Huszonkilenc

Muzzlehatch és Titus pár percig mozdulatlanul állt, amíg a szemük hozzászokott a sötétséghez.

Ekkor, a lakás túlsó végében megpillantottak egy fakószürke négyszöget, amely függőlegesen állt a sötétben. Éjszaka volt.

Nem látszottak a csillagok, a hold pedig az épület másik oldalán sütött. Valahonnan mélyről egy felszálló repülőgép susogását hallották. Hirtelen feltűnt előttük a karcsú, szárnyak nélküli tárgy; láthatólag minden sietség nélkül siklott az éjszakában, csakhogy hirtelen hová tűnt?

Titus és Muzzlehatch az ablaknál állt, és sokáig egyikük sem szólt. Végül Titus odafordult társának halvány körvonalához.

– Mi dolga errefelé? – kérdezte. – Mintha nem illene ide.

– Szent Habakuk! Megijesztettél – kapta Muzzlehatch az arca elé a kezét, mintha egy támadást akarna kivédeni. – Elfelejtettem, hogy itt vagy. Elmerengtem, fiam. Aminél nem létezik gazdagabb időtöltés. Rothadó tollakba burkolja az embert. Bús zenét áraszt magából. Olyan, mint az otthon illata.

– Az otthoné?

– Az otthoné – felelte Muzzlehatch. A zsebéből elővett egy pipát, és beletömködött egy nagy marék dohányt, meggyújtotta, beleszívott, tüdejét megtöltötte fanyar füsttel, majd kifújta; közben a pipa feje úgy parázslott a sötétben, akár egy nyílt seb.

– Azt kérdezed, mit keresek itt – idegen emberek között. Jó kérdés. Majdnem olyan jó, mintha én kérdeném tőled ugyanezt. De ne áruld el, drága fiam, még ne. Szeretném inkább kitalálni.

– Semmit sem tudok magáról – mondta Titus. – Olyan ember, aki hol megjelenik, hol eltűnik. Durva ember: árnyékember: olyasvalaki, aki kiránt a veszélyből. Ki maga? Mondja el!… Láthatóan nem része ennek itt – ennek az üvegbirodalomnak.

– Ahonnan én jövök, ott nincs üveg, fiam. Elfelejtetted a nyomornegyedeket, amelyek egészen az udvaromig kúsznak fel? Elfelejtetted a tömeget a folyónál? Elfelejtetted a bűzt?

– A kocsija bűzére emlékszem – válaszolta Titus –, olyan csípős, mint a sav, olyan sűrű, mint a zabkása.

– Az a kocsi egy szuka – felelte Muzzlehatch –, és olyan szaga is van.

– Semmit sem tudok magáról. A többhektáros ketreceivel, a szilaj macskáival; a farkasaival meg a ragadozó madaraival. Láttam őket, mégis keveset mondanak nekem. Mire gondol? Miért kérkedik azzal a majommal a vállán, mintha valamiféle idegen zászló volna – az ellenállásnak valamiféle jelképe? Nem férek hozzá jobban az elméjéhez, mint ehhez a kis koponyához – és Titus a sötétben tapogatózva megsimogatta az aprócska majmot a mutatóujjával. Ezután belebámult a sötétbe, amely Muzzlehatchet is rejtette. Az éjszaka sűrűbbnek tűnt, mint valaha.

– Ott van még? – kérdezte Titus.

Muzzlehatch tizenkét hosszú másodperc múltán válaszolt.

– Igen. Itt vagyok, legalábbis egy részem. A többi részem egy hajó korlátjára támaszkodik. A levegőben fűszerillat terjeng, és a mély sós víz világít a foszfortól. Egyedül vagyok a fedélzeten, és senki más nem látja, ahogy a hold előúszik egy felhőből, és felfénylik egy sor pálmafa, akár egy körmenet. Látom a sötét-fehér hullámverést, ahogy a partot nyaldossa, és látom, és emlékszem is, hogyan szaladt végig egy alak a holdfényes homoksávon magasan a feje fölé emelt karral; az árnyéka mellette futott, és közben meg-megrándult, mert egyenetlen volt a part – aztán a hold ismét besiklott a felhők közé, és a világ elsötétült.

– Ki volt az? – kérdezte Titus.

– Honnan tudhatnám? – kérdezett vissza Muzzlehatch. – Akárki lehetett. Akár én is.

– Miért meséli mindezt nekem?

– Neked nem mesélek semmit. Magamnak mesélem. A hangom, mely mások fülének csikorgó, a magam számára zene.

– Durva a modora – jelentette ki Titus. – De kétszer megmentett. Miért segít nekem?

– Fogalmam sincs – felelte Muzzlehatch. – Biztos valami baj van a fejemmel.