Hetvenhét

Steerpike tudta, hogy még órákig kell várnia, mire elég sötét lesz ahhoz, hogy előmerészkedhessen, hát úgy döntött, alszik egyet a kenuban. Míg aludt, a kenu lágyan ringani kezdett a koromfekete vízen, néhány lábnyira onnan, ahol az ablaknyíláson át hatolt be az ár. A „barlang” belsejéből nézve ez az ablak négyszögletű fényfolt volt. De a nagy öböl, amelynek keble Steerpike menedékének sötét belsejéből fénylőnek látszott, a pillanatok múlásával valójában egyik árnyékkendőt a másik után terítette meztelenségére.

Mikor Steerpike hét órával korábban besiklott ide a külvilágból az ablakon át, természetesen pontosan látta, miféle terembe érkezett. Az ablakon át behatoló fény megcsillant a víz színén, és megvilágította a belsejét.

Első reakciója a mélységes ingerültség volt, mert a teremből nem vezetett ki folyosó, sem lépcső a felső szintekre. Az ajtók csukva voltak, mikor az árvíz megtöltötte a szobát, így most mozdíthatatlanok voltak a víz súlya miatt. Ha legalább nyitva lettek volna, átevezhetne rajtuk tágasabb területekre. De nem. A hely gyakorlatilag barlang volt – néhány penészedő képpel, melyek ingatagon csüngtek pár hüvelykkel a víz színe fölött.

Ahogy már kezdettől fogva gyanította. Nem más ez, mint csapda. De a nyílt vízre kievezni veszedelmesebbnek tűnt, mint ott maradni, ahol van, a sötétedésig hátralévő néhány órára.

Szellő kavarta fel a széles, édesvizű öblöt a hegy felől, s a vízfelszín lúdbőrös lett. Ezek a hullámok hatoltak egymás után a barlangba, és a kenu lassan ringani, himbálózni kezdett.

Az „öböl” mindkét oldalán kivált a szürkületből a két egyforma, ablakok hosszú sorával csíkozott földnyelv sziluettje.

Köztük a felborzolt víz szokatlan nyugtalansággal nézett az égre – ide-oda ringott felszíne, ami önmagában ugyan semmi veszélyt nem jelentett volna a legapróbb csónakra, sőt akár egy úszóra nézve sem, mégis különös és fenyegető jelenség volt.

Az este néma csendje egy percen belül teljesen megváltozott. Megtört a homály hallgatása, a kőszürke fény révülete. A csend nem szakadt ugyan meg, de ég, víz, vár és sötétség tanácskozásba kezdett.

E konspiráció tüdejéből egy fagyos lehelet a lúdbőrös vizeken átosonva bizonyára behatolt a barlangszerű szobába is, ahol Steerpike aludt, mert egyszer csak felült kenujában, s ahogy az ablak felé pillantott, égnek állt a szőr a hátán, szája pedig egy farkas szájává lett, mert ahogy felfénylett a vér szemlencséje mögött, vékony, színtelen ajkát vicsorgásban tátotta el, amely hasadékként húzódott keresztül viaszmaszkján.

Agya sebesen forgott, megmerítette az evezőt, és az ablaktól néhány lépésnyire irányította a csónakot, ahonnan teljes sötétségben maradva vehette szemügyre az öblöt.

Amit az előbb látott, csak a tükröződése volt mindannak, ami most teljes egészében tárult elé – mert onnan, ahol eddig a kenu állt, a tapéta egy nagy, lelógó vitorlája eltakarta az ablak felső részét. Amit látott, az egy sor fény tükörképe volt. Most viszont a száz csónak orrában világító lámpásokat pillantotta meg. Félkörben helyezkedtek el, s most is, ahogy nézte, szentjánosbogarakként közelítettek épp felé.

De ami a legrosszabb, közvetlenül az ablak előtt is fény volt a vízen. Nem valami erős fény, de jóval több annál, mint amire a nap végén számítani lehet. A színe sem volt természetes. Gyenge ködébe zöldes árnyalat vegyült, ám most levette róla a pillantását. Mert a csónakok minden egyes pillanattal csökkentették a távolságot önmaguk és a várfal között.

