Harminchat

Mikor Irma visszatért vendégeihez, megtorpant, mielőtt benyitott volna a szalon ajtaján, mert odabentről hangos, zűrzavaros lárma hallatszott. Olyan lárma, amilyenhez foghatót még sosem hallott, olyan vidám volt, olyan sokféle, olyan mondén – játszadozó emberi hangok. A maga kisszerű módján persze ő is részt vett már összejöveteleken, ahol időről időre számos hang játékát hallhatta. De amit most hallott, az nem hangok játéka volt: játszadozó hangok voltak azok, s ilyenformán különösek és újszerűek a fülének, olyanformán, ahogy a játszadozó árnyékok (s nem az árnyak játéka) a szeme számára bizonyultak volna ilyennek. Ritka alkalmak során még fivére elméjének a játékait is élvezte – de szalonjában most nagyon is más folyt, s a néhány megjegyzésből, melyet sikerült elcsípnie az ajtón keresztül, egyértelműen kiviláglott, hogy nincs itt szó a szavak játékáról, a gondolatok játékáról, maguk a szavak játszanak, önálló, szabad fogalmak játszadoznak, az agy csavargói.

Ruhája hosszú fodrait összehúzva leguggolt egy kicsit, hogy a kulcslyukra tapaszthassa szemét, de a talárok füstös éjszakáján kívül semmit sem látott.

Kíváncsi volt, mi történhetett, míg odafenn volt? Mikor a dermedt csendben királynőként távozott, az egész terem egyedül vele volt tele, háttérben a csenddel, azzal a hízelgő és jelentőségteljes csenddel, ahogy a kék ég szolgál hátteréül a sirály fehér röptének. De most az atmoszféra kifeszített bőrdobja meghasadt, és a mámoros Professzorok – mert azok voltak – mind romantikus képeket állították fel magukban, melyekről előszeretettél hitték úgy, hogy ők maguk azok. Mert rég letűnt diadalaikat, melyek sóvárgó agyukon kívül sehol sem léteztek, elevenen idézték fel, ha nem egyenesen valóságként. Hamis emlékek borultak virágba bennük. Remek napok, fényes lándzsákkal, mikor olyan sebesen pattantak arany nyergükbe, mint a gondolat, s úgy vágtattak ki a hajnal fehér sugaraiba; mikor úgy futottak, akár az őzbak, úgy úsztak, mint a hal, s kacajuk mennydörgése felrázta az álmatag tornyokat. Ah, Uram, a zöldfülű napok; a hetyke napok, az inas napok és a féktelen éjszakák – a sötét közelsége pedig cinkosan tompította szemenszedett ostobaságaikat.

Az a tény, hogy a Professzorok közül kevesen ízlelték az ifjúság mámorító serét, semmiképpen sem mosta el önarcképeik kontúrjait, melyeket ki-ki éppen magáról festett. És oly gyorsan történt ez az újjászületés, ez a visszatérés. Mintha harang kondult volna, hegynyi harang, melyre zsigereik válaszoltak. Oly régóta vezetett útjuk minden áldott este szentséges, penészes, levegőtlen körletükbe, hogy egész este új környezetbe kerülvén mintha a nap kelt volna fel. Igaz, ami a nőket illeti, csak Irma volt jelen, de ő volt itt minden nőiség szimbóluma: Éva volt, Medúza volt, rettentő és páratlan; iszonyatos és a mezők lilioma; idegen dolog egy másik világból – amelyet nőnek hívnak.

Amint kitette a lábát, ezernyi képzelt emlék rohanta meg őket a nőkről, akiket sosem ismertek. Megoldódott a nyelvük, tagjaik csakúgy, s a Doktor látta, hogy nem kell felpezsdítenie az estét. Mert már lobogott is a láng, a professzori ernyedtség porrá hamvadt, s egyszeriben mind egy olyan időbe kerültek vissza, amelyben ragyogóak, mindentudók, lehengerlők s olyan káprázatosan vonzók voltak, mint maga az ördög.

Miközben elméjüket e hamis, hízelgő képek lobbantották lángra, a nyüzsgő talárosok a föld fölött jártak, rettentő, forró fejüket felszegve villogtatták fogsorukat, s aki éppenséggel fogavesztett volt, sötéten vigyorgott, szája úgy csüngött alá az arcából, mint egy függőágy.

Amint Irma lenyomta a kilincset, és nagy lélegzetet vett, amivel csaknem tönkretette keblét, kihúzta magát, és egy pillanatra mozdulatlanul, ám vibrálóan megállt. Mikor benyitott, és a hangok kedélyes mennydörgése megduplázta erejét – felvonta egyik szemöldökét. Hogy eshet egybe ez a hatalmas vígság, gondolta, az ő távollétével? Szinte mintha el is feledkeztek volna róla, vagy ami még rosszabb, épp a távozását fogadták ilyen örömmel.

Kicsit szélesebbre tárta a ajtót, és bekukkantott mögüle, de ezzel bepúderezett feje akaratlanul is oly érzékletesen leválasztottnak festett, hogy az egyik Professzornak, aki éppen az ajtó felé nézett, csattanva esett le az álla, s ínyencségekkel teli tányérját a lába elé ejtette.

– Jaj, ne, ne! – suttogta, és kiszaladt minden szín az arcából. – Ne most, szörnyű Halál, még ne… nem állok még készen… én….

– Mire nem áll készen, halacskám? – mondta mellette valaki. – Az ördögbe is, remek ez a pávaszív! Kérek egy kis borsot!

Irma belépett. A leesett állú férfi nagyot nyelt, és émelygő vigyor ömlött el az arcán. Megúszta a halált.

Ahogy Irma megtette első lépéseit, félelme, hogy jelenlétének kegyes hatalmát távollétében aláásták, azonnal el is oszlott, mert tucatnyi Professzor hagyta abba a csevegést, kapta le fejéről négyszögletű fövegét, és szorította a szívéhez.

Finoman ringva haladt a szoba közepe felé, s közben válaszul fenséges, fagyos méltósággal biccentett hol balra, hol jobbra, ahogy a professzori dzsungel sötét, girlandos drapériái minden lépésére megnyitották mohos ösvényüket.

Kis ívekben kanyargott keletnek-nyugatnak, mint a hajó, mely nem igazán tudja, melyik kikötő felé is tart, s bármerre ment, nagy örömére mindenütt csend támadt. De ahogy az ösvény összezárult mögötte, lelkesen folytatódott a társalgás.

Aztán hirtelen ott termett Bellgrove, nem egészen egy tucat lépéssel előtte. Kezében hosszúkás borospoharat tartott. Profilból látta, és micsoda profilja volt – „fenséges!”, sziszegte izgatottan. „Pontosan ez az – fenséges.” És ekkor, míg harmadik vonagló lépését tette meg az Iskolamester felé, történt valami, ami nemcsak zavarba ejtő, de szívfacsaró is volt a maga egyszerűségében, mert az általános kakofóniát túlszárnyalva rekedt kiáltás némította el a szalont, és késztette Irmát megtorpanásra.

 

 

Nem afféle kiáltás volt, amire az ember egy estélyen számítana. Szenvedély volt benne – és sürgetés. Már színe, csengése is arcul csapta az illendőséget, s egy pillanat alatt felrúgta a társasági viselkedés mindazon íratlan szabályait, melyek évszázadok terméseiként – finom virágaiként – jöttek létre.

Ahogy minden fej a hang irányába fordult, ugyanott mozgásra lettek figyelmesek: a Professzorok egy csoportján át valami mintha a dermedt háziasszony felé tartott volna. Arca elvörösödött, s oly görcsösek voltak mozdulatai, hogy alig lehetett felismerni benne Throd professzort.

Irma láttán faképnél hagyta társait, Splintet és Spiregraint, s ahogy jobb rálátást nyert a ház asszonyára, olyan érzés kerítette hatalmába, amely mindenképpen túl heves, túl mélyreható, túl felvillanyozó volt apró agyának és testének. Millió volt száguldott át rajta, millió voltnyi tömény rajongás.

Harminchét esztendeje nem látott asszonyt. Úgy itta magába a látványát, ahogy a szomjúságtól elcsigázott nomád nyeldekel a zöld oázis forrásából. Mivel egyetlen női arcot sem tudott felidézni, úgy vette, hogy Irma különös arányai és arcvonásai a női nem jellegzetességei. És miután józan eszét kioltotta heves reakciója, elkövette a megbocsáthatatlant. Kinyilvánította érzéseit. Elvesztette a fejét. Fejébe szállt a vér, rekedten felkiáltott, majd alig-alig tudva, mit csinál, kollégáit a könyökével lökdösve félre az útjából előrebotorkált, térdre rogyott a hölgy előtt, s végül, mintha merevgörcsbe esett volna, orra bukott, karját-lábát béka módjára szétvetve terült el előtte.

