„Palamező”
Szántszándékkal száműzte gondolataiból az émelyítő mélységet, tekintetét az első kapaszkodóra függesztette. Bal kezével a párkányba kapaszkodott, miközben lábával tapogatózott, és lábujjait egy durva kőcsücsök köré görbítette. Szinte azonnal verejtékezni kezdett. Ujjai felfelé kúsztak, és egy hasadékra leltek, melyet szép kényelmesen szemügyre is vett. Úgy beleharapott az alsó ajkába, hogy a vére az állára csordult, majd bal térdét felhúzta a fal mentén. Talán tizenhét percbe telt mindez az óra szerint, de a szíve zakatolása alapján a teljes estét ott töltötte a falon. Egy-egy pillanatra úgy döntött, elege van az egészből, az Életből meg mindenből, és leveti magát a mélységbe, ahol véget érnek küszködései, kínjai. Máskor, ahogy kétségbeesetten kapaszkodott felfelé a dögletes párában, azon kapta magát, hogy valami rég elfeledett vers sorait szavalja.
Alig érezte már az ujjait, keze és térde is hevesen reszketett, mikor észrevette, hogy az elszáradt kúszónövényről lecsüngő, szakadozott rostok az arcát csiklandozzák. Jobbjával megragadta, lábujjai elveszítették a kapaszkodót, s egy-két pillanatig a mélység felett himbálózott. Ám keze eleddig kihasználatlan izmokat vetett be, és bár karja csak úgy recsegett, sikerült felkúsznia a maradék tizenöt lábon, a száraz fa jól megtartotta, csak a mellékágairól potyogtak le kisebb darabkák. Amint áthúzódzkodott az ereszcsatornán, hasra roskadt, egészen elgyengült, egész testében remegett. Egy órán át feküdt ott. Azután felemelte a fejét, s hogy az üres tetők között találta magát, elmosolyodott. Ifjonti mosoly volt ez, tizenhét évéhez illő, mely egyszeriben eltüntette arca alsó felének ürességét, s végül maga is eltűnt; onnan, ahol rézsút feküdt a nap melegítette zsindelyen, nem látszott más, csak ennek az új tetőbirodalomnak egy része és a homályba boruló, tágas égbolt. Felkönyökölt, és egyszer csak észrevette, hogy ott, ahol lábával megtámasztotta magát, kezd leválni az eresz. A meredek tetőlapokon rézsút fekvő testét és az udvarig tartó hatalmas űrt csak a rozsdás fém választotta el. Meztelen talpával tolva magát pillanatnyi habozás nélkül kúszni kezdett fölfelé a lejtőn, lapockái a mohos tetőnek dörzsölődtek.
Bár a pihenést követően jóval több erőt érzett tagjaiban, ahogy felfelé kapaszkodott, émelyegni kezdett. A lejtő sokkal hosszabbnak bizonyult, mint ahogy lentről látszott. Az összes tetőszerkezeti elem – falazat, tornyocska, párkány – sokkal nagyobb kiterjedésű volt, mint várta.
Mikor felért a tetőgerincre, terpeszben rátelepedett, és másodszor is kifújta magát. Halványuló fényfoltok tavai úsztak körülötte.
Látta, hogy a gerinc, melyen ül, széles ívben vezet nyugat felé, ahol a négy torony egyike töri meg. Mögöttük a tető tovább emelkedett meredeken, jobbján félkört zárt be. Ez egy magas oldalfalban végződött. A gerincről kőlépcső vezetett a fal tetejére, ahonnan egy tetőjárón át legelőnyi területre lehetett jutni, melyet az alacsonyabban fekvő szomszédos, súlyos, málladozó tornyok és tetők öveztek, s ezek között a messzeségben további tornyok és tetők látszottak.
Steerpike tekintete a tetőket követve végül az őket körülölelő falazaton állapodott meg. Persze ebből a távolságból nem vehette ki magát az égi kőmezőt, hisz az jó mérföldnyire terült el, s jóval a szemmagassága fölött, ám mivel Gormenghast főépülete nyugat felé emelkedett, ebbe az irányba kezdett kúszni a tető gerincén.
Több mint egy óra telt el, mire Steerpike szeme elől már csak a mellvéd takarta az égi kőmezőt. Miközben fáradt, szívós tagjaival megmászta ezt a falat, nem is tudta, hogy csak néhány pillanat, egy-két függőleges kőtömb választja el attól, hogy megpillantsa, amit több mint négyszáz éve senki sem látott. Fél térddel a legfelső kő fölé kapaszkodva felhúzta magát a durva falon. Mikor elcsigázottan felemelte fejét, hogy szemügyre vegye a következő akadályt, jó két hektáron elterülő, szürke palasivatag tárult a szeme elé. A falazat, melyen immár egyenesen ült, az egész területet körülvette, és lábát átlendítve rajta négylábnyit huppant. Ahogy földet ért, majd kiegyenesedett, és a falnak vetette hátát, a kőmező egyik távoli sarkából daru szállt fel, lassú szárnycsapásokkal siklott el a távoli mellvédek felett, végül eltűnt a szeme elől. A nap lila párában kezdett alábukni, a kőmező Steerpike apró alakjától eltekintve üresen terpeszkedett, s a hideg kőlapok még elkapták az ég jelenlegi színét. A kőlapok közt sötét moha nőtt, és szárba szökkent fűfélék meregették hosszú, érdes nyakukat. Steerpike mohó szeme szinte felfalta az arénát. Mire lehetne használni? Szökése során minden bizonnyal ez volt a legerősebb kártya, amit összeszedett. Hogy mire, hogyan és mikor használná fel összegyűjtögetett tudásdarabkáit, maga sem tudta. A jövő zenéje. Most csak annyit tudott, hogy élete kockáztatásával feljutott egy hatalmas udvarra, mely ugyanolyan titkos, amilyen csupasz, s rejtőzésében is kitárja magát az elemek kényének-kedvének. Miközben térdre rogyott, és ájulásszerű álomba zuhant a fal tövében, a palamező bíbor pírban reszketett, s a nap alábukott.