Hogy létezhetett-e más magyarázat is erre a látványra, afelől ebben a válságos pillanatban egy gondolat árnyékát sem engedhette meg magának. Kénytelen volt a legrettenetesebbet, a legrosszabbat feltételezni.

Azt kellett feltennie, hogy nem csupán utána kutatva járják az öblöt – hogy tudják, itt rejtőzik valahol a közelben az ikernyelvek között –, de ráadásul pontosan tudják, hogy melyik ablakon ment be. Azt kellett feltételeznie, hogy meglátták, mikor kelepcéjébe lépett, s üldözői nemcsak a víz felől törnek rá a vérére sóvárogva, hanem a pontosan előtte látható, hideg ragyogás lámpásokból vagy fáklyákból ered, melyek a feje fölötti ablakban égnek.

Hogy az-e az egyetlen reménye, ha kisiklik a barlangból, és a fenti ablakból érkező sortüzet megkockáztatva teljes sebességgel átsuhan a vízen, mielőtt a közeledő csónakok zárják soraikat, s megvilágítják a barlang bejáratát az oda gyülemlő fénnyel – hogy ezt kellene-e tennie, és a homályban felgyorsulva fecskeként szállni át a víz felett, ide-oda cikázva, ahogy csak a kenu bírja, abban a reményben, hogy áttörhet a lámpások gyűrűjén, majd valamely borostyánnal benőtt földnyelvhez érve felkapaszkodhat a falak durva lombjain – hogy ezt kell-e tennie, immár mindegy, túl késő, mert az ablak előtt ragyogó, sárga fény táncolt a fodrozódó víz tetején.

Két vaskos, bárkaforma várbéli csónak kúszott mindkét oldalról a vízmosta falak mentén Steerpike ablakához, tőlük származott a sárga fény, melynek táncát a vízen elszörnyedve nézte a gyilkos, mert e nehéz ladikok fáklyáktól hemzsegtek: szikrák pattantak az áradat fölé, és sisteregve hullottak a felszínére. A barlang nyílása előtt a sötét, titkos visszavonulás helyszíne kivilágított vízi színpaddá vált, s minden szem oda fordult. Az ablak viharvert, régi kőpereme a legtisztább arannyá változott, tükörképe úgy merült a fekete vízbe, mintha lángra akarná lobbantani. Az ablak körüli kövek ugyanilyen ragyogásban égtek. Csak a barlang szája, melyen át a tűzfényű víz torka mindent elnyelő sötétjébe rohant, csak az törte meg a ragyogást. Mert volt valami feketénél is feketébb annak a durva sötétség-négyszögnek a mélységében.

Ezek a bárkák nem tehettek többet, mint hogy szögletes orrukat az ablak vonalába állítva ott maradnak, ahol vannak. Az volt a dolguk, hogy nappali fénybe vonják a helyet. Az már a lámpással felszerelt csónakokra várt, hogy közel kerülve sűrűn ülő, felfegyverzett és áthatolhatatlan közönséget alkossanak. De nem csupán a bárka fáklyát tartó legénysége vagy a több száz csónakban ülő, immár a „barlang” szájától kőhajításnyira evező ember volt tanúja a jelenetnek.

A többtucatnyi, magasan Steerpike menedéke fölött szabálytalanul elszórt ablak már nem tátongott üresen, mint amikor Titus pillantott fel rájuk a kenujából, és kővé dermesztette az elhagyatott hely. Már nem voltak üresek. Minden ablakban ott volt egy arc, s minden arc lefelé meredt: oda, ahol a megvilágított hullámok emelkedtek és ereszkedtek, hogy a bárkán lévők árnyéka fel-alá szökkent a tűzfényben úszó falon, s csobbanások hallatszottak alóluk, ahogy az esővíz tajtékja a várfalnak futott, és megtört rajta.

Erősödött a szél, és a láncot alkotó csónakok némelyike igen nehezen tartotta pozícióját. Csak az odafent őrködőket nem érintette a rosszabbra forduló idő. Félelmetes sereg jött a szárazon át is. Kevesen jártak arra ezelőtt, a Coupéig és a Sarkkövekig pedig egy sem jutott el az elmúlt öt évben.