A szoba hőfoka fagypontra zuhant, aztán hirtelen perzselő, egyenlítői hőség támadt. Öt hosszú másodperc telt el. Az intenzív hőmérsékletben még az sem tűnt volna fel, ha óriáskígyó lóg alá a mennyezetről – ahogy a harmadik másodperc végén a jeges fuvallat visszatértével az sem, ha sarki rókák hemzsegnek a szőnyegen.

Hát senki sem tesz semmit, hogy megtörje a jeget, ezt az óriási, áttetsző búrát, mely a hosszú szalonra borult?

S ekkor jött a lépés, az a lépés, mely Bellgrove sudár testét Irmától négylábnyira hozta. Következő lépésével megfelezte a távolságot – ezután pedig már fölötte állt, és könyörgő szemébe meredt. Mintha csak oroszlánvért oltottak volna belé. Úgy áradt benne szét az erő, mintha csapból folyna.

– Legdrágább hölgyem! – mondta. – Könyörgöm, ne féljen! Hogy tantestületem egyik tagja hever kegyed előtt, szégyenletes, igen, szégyenletes, de lám! Hát nem annak a jelképe, amit valamennyien érzünk? A szégyen a gyengeségében keresendő, hölgyem, nem a szenvedélyében. Egyesek, drága hölgyem, kitörölnék a kollégám nevét mindenünnen – de nem! De nem. Mert van szíve, hölgyem: szíve van mindenekfelett. Ez esetben ez ízléstelenséghez vezetett, a fenébe is (esett vissza saját nyelvezetébe), így hát, drága hölgyem, engedje meg, hogy Iskolamesterként magam távolíttassam el a kegyed köréből. De bocsásson meg neki, esedezem, mert felismerte a nagyságot, amikor meglátta, s egyetlen bűne, hogy túlságos hévvel ismerte fel, s nem volt ereje megzabolázni a szenvedélyét.

Bellgrove elhallgatott, alkarjával végigtörölte izzadt homlokát, és hátravetette fehér sörényét. Mindvégig csukott szemmel beszélt. Álomszerű erő töltötte el. A saját maga előidézte sötétben is tudta, hogy Irma rászegezi a tekintetét: érezte szoros közelségét. Beszéde közben hallotta kollégái lábát, ahogy tapintatos párokban odébb csoszognak, s magát is úgy hallotta, mintha valaki más hangja szólna.

„Milyen mély, zengő hangja van ennek az embernek” – gondolta magában, egy pillanatra úgy téve, mintha nem is a sajátja lenne, mert természetadta szerénysége olykor-olykor akaratlanul is megnyilvánult.

De az efféle gondolatok épphogy csak átsuhantak az agyán. Mert most az a tudat volt a legelébb való, hogy itt van néhány hüvelyknyire a hölgytől, akit az öregkor minden eszességével s a visszanyert fiatalság minden akadályon átlendülő, árkon-bokron átgázoló, komédiázó lelkesedésével kíván űzőbe venni.

„Az egekre! – kiáltotta magában hangtalanul, a saját fejében mégis igen hangosnak tűnt. – Az egekre, majd én megmutatom nekik, hogyan kell ezt csinálni! Két kar, két láb, két szem, egy száj, fülek, törzs és far, has és csontok, tüdő, bendő és gerinc, kezek és lábak, agy, szemek és herék. Mindenem megvan – úgyhogy most segíts, Uram!”

Szeme még mindig csukva volt, de most felnyitotta súlyos szemhéjait, és sápadt szempillái közül kilesve a ház asszonyának szemében megpillantotta a szerelem succubusát, mely oly forrónak és nedvesnek látszott, hogy félő volt, aláássa márvány homlokát, s összeomlik az egész építmény.

A nőre sandított. Tapintatlanságig tapintatos tantestülete csoportokba gyűlve cseverészett, akár azok az urak a színpadon, akik normálisként akarnak feltűnni, de mondanivalójuk nem lévén, tettetett lelkesedéssel ismételgetik: „egy… kettő… három… négy”, és így tovább. A Professzorok viszont az elpróbálatlanság minden túlhangsúlyozottságával hangoztatták ostobaságaikat. A szalon egy távolabbi sarkában a talárosok egy csoportja egyre ingerültebb lett.

– Beszéljünk csak a viaszzsiráfról, hogy a kutyafáját, szeleteljenek föl keresztben! – motyogta Mulefire a foga között.

– Hogyisne, maga szentségtelen hústömeg! – mondta Perch-Prism. – Szégyenkezem maga miatt!

– Csakugyan, la! Hát cékla vagyok én? Ki láthatott jobb napokat, jobb dolgokat, az isten bocsássa meg – cékla vagyok én? – A víg Cutflower szólt, de hangjából nyugtalanság csendült.

– Mint Theoreticus írja a vernakuláris nyelvek elleni traktátusában… – suttogta Flannelcat, aki rég várta már a pillanatot, mikor véletlenül egyszerre van bátorsága megszólalni, és mondanivalóval is rendelkezik.

– Nos, mit mondott a vén trotli? – kérdezte Opus Fluke.

De senkit sem érdekelt, Flannelcat pedig tudta, hogy ez az esély elszállt, mert több hang vágott közbe és szakította félbe ideges válaszát.

– Árulja el, Cutflower, hogy az Igazgató még mindig őt bámulja-e, és hogy miért nem adja már ide a bort, a sárra, melyből vétetett, olyan szomjas vagyok, mint egy kaktuszföld – mondta Perch-Prism, lapos orrát a mennyezetnek emelve. – De az én neveltetésemmel egyszerűen megfordulnék, és megnézném magamnak.

– Moccanás sincs – felelte Cutflower. – Szobrok, la! Igen különös.

– Valaha régen – szólt közbe Flannelcat gyászos hangja – lepkéket gyűjtöttem. Rég volt – egy ingoványos, kiszáradt folyómedrekkel teli vidéken. Nos, az egyik esős délutánon, amikor…

– Majd máskor, Flannelcat! – intette le Cutflower. – Leülhetne.

Flannelcat elszomorodva hagyta ott a csoportot, hogy széket keressen.

Mindeközben Bellgrove a szerelem becses aperitifjét ízlelgette, a szemek időtlen nyelvét.

Az olyan férfi tartásával, aki minden helyzetnek ura, átvetette vállán talárját, mintha tóga volna, és hátrébb lépve vette szemügyre a lábuk előtt kiterült alakot.

Ahogy azonban hátralépett, csaknem Prunesquallor doktor lábára tiport, s úgy is lett volna, ha házigazdája nem tér ki fürgén előle.

A Doktor pár perce kinn volt a szobából, s épp most szóltak neki a földön heverő, mozdulatlan alakról. Épp őt akarta megvizsgálni, amikor Bellgrove hátralépett, s most még Bellgrove hangja is feltartóztatta.

– Legdrágább hölgyem – mondta az oroszlánfejű öreg, aki kezdte ismételni önmagát –, a meleg szív minden. Vagyis nem… nem minden, de jó sok. Hogy kényelmetlenséget okozott kegyednek tantestületem egy tagja, vagy mondjam úgy, hogy kollégám, igen, mert az, mindig olyan lesz számomra, mintha kígyót melengettem volna keblemen. És miért? Azért, legdrágább hölgyem, mert nekem kellett volna palléroznom, felvilágosítanom az illemről, vagy a fenébe is, egyszerűbb, ha otthagyom. És most pontosan ezt kell tennem. El kell távolíttatnom innen! – emelte föl végül a hangját.

– Uraim! – kiáltotta. – Örömömre szolgálna, ha ketten elvinnék innen kollégájukat, visszamennének vele a szállására! Talán… Flannelcat professzor és…

– De ne! Ne! Nem hagyhatom!

Irma hangja volt az. Előrelépett, kezét hosszú nyaka elé emelve összefűzte ujjait.

