Hatvanhét

Míg Titus aludt, a kis állatokhoz csatlakozott egy bőrig ázott róka is, valamint néhány madár, melyek egy kiszögellésen kuporogtak a tetőboltozat közelében. A fiú csaknem láthatatlan volt a fölé csüngő páfrány alatt. Olyan mélyen aludt, hogy az égbolton feltűnő villámokra, melyek a barlang nyílásán is bevilágítottak, meg sem rezdült. A mennydörgés is hiába lett egyre hangosabb, mégsem volt annyi ereje, hogy felébressze. De egyre közelebbről hangzott, s az utolsó öblös morajra már megfordult álmában. Időközben délután lett, ám beborult az ég, úgyhogy kevesebb fény volt, mint amikor Titus a „kilátósziklán” ült.

Az eső zúgása és sziszegése állhatatosan hangosodott, s olyan zajjal csapkodta a barlang bejárata előtt a köveket és a földet, hogy még a leglármásabb mennydörgés sem hallatszott tőle. Fülét a hátára sunyva egy vadnyúl kuporgott mozdulatlanul, szemét a rókára szegezte. A barlangot betöltötte az elemek lármája, mégis sajátságos csend uralta, csend a zajon belül: a mozdulatlanság csendje, mert semmi sem rezdült.

Mikor a következő villám megnyúzta a tájat, letépve fekete bőrét, hogy semmi sem maradt rejtve anatómiájából, ami ne úszott volna fényárban, a vakító világosság ide-oda vitorlázott a barlang falain, s a madarak és a többi állat sugárzó szoborként fénylett fel a sugárzó páfrányok között, árnyékuk pedig áthussant a falakon, majd újra összezsugorodott, mintha gumiból volna, Titus megrezdült az óriási, szív alakú nyelvek íve alatt, melyek elrejtették a villanás elől, így nem ébredt fel, és nem is láthatta, hogy a barlang szájában ott áll a Lény.