A Grófnő a vízen át jött, Titusnak azonban a szárazon kellett érkeznie az első falanx élén, mert nem volt könnyű idetalálni a leszálló szürkületben, és megbirkózni a folyosók kereszteződéseinél, valamint a tetőkön kínálkozó megszámlálhatatlan útiránnyal. Mivel még friss volt benne az út emléke, nem tehetett mást, mint hogy tudását a százak rendelkezésére bocsátja, akiknek az volt a feladatuk, hogy átkutassák a Sarkköveket. Ám nem volt olyan állapotban, hogy segítség nélkül tegye meg még ugyanazon a napon újra a hosszú utat. Miközben a tisztségviselők megfelelő szállítóalkalmatosság után kutattak, eszébe jutott a hordszék, melyben tizedik születésnapján vitték szembekötve. Futárt küldtek érte, s valamivel később a „szárazföldi sereg” megindult északnak a „gyaloghintajában” hátradőlő Titusszal; lábánál a mélyedésben egy kancsó víz állt, kezében egy flaska konyak, mellette pedig egy cipó és egy zacskó mazsola. Az út bizonyos pontjain, ahol egyik tetőről a másikra hágtak, vagy lépcsőkön másztak fel, leszállt a székből, és gyalog haladt – de nagyrészt hátradőlhetett a székben, és ellazíthatta izmait, csupán ádáz hangú utasításokat adott a szárazföldi osztag kapitányának, ha alkalom adódott rá. Sötét düh fortyogott benne.

Mi járt a fejében, miközben az esti levegőben haladtak? Száz gondolat s még száznak az árnyéka. De mind között ott voltak azok az óriásiak, amelyek minden mást elhomályosítottak, folyton visszatülekedtek tudatába, s minden visszatértükkel fájdalmas, nyilalló lüktetésre késztették a szívét. Ilyen rövid időn belül – mindössze néhány óra alatt – háromszor is valóságos érzelmi viharon esett át, amire sehogyan sem volt felkészülve.

Hirtelen, a derült égből, a megfoghatatlan Steerpike látványa. Hirtelen, a derült égből, Fukszia halálhíre. Hirtelen, a derült égből, lázadó kitörése – ennek veszedelme, döbbenete egészen elborította, s aztán a borzongás, hogy megszabadult a kettősségtől –, áruló, ha úgy tetszik, de olyan ember, aki letépte ruháiról a töviseket, tagjairól a repkényt, agyáról a folyondárt.

De valóban így van-e? Igazán lehetséges-e egyetlen mozdulattal megszabadítani magát atyái otthonának felelősségétől?

Ahogy hordozói a felső szinteken rótták útjukat, bizonyos volt benne, hogy szabad. Ha Steerpike-ot már kirángatták odújából, mint egy vízi patkányt, s megölték – mi lenne még, amiért itt maradna az egyetlen világban, melyet ismer? Inkább elpusztulna a peremén, akárhol is legyen, mint hogy a rítusok közt rothadjon elevenen. Fukszia halott. Minden halott. A Lény halott, és a világ is meghalt. Titus kinőtte birodalmát.

De minden akadozó gondolata mögött ott volt ez a növekvő harag, olyan harag, amilyet még sosem ismert. A felszínen egyenesen abszurdnak tűnt ez az emésztő düh. És Titus racionális része ezt be is ismerte volna. Nem azért tombolt ugyanis, mert Fukszia meghalt, mégpedig, ahogy hitte, Steerpike kezétől, sem azért, mert a Lény iránti szerelmének az az önkényes villámcsapás véget vetett – tudatosan nem mindezek miatt reszketett mohón, hogy közelebb kerüljön a foltosképűhöz, s ha lehet, megölje.

Nem, azért volt mindez, mert Steerpike ellopta a kenuját, az ő tulajdon kenuját – olyan könnyű, olyan karcsú volt; olyan sebesen siklott!