– Iskolamester úr – suttogta –, meghallgattam a mondandóját. És pompás volt. Ismétlem, pompás. Mikor a „meleg szívről” beszélt, megértettem. Én, a puszta nő, mondom, puszta nő – sötét, ideges pillantást vetett körbe, mintha túl messzire ment volna. – De Igazgató úr, mikor hallottam, hogy meggyőződése ellenére úgy határozott, elviteti ezt az urat – pillantott a lába előtt kinyúlt alakra –, tudtam, hogy nekem mint háziasszonynak meg kell kérnem önt mint vendégemet, hogy fontolja ezt meg. Nem szeretném, ha azt mondanák, uram, hogy tantestületéből valaki megszégyenült az én szalonomban – hogy elvitték. Tegyék csak egy sötét sarokba egy székre. Hadd kapjon egy kis bort, tésztát, vagy amit kíván, s ha jobban érzi magát, hadd csatlakozzon barátaihoz. Hiszen megtisztelt engem, mondom, megtisztelt engem…

Ekkor vette észre a fivérét. Egy pillanat alatt mellette is termett.

– Ó, Alfred, ugye, igazam van? Fő a melegség, ugye?

Prunesquallor húga rángatózó arcára pillantott. Leplezetlen szorongás, leplezetlen izgalom, s ami szinte hihetetlenül finommá tette arckifejezését, leplezetlenül ott ült rajta a szerelem hajnalának halvány fénye. Isten adja, hogy ne hamis fény legyen, gondolta Prunesquallor. Abba belepusztulna. Egy pillanatra az is átfutott az agyán, mennyivel egyszerűbb lenne nélküle az élete, de félretolta a csúnya gondolatot, s lábujjhegyre emelkedve olyan határozottan kulcsolta össze kezét a háta mögött, hogy keskeny és makulátlan mellkasa kidülledt, mint a galamb begye.

– Hogy a melegség-e a fő vagy sem, igen kedves húgom, annyi bizonyos, hogy kellemes és kényelmes dolog – bár jegyezzük meg, igen fülledt is tud lenni, mindenre, ami oxidálódik, bizony, de Irma, édesem – hagyjuk is ennyiben – mert orvosként arra jutottam, ideje tenni valamit a lábad előtt heverő harcossal; el kell látnunk, nem igaz, el kell látnunk, eh, Bellgrove úr? Mindenre, ami furcsa hivatásomban szent, bizonyosan el kell…

– De nem hagyhatja el a szalont, Alfred – nem hagyhatja el a szalont. A vendégünk, Alfred, ne feledd!

Bellgrove közbeszólt, mielőtt a Doktor felelhetett volna.

– Alázatra intett, hölgyem – mondta egyszerűen, s lehajtotta busa fejét.

– Ön pedig – suttogta Irma a nyakáig elvörösödve – felemelt engem.

– Nem, hölgyem… ah, nem! – motyogta Bellgrove. – Ön túlzottan kedves! – Aztán nagy lélegzetet vett. – Ki reménykedhet egy szív felemelésében, hölgyem, egy szívében, mely amúgy is a tejúton táncol?

– Miért tej? – kérdezte Irma, aki nem kívánta ugyan az eszmecsere színvonalát csökkenteni, de szokásában állt kérdéseket közbevetni. Bármennyire elmerült a lélek nagy dolgaiban, lelkétől külön álló agya a maga kis útjait járta, mint a szúnyog, kis kérdéseket tett fel, kis trükköket eszelt ki, hogy aztán visszaráncigálják a helyére, s egy darabig ismét elnyomják, ahogy a lélek legmélye veszi át fölötte az uralmat.

Bellgrove-nak szerencséjére nem kellett válaszolnia, mert a Doktor odaintett egy pár talárost, és a láthatóan görcsbe merevedett szenvedőt felemelték a szőnyegről, s mint egy fabálványt egy gyertyafényes sarokba cipelték, ahol dundi, zöld párnáival már várt rá egy fotel.

– Ültessék bele, uraim, legyenek oly jók, én majd szemügyre veszem.

A két taláros letette a merev testet. Egyenesen feküdt, mint egy szál deszka, mindössze a fejét támasztotta alá a támla, sarkát pedig a padló. E két végpont közé gyömöszölték be a zöld párnákat, hogy úgymond aládúcolják vele a pallót – hogy ezek tartsák a kis emberke súlyát, de mivel nem nehezedett rájuk, ugyanolyan dundik maradtak.

Az egészben volt valami nagyon is ijesztő, s ezt a hatást a férfi arcára dermedt mosoly cseppet sem enyhítette.

A Doktor egy méltóságteljes mozdulattal ki is bújt bársonyzsakettjéből, s eldobta, mintha többé úgysem venné hasznát.

Aztán feltűrte selyem ingujját, akár egy bűvész.

Irma és Bellgrove szorosan mögötte állt. Mostanra a tapintat ama kútja, melyből a Professzorok merítettek, csaknem kiszáradt, és egész tömeg figyelte őket néma csendben.

Az incidens megváltoztatta a parti egész hangulatát. A spontán jókedv és a szabadság érzete csaknem végzetes csapást kapott. Egy ideje – bár még elhangzott egy-egy tréfa, poharak ürültek ki és töltődtek újra – sötétség telepedett a szalon hangulatára, a tréfák erőltetetté váltak, a bort gépiesen nyelték.

De most, hogy lassan elmúlt belőlük a kollektív szégyenérzet; hogy zavaruk pusztán az agy dolga lett, s hogy akadt valami, amivel foglalkozhattak (mert nem lehetett ellenállni a Prunesquallor személyében kínálkozó alkalomnak, ahogy ott állt egyenes derékkal, selyem ingujjban, karcsún, akár egy gólya, lányosan rózsaszín arcával, gyertyafényben tündöklő okuláréjával) – most, hogy mindez így volt, kezdett visszatérni lelki egyensúlyuk, s vele együtt a remény is: a remény, hogy az estéjük nem ment tönkre, hogy ha a Doktor ellátta láthatóan görcsbe merevedett kollégájukat, az est legalább egy cseppet tartogat még a vígságból, mely lángra lobbantotta nyelvüket és megtáncoltatta vérüket – mert évtizedek alatt most egyetlenegyszer fordult elő, mondták magukban, hogy kiszakadhattak Gormenghast véghetetlen ritmusából, a ritmusból, mely minden áldott este nyugat felé vezérelte lépteiket – szállásukra.

Tökéletes némaságban figyelték a Doktor minden mozdulatát.

Prunesquallor megszólalt. Úgy festett, mintha magában beszélne, bár hangja a közönség hátsó soraiba is eljutott a talárosokhoz, így minden bizonnyal hangosabban csengett a szükségesnél. Előrelépett, miközben vállmagasságba emelte karját, s egy hivatásos zongorista gyorsaságával melegítette be ujjait a levegőben.

Aztán egymáshoz illesztette két kezét, és összedörzsölte a tenyerét. Szemét lehunyta.

– Ritkább a Bluggs-féle kórnál is – tűnődött –, vagy a gerinccsavarulatnál! Kétségkívül… mindenre, ami görcsös… semmi kétség. Volt egyszer egy eset, egészen elképesztő – na már most, hol is volt, és mikor is… nagyon hasonló – ha jól emlékszem, egy illető kísértetet látott… igen, igen… és a sokk csaknem végzett vele…

Irma toporogni kezdett.

– Tehát a sokk lesz a kulcsszó – folytatta a Doktor lágyan hintázva sarkán, még mindig csukott szemmel –, és a sokkra sokkal kell válaszolni. De hogyan, és hol… hogyan és hol… Lássuk csak… lássuk csak… lássuk csak…

Irma nem bírta tovább.

– Alfred – kiáltotta –, tégy valamit! Tégy valamit!

A Doktor mintha meg se hallotta volna, úgy elmerült a töprengésben.

– Na már most, talán ha ismernénk a sokk természetét, mértékét, és hogy mely agyterületet érinti – a kellemetlenség jellegét…

– Kellemetlenség! – hallatszott újra Irma hangja. – Kellemetlenség! Hogy merészeled, Alfred! Tudod, hogy én csavartam el a szerencsétlen fejét, hogy miattam esett össze, s most miattam ilyen borzasztó merev!

– Aha! – kiáltott fel a Doktor. Szemlátomást egy szót sem hallott abból, amit húga mondott. – Aha! – Ha az imént lendületesnek és tetterősnek tűnt, hát most háromszor annyira az lett. Minden mozdulata higanyosan gyors és gördülékeny volt. Közelebb szökkent pácienséhez.

– Mindenre, ami pragmatikus, vagy ez hat, vagy semmi! – Egyik mellényzsebébe csúsztatta a kezét, és egy kicsiny ezüstkalapácsot húzott elő belőle. Pár pillanatig felvont szemöldökkel forgatta hüvelyk- és mutatóujja között.

