantotta fogsorát, és némileg kevésbé túláradóan folytatta:
– És ekkor ötlött eszembe a kenyérvágó késem – jelentette ki.
Egy pillanatra csend támadt. Majd épp, amint a Doktor teleszívta tüdejét, és folytatta volna, a Grófnő megszólalt:
– Hány éves? – Ám mielőtt Prunesquallor doktor összeszedhette volna magát, kopogtattak az ajtón, és megjelent a szolgája egy kecske társaságában.
– Félkegyelmű, nem jó a neme! – A Grófnő a mondat közben feltápászkodott székéből, a kecskéhez lépett, és jókora kezeivel dédelgetni kezdte az állat fejét. Az kötelét megfeszítve odahúzódott hozzá, és megnyalta a karját.
– Maga mindig elképeszt! – mondta a Doktor a szolgájának. – Nem csoda, hogy rosszul főz. Távozzon, öregem, menjen! Kerítsen egy másikat, ezúttal a megfelelő nemből, az emlősök szerelmére! Az ember időnként elcsodálkozik, miféle világban élünk – mindenre, ami alapvető, igen!
A szolga eltűnt.
– Prunesquallor! – szólalt meg a Grófnő, aki már az ablaknál állt, és kibámult az udvarra.
– Hölgyem? – tudakolta a Doktor.
– Nyugtalan a szívem, Prunesquallor.
– A szíve, asszonyom?
– A szívem és az elmém.
Visszatért székéhez, ahol karját, mint korábban is, a párnás karfákra fektetve foglalt helyet.
– Hogy érti Ladységed? – Prunesquallor hangja elveszítette frivol sekélyességét.
– Gazság folyik a Várban. Hogy hol, nem tudom. De valami gonoszság. – A Grófnő a doktorra meredt.
– Gazság? – kérdezte végül az. – Úgy érti, valamiféle behatás, valamilyen gonosz behatás, hölgyem?
– Nem tudom bizonyosan. De valami megváltozott. A csontjaimban érzem. Van itt valaki.
– Valaki?
– Ellenség. Szellem-e, vagy ember, nem tudom. De ellenség. Érti?
– Értem – felelte a Doktor. A bohóság minden nyoma eltűnt belőle. Előrehajolt. – Nem szellem – jelentette ki. – A szellemek nem vágynak lázadásra.
– Lázadás! – kiáltott fel a Grófnő. – Kik lehetnek?
– Magam sem tudom. De mi másról lehetne szó, mint amit, ahogy mondta, a csontjaiban érez, asszonyom?
– Ki merne lázadni? – suttogta a Grófnő maga elé. – Ki merészelne… – Majd hosszabb szünet után hozzátette: – Maga is gyanakszik valakire?
– Bizonyítékom nincs. De figyelni fogok, kegyedért. Mert az angyalokra, ha már felhozta a dolgot, gonosz jár köztünk, ez már kétségtelen.
– Még rosszabb – felelte az asszony –, annál is rosszabb. Árulás. – Nagy levegőt vett, aztán vontatottan folytatta: – És én ki fogom oltani az életét, szétzúzom: nemcsak Titusért és halott apjáért, de ami még fontosabb – Gormenghastért.
– Néhai uráról szólt, hölgyem, a mélyen tisztelt Lord Sepulchrave-ről. Hol vannak a maradványai, asszonyom, ha valóban halott?
– Sőt mi több, ember, sőt mi több! Mi van a tűzzel, mely eltorzította ragyogó elméjét? Mi van a tűzzel, amely, ha nincs az az ifjú Steerpike… – Sűrű csend ereszkedett rájuk.
– És mi van nővérei öngyilkosságával; valamint a séf eltűnésével ugyanazon éjszakán, amelyen Őméltósága, kegyed férje… mindez csaknem egyetlen esztendő leforgása alatt: és az azóta bekövetkezett furcsaságok, különös dolgok száza? Mi lehet mind e mögött? Mindenre, ami képtelenség, hölgyem, az ön szíve nem ok nélkül nehéz.
– És ott van Titus – mondta a Grófnő.
– Ott van Titus – visszhangozta gyorsan a Doktor.
– Hány éves is most?
– Majdnem nyolc. – Prunesquallor felvonta a szemöldökét. – Nem szokta látni?
– Az ablakomból – felelte a Grófnő –, mikor a déli fal alatt lovagol.
– Olykor-olykor vele kellene lennie Ladységednek – mondta a Doktor. – Mindenre, ami anyai, valóban többet kellene találkoznia a fiával.
A Grófnő a Doktorra meredt, de az sosem tudhatta meg, mit felelt volna, mert kopogtatás szakította félbe, majd a szolga újbóli felbukkanása, ezúttal egy nősténykecskével.
– Engedje el! – utasította a Grófnő.
A kis, fehér kecske úgy szaladt hozzá, mintha mágnes vonzotta volna. Az asszony Prunesquallorhoz fordult:
– Nincs egy csupra?
A Doktor az ajtó felé fordította a fejét:
– Hozzon egy csuprot! – szólt az eltűnő arc után.
– Prunesquallor! – szólalt meg a Grófnő, miközben hihetetlen tömegével letérdelt a lámpafényben, és a kecske sima füleit simogatta. – Nem kérdezem, kire gyanakszik. Nem. Még nem. De elvárom, Prunesquallor, hogy figyeljen – figyeljen oda mindenre, ahogy én is. Tökéletesen ébernek kell lennie, Prunesquallor, minden nap minden egyes percében. Elvárom, hogy tájékoztasson minden eretnekségről, bárhol is találkozik vele. Valamiképpen hiszek magában, ember. Egyfajta bizalmat érzek maga iránt. Nem is tudom, miért… – tette hozzá.
– Asszonyom – felelte Prunesquallor –, csupa szem és fül leszek.
A szolga visszatért egy csuporral, majd visszavonult.
Az elegáns függönyök meg-meglebbentek az esti levegőben. A lámpás fénye aranyba vonta a szobát, ott csillogott a porcelántálakon, a tömzsi kristályüveg vázákon, a zománcozott díszeken; a könyvek bőrborításán és a falakon függő rajzok üvegén. De fényét legélénkebben a számtalan mozdulatlan macska apró, fehér arca tükrözte. Fehérségük kifakította a szobát, és megdermesztette a lágy fényt. Prunesquallor sosem feledte el ezt a képet. A Grófnő a pislákoló tűz mellett térdepelt: a kecske nyugodtan állt, míg ő gyakorlott, határozott ujjmozdulatokkal fejte, s a Doktorra ez különös benyomást tett. Hát a termetes, nyers, rendíthetetlen Grófnő, akiből megdöbbentő módon hiányzik minden anyai érzés, aki egy éve nem beszélt Titusszal, akitől a népe tartott, sőt félt, aki inkább volt legenda, mint eleven asszony – valóban ő az, akinek széles ajkán most a túlcsorduló gyengédség félmosolya ül?
És ekkor eszébe ötlött a hangja, mikor azt suttogta: „Ki merne lázadni? Ki merészelne”, majd ahogy torkából telten, könyörtelenül zengett fel: „És én ki fogom oltani az életét! Szétzúzom! Nem csak Titusért…”