Eközben Bellgrove kezdett türelmetlenkedni. Különös fordulatot vett a helyzet. Nem ilyen körülmények között óhajtott volna bemutatkozni Irmának, s a gyengéd érzelmek sem ilyen hangulatban bontakozhatnak ki. Elég annyi, hogy már nem ő áll a figyelem középpontjában. Leghőbb vágya volt kettesben maradni vele. Már csak a „kettesben maradni” gondolata is pírral vonta be az arcát. Sötétvörös homloka mellett fehérebben fénylett a haja, mint valaha. Irmára pillantott, s azonnal tudta, mit kell tennie. Kristálytisztán látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. A fotelen fekvő figura senkinek sem nyújtott kellemes látványt, nemhogy egy előkelő, finom hölgy számára.

Hátravetette pompás, bozontos sörényét.

– Hölgyem – szólalt meg –, e hely nem kegyednek való.

Erőteljesen kihúzta magát, hosszú állát a gégéjébe bökte.

– Egyáltalán nem kegyednek való – aztán attól tartva, hogy Irma esetleg félreértheti, s úgy gondolja, hogy az estélyére tett valami megjegyzést, pillái alól rásandított. De az semmi kivetnivalót nem talált a szavaiban. Épp ellenkezőleg, apró, rövidlátó szeméből hála tükröződött; hála még keble fényes ívéből és ideges kéztördeléséből is.

Már nem is hallotta fivére hangját. Nem érzékelte a taláros férfiak jelenlétét sem. Valaki törődött vele. Valaki felfigyelt rá, hogy nő, s ebben a minőségében nem való a többiek közt ácsorognia, mintha semmi különbség nem volna közte és vendégei közt. És ez a valaki, ez a nemes és törődő lény nem más, mint maga az Iskolamester – ó, milyen remek, hogy van még egy úriember a föld színén; az ifjúság ugyan elszállt már belőle, ah, igen, de nem a romantika.

– Iskolamester úr – felelte ajakcsücsörítve, miközben szemét a férfi csontos, alig hihetően dévaj arcára szegezte –, az ön dolga, hogy szóljon. Az enyém, hogy figyelmezzek. Beszéljen! Hallgatom… mondom, hallgatom.

Bellgrove félrefordította a fejét. Az arcán elömlő széles, gyenge mosoly nem az a fajta volt, amit szívesen mutatott volna Irma felé. Úgy egy évvel ezelőtt óvatlanul megpillantotta magát a tükörben, mikor mosolyra fakadt (a visszafoghatatlan arckifejezés előzményeként, mely most is aláásta arca hamis méltóságát). Javára szóljon, hogy felismerte annak veszélyeit, ha ilyesmit nyilvánosan követ el – merthogy büszke volt, s nem is ok nélkül, az arcvonásaira. Úgyhogy inkább elfordult. Hogyan is türtőztethette volna érzelmei megnyilvánulását. Mert Irma szavaira – „az ön dolga, hogy szóljon” – hirtelen feltárult előtte a házasélet széles, dús panorámája, egészen a láthatárig nyúlt sápadt-arany tájaival, nyájas mezőivel. Időtlen, isteni, terpeszkedő ágú tölgyként látta magát Irmával, a nyárfacsemetével, kinek levelei szívdobbanásként rezegtek az ő árnyékában. Büszke sasként látta magát, ki gyengéd szárnysuhintással ereszkedik a magányos bércre. Irmát is látta, aki a fészekben várt rá, de fura módon hálóinget viselt. Aztán hirtelen fogfájós vénemberként látta magát, és emlékeiből az ezernyi mosdó tükrében látott, agg arc bukkant elő.

Legsürgetőbb érzelmeinek sarkával azonban eltaposta ezt a nem szívesen fogadott képet.

Visszafordult Irmához.

– Hadd ajánljam fel a karomat, hölgyem!

– Önnel tartok, Igazgató úr!

Irma lesütötte piciny szemét, és egy oldalpillantást vetett Bellgrove-ra, aki, miután kissé extravagáns tartásban behajlította karját, hiába várt pár pillanatig, míg végül megsemmisítő vereségérzetében leeresztette.

– Az ördögbe is! – morogta magában nagy hévvel. – Nem vagyok még olyan öreg, hogy megfeledkezzem a finomságról.

– Bocsássa meg, ha elhamarkodtam, hölgyem – mondta fejet hajtva. – De talán… talán megérti…

Irma keble előtt összekulcsolt kézzel hátat fordított a csődületnek, és furcsán himbálva magát a szoba üres régiói felé indult. A gyertyák százainak fényében fürdő szőnyeg veszített izzásából. Még fényesebb lett ugyan, de már nem volt olyan meleg, mert a hold fagyos sugarai áradtak be a nyitott ablakokon.

Bellgrove körbepillantott, miközben megfordult, hogy kövesse. Láthatólag senkit sem érdekelt a távozásuk. Minden szem a Doktorra szegeződött. Bellgrove-ot egy pillanatra még a csalódottság is elfogta, hogy nem maradhat, mert dráma függött a levegőben. A Doktor nyilvánvalóan kimerítően alapos vizsgálatot végzett a merev testen, melyről most húzták le egymás után a ruhadarabokat; nem ment egykönnyen, mivel a tagjai egyáltalán nem hajlottak. Mollocknál és Kanavásznál, Prunesquallorék szolgáinál azonban volt egy-egy olló, s a Doktor felügyeletével, ahol szükség volt rá, használták is, hogy kiszabadítsák páciensét.

A Doktor kezében még mindig ott volt a kis ezüstkalapács. A másik kéz zongoristaujjait úgy futtatta végig a merev úron, mintha csak billentyűzet volna – felvont szemöldökkel, félrebillentett fejjel, mint a zongorahangoló.

Bellgrove egy pillantással felmérte, hogy ha követi Irmát, jelentős dráma csúcspontjáról marad le, de ahogy megfordult, és újra meglátta őt, tudta, hogy rá még jelentősebb dráma bonyolítása vár.

Szépséges, fehér talárja fodrozódott mögötte, ahogy követte a nőt, s a tizenegyedik lépéssel be is lépett parfümje hatókörébe.

Anélkül, hogy megtörte volna ringó járását, Irma elfordította fejét hattyúfehér nyakán. Smaragd fülbevalója megcsillant a fényben. Makulátlanul bepúderezett hosszú, hegyes orra a legtöbb udvarlót elriasztotta volna, de Bellgrove szemében egy büszke fejű madár csőrének arányaival rendelkezett: remekbe szabott, veszélyes és éles. Inkább csodálni, mint szeretni való. Valóságos fegyver, de bízott benne, hogy olyan fegyver, amelyet sosem fordítanak ellene. Különben is, az övé – s ezen egyszerű tény önmagában is mindent igazol.

 

 

Ahogy az éjszakára kitárt ablakfülke felé közeledtek, Bellgrove Irma fejéhez hajtotta az övét.

– Ez – súgta – első közös sétánk.

Irma megállt, ahogy odaértek a nyitott franciaablakhoz. Láthatóan megérintette, amit Bellgrove mondott.

– Bellgrove úr – suttogta –, nem lenne szabad ilyeneket mondania. Alig ismerjük még egymást.

– Valóban, drága hölgy, valóban – helyeselt Bellgrove. Elővett egy nagy, szürkés zsebkendőt, és kifújta az orrát. Ez hosszú lesz, gondolta, hacsak nem talál rövidebb utat – valami titkos ösvényt a szerelem elvarázsolt tisztásain.

Előttük vészjósló holdfényben ragyogva terült el a zárt kert. A lombok teteje habfehéren világított. Alsó részük fekete, mint a kút vize. Az egész kert a legmélyebb feketékből és a legélénkebb fehérekből összeállított litográfia volt. A halastó és a körötte álló szobrok mintha egyfajta holdbéli közönségességben fénylettek volna. Egy szökőkút permetezte fehér sugarait az éjszakába. A fakó pergolák, kőívek, kerti vedrek, sziklakertek, gyümölcsfák és minden holdfehér dolog alatt úgy nyúltak el az árnyékok, mint fekete, tengerbe fúlt fókák. Szürkék nem is akadtak itt. Nem volt semmi átmenet. Rettenetesen egysíkú kép volt.

Együtt bámulták.

– Épp azt mondta, Prunesquallor kisasszony, hogy alig ismerjük egymást. És milyen igaz – ha az óra mutatójával mérjük kölcsönös ismeretségünket. De mérhetjük-e, hölgyem, mérhetjük-e így ismeretségünket? Nincs-e valami mindkettőnkben, ami ellentmondana ily pórias mértéknek? Vagy csak hízelegnék magamnak? Megvetésének tenném ki magamat? Túl hamar tárom ki szívemet?

– A szívét, uram?

– A szívemet.

Irma vívódott önmagával.

– Mit mondott róla, Iskolamester úr?

Bellgrove nem emlékezett pontosan, úgyhogy inkább összekulcsolta nagy kezét a szóban forgó szerv előtt, és pár pillanatig ihletre várt. Úgy tűnt, gyorsabban haladt, mint szándékozott, de aztán rájött, hogy ez a hallgatás nemhogy gyengítené pozícióját, épp ellenkezőleg. Komolyságot kölcsönzött cselekvésének, de még neki magának is. Megvárakoztatja Irmát. Ó, micsoda varázslat! Micsoda erő! Érezte, hogy összeszorul a torka, mintha citromba harapott volna.

Ezúttal, ahogy behajlította karját, tudta, hogy Irma el fogja fogadni. Ujjának érintésétől megdobbant vén szíve, aztán egyetlen szó nélkül, együtt léptek ki a holdfényes kertbe.

 

Bellgrove nemigen tudhatta, merre kísérje úrnőjét. Azt sem igen fogta fel, hogy ő az, akit vezetnek. S ez így volt természetes, mivel Irma ismerte ennek az irtózatos helynek minden négyzetcentiméterét.

Megálltak egy időre a halastónál, melyben a hold tükörképe semmitmondó ürességgel ragyogott. Csak nézték. Aztán felnéztek az igazira. Semmivel sem volt érdekesebb vízben ázó kísérteténél, de mindketten tudták, hogy egy ilyen estén nem törődni a holddal érzéketlenség, majdhogynem barbárság volna.

Nem Irma hibája volt, hogy ismert egy lugast a kertben. S arról sem tehetett, hogy Bellgrove nem tudott róla. Magában mégis pironkodott, hogy miközben csak úgy véletlenszerűen fordultak hol balra, hol jobbra az ösvények végén vagy a virággal teli pergolák alatt, kerülő úton, de határozottan arrafelé kormányozta az Iskolamestert.

Bellgrove, akinek lelki szemei előtt épp egy olyan hely lebegett, amilyen felé tartottak, jobbnak érezte, ha csendben andalognak, hogy mikor végre leülhet, és megpihentetheti lábát, mellkasa legmélyéről felzengő mély hangja teljes pompájában szólhasson.

Miután megkerültek egy nagy, holdsisakos akáccserjét, és hirtelen ott volt az a lugas, Irma megriadt és megtorpant. Bellgrove is megállt mellette. Miután látta, hogy elfordítja az arcát, szórakozottan szemügyre vette a vasszürke, kőkemény kontyot, melyből egyetlen szál sem szabadult ki, és amely fénylett a hold sugarában. Mindazonáltal nem olyasvalami volt ez, amivel hosszan elidőzhetne egy férfi, s így az Irma felindulását okozó lugas felé fordulva kihúzta a derekát, majd jobb lábát meglehetősen agresszív szögbe helyezve olyan pózba vágta magát, melyről mit sem tudott, mert akaratlanul is elméje történéseit jelenítette meg.

Olyan férfinak látta magát, aki sosem használna ki egy védtelen nőt; nagyszívű, megértő férfinak. Olyannak, akire rábízhatja magát egy hajadon a sűrű erdőben. Másrészt viszont szarvasbikának is képzelte magát. Ifjúkora oly rég volt már, hogy semmire sem emlékezett belőle, csak feltételezte, hogy megízlelte bíbor gyümölcsét, szíveket és szűzhártyákat szaggatott szét, virágot dobott erkélyen álló hölgyeknek, pezsgőt ivott a cipellőjükből, s általában véve ellenállhatatlan volt.

Hagyta, hogy Irma ujjai lecsússzanak karjáról. Az ilyen pillanatokban kell éreztetnie vele, hogy szabad, hogy aztán jóakaratának függönye mögé vonhassa.

Fehér köntösének hajtókáit tapogatta a válla alatt.

– Nem érzi ezt az akácillatot, hölgyem – szólalt meg –, a holdfényes akácét?

Irma odafordult felé.

– Őszintének kell lennem önnel, Bellgrove úr, nem igaz? – kérdezte. – Ha azt mondanám, hogy érzem, miközben nincs így, becsapnám önt, s becsapnám magamat is. Ne így kezdjük! Nem, Bellgrove úr, nem érzem. Kissé meghűltem.

Bellgrove úgy érezte, hogy elölről kellene kezdenie az egész életét.

– Önök, hölgyek, törékeny teremtések – mondta hosszú szünet után. – Vigyázniuk kell magukra.

– Miért beszél többes számban, Bellgrove úr?

– Drága hölgyem – felelte lassan, aztán egy kis szünet után megismételte –, drága… hölgyem…

Ahogy megismételte két szavát, az merült fel benne, hogy ha így is hagyja őket – következetlenül, céltalanul, bevezetés vagy zárójel nélkül –, az lesz a lehető legjobb, amit tehet. Hallgatásba burkolózott, s a csend borzongató volt – ha ezt a csendet megtöri a kérdésére adott válasszal, közönségessé teszi mindazt, ami varázslatos.

Nem fog válaszolni. Tiszteletre méltó agyával eljátszik vele. Már az elején meg kell tanulnia, hogy nem mindig kaphat választ a kérdéseire – gondolatai másutt is járhatnak, olyan régiókban, ahová lehetetlenség volna követnie –, vagy kérdései (dacára mindkettejük minden szerelmének) egyszerűen nem érdemelnek választ.

Mindenfelől áradt rájuk az éjszaka – millió, millió köbméternyi éjszaka. Ó, milyen pompás, amikor az ember szerelmével áll csupaszon egy nagy, forgó golyóbison, míg a szférák lángolva száguldanak az univerzumban!

Önkéntelenül is együtt léptek be a lugasba, s leültek a padra, melyet a sötétben találtak. Ez a sötét igen dús és bársonyos volt. Mintha barlangban üldögéltek volna, eltekintve attól, hogy a sötétséget apró, csillanó holdfényfoltok tették színpadiassá. Ezek a fakó, nagyrészt a lugas hátulján szétszórt pöttyök előrébb kissé zavarónak bizonyultak, mert jókora adagokat világítottak meg belőlük is. Az önkényes megvilágítást azonban el kellett fogadniuk, mert Bellgrove, ahogy a tetőzet lyukacsain át a holdfénybe pillantott, semmi módot nem talált rá, hogy elzárja őket.

Irma számára a barlangos lugas fény pettyezte állapota egyszerre volt megnyugtató és idegesítő.

Megnyugtató, mert ha a sűrű éj feketéjének barlangjába kellet volna belépnie, ahol pislanásnyi fény sincs, hogy felmérhesse távolságát a másiktól, megrémült volna, még ha tudomása és reményei szerint ilyen megbízható és gáláns úriember is a lovagja. Ez a homályos lugas nem olyan kietlen hely. Igaz, a fényfoltok inkább fakók, mint vidámak, mégis elűzték a rettenet érzését, melyet csak a szökevények ismernek, vagy azok, akiket lidércek vidékén ér az éjjel.

Erősen megkönnyebbült ugyan, hogy megtört a sötétség, de ugyanilyen erős ingerültség is tusakodott lapos kebelében. Ezt az ingerültséget, melyet aligha érthet meg, aki nem rendelkezik sem Irma alakjával, sem a kérdéses lugas élénk képével, az az őrjítő körülmény okozta, ahogyan a fénynyalábok a testére hullottak.

A sötétben elővett egy kicsiny tükröt, leginkább idegességében, mint bármi más okból, s ahogy felemelte, semmi mást nem látott maga előtt, csak egy hosszú, hegyes fényfoltot. Maga a tükör gyakorlatilag láthatatlan volt, mint ahogy az azt tartó kéz is, de orra különálló, fényes képe ott lebegett előtte a sötétben. Először nem is tudta, mi az. Kissé megmozdította a fejét, mire apró, vaksi, higanyfényű szemét pillantotta meg, ami mindenképpen eléggé riasztó élmény, de összehasonlíthatatlanul riasztóbb, ha az ember saját szeméről van szó.

Többi része kivehetetlen volt, kivéve egy pár jókora, kísérteties lábfejet. Próbálta arrébb csúsztatni, de épp ez a fényfolt volt a legnagyobb az egész lugasban, s ha ki akarja kerülni, elviselhetetlenül meg kell feszítenie izmait.

Bellgrove egész feje fényben úszott. Prófétaibb volt, mint valaha. Fehér haja szó szerint virágba borult.

Irma tudta, hogy ezt a csodás, tapogatózó fényt, mely átlényegítette a fejet, nem szabad figyelmen kívül hagynia – sőt, egyenesen rá kellene merednie –, úgyhogy nagy erőfeszítéssel igyekezett megfeledkezni magáról, ahogy az egy szerelmeshez illik – de valami lázadozott benne e csodálójára irányuló, kizárólagos figyelem ellen, mert tudta, hogy ő az, akit bámulni kellene, őrá kellene meredni.

Azért töltötte a nap jó részét cicomázkodással, hogy most sötét boruljon rá, s csak lába és orra látszódjék ki belőle?

Mindez tűrhetetlen volt. A vizuális elrendezés rossz: teljesen, teljesen rossz.

Bellgrove sokkhatást szenvedett el, amikor gyors egymásutánban megpillantott maga előtt egy holdfényben úszó orrot, majd egy holdfényben úszó szemet. Nyilván Irmáé volt mindkettő. Nem akadt Gormenghastban még egy ilyen pengeorr, még egy ilyen gyönge, aggodalmas szem – a kollégáiét kivéve. Hogy e vonásokat látta maga előtt, miközben a hölgy, akihez tartoztak, láthatatlanul, noha tapinthatóan a jobbján ült, az öregember egészen megriadt, s csak akkor értette meg, mi történt, miután meglátta a tükör villanását, miközben Irma visszacsúsztatta kézitáskájába.

Mély és fekete volt a sötétség, mint a víz.

– Bellgrove úr – szólította meg Irma –, hall engem, Bellgrove úr?

– Tökéletesen, drága hölgyem. Hangja tiszta és világos.

– Üljön át a jobbomra, kérem – szeretném, ha helyet cserélnénk.

– Bármit óhajtana, azért vagyok itt, hogy megadhassam azt, amit óhajtott – felelte Bellgrove. Egy picit felnyögött; válaszának grammatikai káosza sebet ejtett mindazon, ami a tudósból megmaradt benne.

– Keljünk fel együtt, Igazgató úr?

– Drága hölgy – felelte –, legyen úgy!

– Alig látom, Igazgató úr.

– Mindazonáltal, drága hölgy, itt vagyok a kegyed oldalán. Elfogadja segítő karomat a helyezkedéshez? Olyan kar ez, mely egykoron…

– Magamtól is képes vagyok a lábamra állni. Bellgrove úr – magamtól is képes vagyok rá, köszönöm.

Bellgrove felemelkedett, ám eközben talárja beakadt a kerti pad valamely rusztikus kiszögellésébe, s félig a levegőben guggolva találta magát.

– A fenébe! – morogta vadul, s ahogy megrántott köntösét, az csúnyán elszakadt. Csúf düh öntötte el. Arca felhevült, bizsergett.

– Mit mondott? – kérdezte Irma. – Kérdem, mit mondott?

Bellgrove bosszúsága zavarában egy pillanatra öntudatlanul visszarepült a tanári szobába vagy valamelyik tanterembe vagy abba az életbe, melyet évtizedekig élt…

Öreg ajkai felhúzódtak elhanyagolt fogsoráról.

– Csendet! – mordult fel. – Hát ki parancsol itt?!

Amint megszólalt, és felfogta, mit is mondott, nyaka és homloka lángba borult.

Az izgalmában megkövült Irma moccanni sem tudott. Ha Bellgrove rendelkezik telepatikus képességekkel, tudta volna, hogy egy gyümölcs van mellette, mely olyannyira érett, hogy egyetlen érintésére menten a kezébe hullik. Nem volt erről tudomása, de szerencséjére zavara meggátolta benne, hogy egy szót is szóljon. És a csend mellette állt.

Irma volt az, aki először megszólalt.

– Parancsoljon velem – mondta. Egyszerű, őszinte szavai inkább büszkék, mint alázatosak voltak. Büszke volt arra, hogy behódolt.

Bellgrove agya nem volt fürge – de azért még a végét sem járta. Hangulata most vérmérsékletének ellenpólusán reszketett.

Ez semmi esetre sem segített tisztába tenni a fejét. De azt azért érezte, hogy különös óvatosságra van itt szükség. Hogy durvasága, amivel csendre intette vendéglátóját, nemhogy csökkentette volna, de még növelte is értékét a másik szemében, egészen szégyentelen hatást tett rá – valamiféle jókedvre derítette. Ám ez az öröm szégyentelen volt bár, mégis ártatlan. A gyermek öröme, akinek sikerült valamit megúsznia.

Mindketten álltak. Ezúttal nem ajánlotta fel a karját Irmának. A sötétben tapogatózva találta meg az övét. A könyökét. A könyökök nem valami romantikusak, Bellgrove keze mégis reszketett, ahogy ezen ízület köré kulcsolta, és a könyék is reszketett a kezében. A ananászparfüm sűrűn, erőteljesen áradt.

– Foglaljon helyet! – mondta. Valamivel hangosabban szólt, mint eddig. A tekintély hangján. Nem kellett szigorúnak, vonzónak vagy férfiasnak látszania. Az áldott sötét minden efféle igyekezetet kizárt. Az éjszaka biztonságában grimaszokat vágott. Nyelvét öltögette, felfújta az arcát – ilyen nagy jókedvében volt.

Nagy levegőt vett. Ez megnyugtatta.

– Helyet foglalt, Prunesquallor kisasszony?

– Ó, igen… Ó, igen, persze – hangzott fel a suttogó válasz.

– Kényelemben, hölgyem?

– Kényelemben, Igazgató úr, és békességben.

– Békességben, drága hölgyem? Miféle békességben?

– Az olyan ember békességében, Igazgató úr, aki nem fél. Aki hisz szerelmese erős karjában. A szív, az elme és a lélek békéjében, mely azoké, akik ráébredtek, mit jelent feltétel nélkül felajánlani magukat valami nemesnek és gyengédnek.

Irma hangja elcsuklott, s mintha csak bizonygatni akarná a mondottakat, az éjszakába kiáltotta:

– Gyengéd! Ezt mondtam. Gyengéd és független!

Bellgrove arrébb csúszott, már csaknem egymáshoz értek.

– Árulja el, legdrágább hölgyem, én vagyok az, akiről beszél? Ha nem így van, alázzon meg – legyen irgalmatlan, és egyetlen szótaggal törje össze egy öregember szívét! Ha nemet mond, szó nélkül magára hagyom kegyedet és e gazdag lugast, kisétálok az éjszakába, kisétálok az életéből, s ki tudja, talán a sajátomból is…

Hogy magát is becsapta-e, vagy sem, ki tudja, annyi bizonyos, hogy szavait maga is teljesen átélte. Talán a szavak ugyanolyan pezsdítőnek bizonyultak, mint Irma jelenléte vagy a saját tervei; de azt nem lehet állítani, hogy egészében ne lettek volna őszinték. Megbolondította mindaz, ami a szerelem velejárója. Mellkasig gázolt a partok tövises rózsabokraiban. Varázslatos sziget illatait szívta be. Elméje fűszeres tengeren úszott. De azért megvoltak a maga gondolatai is.

– Ön volt az, akiről beszéltem – felelte Irma. – Ön, Bellgrove úr. Ne érjen hozzám! Ne kísértsen! Ne tegyen velem semmit! Csak legyen itt, mellettem. Ne szentségtelenítsük meg e pillanatot!

– A világért sem. A világért sem – Bellgrove hangja mélyen, földöntúlian zengett. Örömmel hallotta. De elég érzékeny volt hozzá, hogy tudja, kifejezése síri szépsége ellenére szánalmasan ostoba, úgyhogy hozzátette, mintha új mondatot akarna kezdeni: – A világért sem, semmi esetre… A világért sem, semmi esetre, ah, határozottan nem, hisz ki tudhatja, váratlanul a szerelem tőrei… – de itt elhallgatott. Sehová sem jutott. Elölről kell kezdenie.

Mondania kell valamit, ami kiűzi előző megjegyzéseit Irma fejéből. Le kell vennie a lábáról.

– Drága! – vetette magát a szerelem sűrű, hagymázas erdejének bozótjába. – Drága!

– Bellgrove úr! Ó, Bellgrove úr! – érkezett az alig hallható válasz.

– Gormenghast iskolaigazgatója, a kegyed lovagja szól most, drágám. Egy férfi, ki érett és gyengéd – ám erélyes, és félik is a rosszak, ez a férfi ül kegyed mellett a sötétben. Ha azt mondom, Irmának fogom szólítani, nem engedélyt kérek szerelmem fényétől – közlöm vele, mit fogok tenni.

– Mondja, én férfim! – kiáltotta Irma teljesen megfeledkezve magáról. Fülsiketítő hangja, mely egyáltalán nem illett az idilli udvarlás titkos, halk hangulatához, szilánkokra robbantotta a sötétséget.

Bellgrove összerezzent. A hang sokkhatásként érte. Majd egy megfelelőbb pillanatban megtanítja neki, hogy ne tegyen ilyeneket.

Mikor újra visszadőlt a pad rusztikus támlájára, összeért a válluk.

– Mondom is. Mondani is fogom, drágám. Nem faragatlan kijelentésként, aminek se füle, se farka. Sem Gormenghast legszebb, legkihívóbb nevének puszta ismételgetéseként, hanem mondataimba szőve, eszmecseréink szerves részeként, Irma, mert lássa, már kis is szaladt a számon.

– Nincs erőm, Bellgrove úr, elvennem a vállamat az önétől.

– Nekem pedig nem áll szándékomban, gerlicém! – Azzal felemelte nagy kezét, és megveregette a szóban forgó vállat.

Oly régóta ültek a sötétben, hogy Bellgrove el is feledkezett róla, hogy Irma estélyi ruhát visel. Mikor csupasz vállához ért, olyan érzés fogta el, hogy beledobbant a szíve. Egy pillanatra mélységesen megrémült. Miféle lény ült itt az oldalán? És valami ismeretlen istenhez kiáltott, hogy mentse meg az Ismeretlentől, a Kígyótól, mindentől, ami szégyentelen, a hústól és az ördögtől.

A nemek között húzódó rettentő szakadék tátongott itt – félelmetes, rémisztő mélység, fekete, mint a lugas, ahol üldögéltek; széles, veszedelmes, mérhetetlen, leszakadt hidak romjaival elegy sötétség.

De a keze ott maradt, ahol volt. Irma vállizma feszes volt, mint az íj húrja, de bőre, akár a szatén. És aztán elillant Bellgrove rémülete. Valami hatalomféle, egyenesen magával ragadó érzés uralkodott el rajta.

– Irma! – suttogta rekedten. – Ez megszentségtelenítés lenne? Foltot ejtünk a szerelem könyvének legfehérebb lapjain? Kegyednek kell megmondania. Ami engem illet, én szivárványok közt járok – ami engem illet, én… – de abba kellett hagynia a beszédet, mert bármi másnál jobban szerette volna hanyatt vetni magát, öreg lábait a levegőbe dobni, és kukorékolni, mint a kakas. Mivel ezt mégsem tehette, nem volt más választása, mint nyelvét öltögetni, kacsingatni, és mindenféle torz grimaszokat vágni a sötétben. Elviselhetetlen borzongások futkároztak a gerincén.

Irma pedig képtelen volt felelni. Sírt örömében. Válaszul csupán kezét fektette az Iskolamester kezére. Ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz. Egy darabig az a fajta csend uralkodott, melyet minden szerelmes jól ismer. Az a csend, melyet bűn lenne megtörni, míg önszántából nem érkezik el a pillanat, mikor a karok ellazulnak, a görcsös tagok kinyújtóznak, s már nem érzéketlenség megtudakolni, mennyire járhat az idő, vagy egyéb olyasféle témákat fölvetni, melyeknek nincs helyük a paradicsomban.

Végül Irma törte meg a csendet.

– Olyan boldog vagyok – jelentette ki csendesen. – Olyan nagyon boldog, Bellgrove úr.

– Ah… drágám… ah – mondta igen lassan, igen megnyugtatóan a Mester. – Úgy van, ahogy lennie kell… úgy van, ahogy lennie kell.

– Legvadabb, legeslegvadabb álmaim váltak valóra, meg is érinthetem őket. – (Azzal megszorította a férfi kezét). – Kis képzelődéseim, ábrándjaim – már nem azok, drága mester, anyaggá váltak… önné váltak… Önné.

Bellgrove nem volt benne biztos, hogy szívesen tartozik-e Irma „kis képzelgései, ábrándjai” közé, de helytelenítését elfojtotta izgatottsága.

– Irma! – húzta magához. Irma testében kevesebb odaadás volt, mint egy tortaállványban. De azért hallotta szapora, izgatott lélegzetét.

– Nem csak a kegyed álmai váltak valóra, drágám. Mindketten az álmainkat tartjuk a karunkban.

– Komolyan gondolja, Bellgrove úr?

– Komolyan, ah, komolyan!

Bármilyen sötét volt, Irma látta őt maga mellett, teljes részletességgel látta. Kiváló memóriája volt. Élvezte a látványt. Lelki szeme egyszeriben leghatékonyabb szervévé vált. Valójában sokkal erősebb, élesebb és egészségesebb volt valódi szeménél, mellyel oly sokat bajlódott.

Így aztán beszélt hozzá, s nem érezte úgy, hogy láthatatlan lénnyel társalog. A sötétség el lett felejtve.

– Bellgrove úr?

– Drága hölgyem?

– Én valahogy tudtam…

– Én is… én is…

– Több ez, mintsem hogy firtatni merném – ez a különös, gyönyörű dolog – hogy a szavak ily feleslegesek lehetnek – hogy ha belekezdek egy mondatba, nem kell befejeznem – és mindez oly váratlanul. Mondom, oly igen váratlanul.

– Ami az ifjúságnak váratlan, nekünk kényelmes. Ami bennük vakmerőség, kegyednek, drága, és nekem gyerekjáték csupán. Mi felnőttek vagyunk, drágám. Érettek. Az arany fény, az idő patinája rajtunk. Efelől biztosak lehetünk, s nincsenek ifjonti skrupulusaink. Valljuk be, elhullattuk már csikófogainkat, hölgyem. Megnőtt a lábunk, de mi célból? Hogy szilárdan álljunk rajta, biztonsággal tapodjuk a kanyargós ösvényeket. Az isten áldjon engem… ah, az isten áldjon meg. Gondolja, hogy ifjúként udvaroltam volna, és elnyerhettem volna kegyedet? Száz év alatt sem! És miért… ah… és miért? A tapasztalatlanság! Ez a válasz. De most nem egészen fél óra alatt rohamoztam meg; rohammal vettem be. Ám kifulladtam volna? Nem. Kegyed felé fordítottam fegyvereimet, s mégis rengeteg lőszerem maradt még… ah, igen, igen, Irma, én érett drágám… maga is így látja?… maga is látja? … a pokolba, bennünk megvan a kiegyensúlyozottság, erről van szó!

Irma lelki szeme rémisztően éles volt. Bellgrove hangja csak kiemelte a kép kontúrjait.

– De nem vagyok olyan öreg, Bellgrove úr, ugye? – szólalt meg Irma némi hallgatás után. Annyi biztos, hogy pelyhes fiókának érezte magát.

– Mi a kor? Mi az idő? – felelte Bellgrove, majd sötétebb tónusban meg is válaszolta kérdését. – A pokol! Gyűlölöm mindkettőt.

– Nem, nem. Ezt nem hihetem el – mondta Irma. – Nem, Bellgrove úr. A kor s az idő az, amivé mi tesszük őket. Ne is beszéljünk többet róluk.

Bellgrove előrébb csúszott vén farán.

– Hölgyem! – szólalt meg hirtelen. – Eszembe jutott valami, ami, gondolom kegyed szerint is több, mint komikus.

– Valóban, Bellgrove úr?

– Azzal kapcsolatban, amit a korról és az időről mondott. Figyel, drága?

– Igen, Bellgrove úr… hallgatom… hallgatom!

– Nos, úgy vélem, igen mulatságos lenne azt mondani egy összejövetelen a megfelelő pillanatban – talán például egy órákról folytatott eszmecsere közben – ha az ember arra tereli a szót – tehát könnyedén azt mondani: „Az idő? Amennyivé mi tesszük.”

A sötétben Irma felé fordította a fejét. Várt.

Azonban nem kapott választ tőle. Ő éppen lázasan gondolkodott. Kezdett pánikba esni. Arca kipirult aggodalmában. Egy hangot sem tudott kiadni. Aztán támadt egy ötlete. Kicsit szorosabban odasimult a másikhoz.

– Milyen elmés! – mondta végül, de nagyon feszült hangon.

Mindössze néhány másodpercnyi csend következett, de Irma számára olyan hosszúnak tűnt, mint az a síri csend, amely a bűnösöket várja az ítélőszéken, míg a verdiktre várakoznak. Vajon akkora butaságot mondott, hogy egyetlen hivatalára méltó Iskolamester sem fogadhatja el őt ezek után? Akaratlanul is felemelte volna agya tojáshéját, s felfedte, milyen hideg, fekete, humortalan és terméketlen az odabenn lévő terület?

Nem. Ó, nem! Mert Bellgrove sötétből felzengő hangjában, ha lehet, még több gyengédség volt, mint amennyit férfitól valaha remélhetett.

– Fázik, kedvesem. Egészen meghűl itt. Az éj nem ilyen finom bőrnek való. Az ördögbe is, nem. És én? Velem mi van? A kegyed udvarlójával? Ő is fázik, drágám? Öreg lovagja? Igen. Csakugyan. Sőt mi több, kezd ráunni a sötétre. A sötétre, mely mindent elfed. Mely eltakarja a szépség élő vonásait. Mely elfedi kegyedet, Irma. A pokolba is, őrjítő, értelmetlen dolog… – emelkedett fel lassan Bellgrove. – Átkozott, én mondom, egyetlenem, átkozott ez a lugas…

Karján érezte Irma ujjainak szorítását.

– Ó, nem… ne… Nem hagyom, hogy káromolja! Nem engedem az ilyen beszédet a lugasunkban… a mi szent lugasunkban.

Bellgrove egy pillanatra kísértésbe esett, hogy a nagy kujont játssza. Hangulatai sorra átsuhantak az udvarlás elemi izgalmain. Pompás érzés volt, hogy egy nő korholja. Eltöprengett, vajon megdöbbentse-e – megdöbbentse-e túláradó szerelmével, vajon megéri-e a fáradságot. Hogy újra megízlelje a dorgálás édességét, a színlelt bűnbánat még sosem érzett hullámait – vajon megéri-e erkölcsi pozícióinak gyengülését? Nem! Kitart a legjobb mellett.

– E lugas – mondta tehát – örökké a miénk. A sötétség, melyet magába zárt, a koromfeketeség, mely elrejti előlem a kegyed arcát – a sötétség az, amit átkozottnak neveztem, és átkozott is. Az arcára szomjazom, Irma, arra a büszke arcára. Hát nem érti? A hatalmas holdfényre, szerelmem, a határtalan holdfényre! Nem természetes-e, hogy a férfi kedvese orcáját kívánja szemlélni?

A „kedvese” szó úgy érte Irmát, mint a puskalövés. Összekulcsolta a melle előtt a kezét, s ahogy nekiszorította, műkeblének langyos vize felbugyborékolt a sötétben.

Bellgrove, aki azt hitte, kineveti, amit mondott, megmerevedett az oldalán. De a szégyen szörnyű pírját, mely már felfelé kúszott a nyakán, megszüntette Irma hangja. A gurgulázás nyilván a szerelem jele volt, valami különös, víznemű, mérhetetlen szerelemé, mert most így szólt:

– Ó, mesterem, vigyen oda, ahol a hold megmutat magának.

– Megmutat magának? – Bellgrove hirtelenjében képtelen volt megfejteni ezt az idegennek hangzó nyelvet. De nem dermedt meg, mint azt a csekélyebb érdeműek tették volna töprengés közben, hanem a parancs első részének engedelmeskedve kivezette Irmát a lugasból. Azonnal a holdfényben termettek – s ugyanebben a pillanatban Irma szintaxisa is értelmet nyert az Iskolamester fejében.

Együtt haladtak két árnyként, mozgó szobrokként, melyek hosszú, tintafekete árnyékot vetnek a kis ösvényeken, a sziklakertek oldalain, a lugasok oszlopain.

Végül megálltak kicsit egy gránit madárfürdő peremén kuporgó kőkerub mellett. Balra látszottak a hosszú szalon kivilágított ablakai. Ám azt nem láthatták, hogy az elragadtatott közönség közepén a Doktor úgy emeli magasba ezüstkalapácsát, mintha most minden eldőlne. Nem tudhatták, hogy az akarat természetfeletti erőfeszítése, valamint deduktív képességeinek felsorakoztatása révén olyan elhatározásra jutott, melyet inkább egy komponistától, mintsem tudóstól várna az ember – s most a teljes siker vagy a bukás kapujában áll.

A testet – hogy segítsen az orvosnak a paralízis okának alapos felderítésében – négyszögletű kalapja kivételével minden ruhájától megfosztották.

Ami ezután történt, bármennyire eltértek is egymástól később a beszámolók – mert mintha minden jelen lévő Professzor felfigyelt volna egy-egy apró részletre, mely a többiek előtt rejtve maradt –, azt lényegét tekintve egybehangzóan őrizte meg az emlékezet. Elképesztő sebességgel zajlott le, s feltehető, hogy az esemény mikroszkopikus részletecskéi, melyek utána oly sokáig álltak a társalgás középpontjában, sem többek, sem kevesebbek nem voltak puszta kitalációnál, melyek ilyen vagy olyan módon fokozták elbeszélőjük előnyeit – valószínűleg a dicsőség ama rájuk vetülő fényében, hogy egyáltalán tanúi voltak az incidensnek. Bárhogy is legyen, abban mindenki egyetértett, hogy a feltűrt ingujjú Doktor hirtelen lábujjhegyre emelkedett, magasba emelte a gyertyafényben csillogó ezüstkalapácsát, s egyfajta irányított, ámde könnyed csapással lesújtott vele a gerincoszlop alsóbb régióira. Amint lecsapott a kalapács, a Doktor hátraszökkent, és kitárt karokkal, szétterpesztett ujjakkal megállt, látván, amint páciense azonnal görcsbe rándul. Az illető úr ugyanis úgy vonaglott, akár egy haldokló angolna, majd hirtelen felpattant a levegőbe, ahonnan talpra érkezett, s csak annyit láttak, hogy átsuhan a szobán, ki a nyitott franciaablakon, majd át a holdfényes pázsiton, mégpedig olyan sebességgel, amely később kétségessé tette a szemtanúk szavahihetőségét.

S a Doktor köré csoportosulók, akik látták ezt az átváltozást, s az oly hamar rá következő, nem mindennapi atlétateljesítményt, nem az egyedüliek voltak, akiket megdöbbentett a látvány.

A kertben a fakó fényfoltok és hideg árnytavak közt egy hang épp így szólt:

– Nem való, legdrágább Irmám, hogy ezen az éjen, az első éjszakán megviseljük szívünket… nem, nem, ez nem járja, édes mátkám.

– Mátka?! – kiáltott fel Irma, kivillantva fogsorát s hátravetve fejét. – Ó, Mester, még nem… ugyan!

Bellgrove úgy ráncolta homlokát, ahogy Isten elmélkedhetett a világ állapotáról a Harmadik Napon. Mindentudó mosoly suhant át vén ajkán, de mintha eltévedt volna a ráncok között.

– Csakugyan, drága kormányosom. Újfent megmutatta az irányt, s ezért legmélyebb tiszteletem a kegyedé, Irma… nem a mátkám, való igaz, de…

Az öreg megrándult, mint a visszarúgó puska, s vele Irma is, mivel köntösbe burkolt karjába kapaszkodott. Riadtan szakította ki tekintetét az övéből, követve pillantását, s abban a pillanatban kétségbeesett ölelésben csimpaszkodott rá, mert a hold szemkápráztató sugaraiban egyszerre pillantottak meg egy csupaszon száguldó alakot, aki rövid lábai ellenére egy vadnyúl sebességével rohant. Az illendőségnek tett egyetlen engedmény, a négyszögletű kalpag bojtja szamárfarokként lobogott mögötte.

Amint Irma és az Iskolamester megpillantotta a jelenést, az már el is érte a gyümölcsöskert magas falát. Hogy miképp mászhatott át rajta, sosem jöttek rá. Egyszerűen fenn termett a tetején, árnyéka az oldalán kísérte, s az utolsó, amit Throd úrból, Bellgrove igazgató úr tantestületének egykori tagjából láttak, egy holdfényes ülepvillanás volt ott, ahol a magas fal az égnek meredt.