Csak azt nem sejtette, hogy a kenu sem több, sem kevesebb, mint maga a Lény. Szíve és képzelete zűrzavarának mélyén, álomvilágának legközepén a Kenu maga lett a Lény, a gormenghasti erdő középpontja, vagy talán az volt már akkor is, amikor legelőször bocsátotta útnak maga alatt a külvilág szabadsága felé.

De még ennél is több volt. Megint csak más okból. Egyáltalán nem szimbolikus okból, nem homályos eredetű okból: világos volt, és valóságos, akár az övébe tűzött tőr.

A gyilkos kezére került kenuban a váratlan, néma támadás – más szóval nővére megbosszulásának tökéletes eszközét látta. A fegyverét veszítette el.

Ha Titus alaposabban elgondolkodik, rájöhetett volna, hogy Steerpike nem ölhette meg a lányt, hiszen nem sokkal Fukszia zuhanása után nem érhetett volna ilyen messzi északi pontra, mint a Sarkkövek. De nem így járt az agya. Steerpike ölte meg a nővérét. És Steerpike lopta el a kenuját.

Mikor a tető-sereg végre elérte az utolsó falakat, és meglátták odalenn az „öböl” fekete vizét, őrszemeket helyeztek el, és meghagyták nekik, hogy amint feltűnnek az első fények a déli földnyelv végében, tájékoztassák a kapitányokat. Közben a közeli tetőket ellepő seregek lassan leereszkedtek a tetőablakokon, csapóajtókon és szellőzőnyílásokon át, míg végül elnyelte őket a szobák és csarnokok elhagyatott, bús pusztasága, a pusztaság, mely sok-sok éven át üresen ásítozott, míg Steerpike meg nem kezdte felderítő útjait.

Meggyújtották a fáklyákat. Úgy tűnt, hogy az előny, miszerint azonnal láthatják, hogy üres-e egy szoba, vagy sem, ellensúlyozza azt, hogy a fény figyelmeztetheti a menekülőt. Még így is lassan haladt a munka. Végül, nagyjából ugyanakkor, mikorra bebizonyosodott, hogy mind a négy emelet olyan üres, akár egy nyelv nélküli harang, megérkezett az üzenet, hogy fények láthatók az öböl túloldalán.

A nyugati fal minden ablakából azonnal fejek bukkantak elő, s a színes szikrák füzére, melyet Steerpike is látott elöntött terme bejáratából, megjelent a sötétben.

Hogy Steerpike-nak nyomát sem találták a rengeteg odafenti szobában, azt jelezte, hogy még mindig a vízszinten fekvő odújában van. Titus le is ment a legalsó el nem öntött emeletre, és egy nagyjából a homlokzat közepén lévő ablakon veszedelmesen kihajolva, egy borostyánágba kapaszkodva fel is ismerte az ablakot, melyen át Steerpike a Várba siklott.

Most, hogy megjelentek a fények az öbölben, nem maradt vesztegetni való idejük, mert előfordulhatott, hogy ha Steerpike tényleg odalent van, meglátja őket, és kiiramodik. Eközben Titus és a három vele lévő kapitány kirontott a teremből, a mögötte húzódó folyosón úgy hatvan-hetven lábnyi távolságot rohantak, ahol befordultak egy másik nyugati terembe, s ahogy lenéztek az ablakából, látták, hogy csaknem pontosan az elárasztott ablak fölött állnak.

Az öbölben nem mutatkozott Steerpike. Amennyire megítélhették, közvetlenül a jobbjukon álló terem alatt lehetett, melyet a feléjük nyíló ajtón át láttak: egy nagyobbacska, négyzet alakú terem volt, melyet bársonypuha porréteg borított.

– Ha alatta van, szükség esetén felülről is áttörhetünk hozzá, uram – azzal a férfi már útnak is eredt a kérdéses terem felé.

– Ne! Ne! – suttogta vadul Titus. – Meghallhatja a lépteit! Jöjjön vissza!

– Nincsenek elég közel a csónakok – szólalt meg egy másik. – Kétlem, hogy be tudna hatolni a Várba. A víz csak négylábnyira van az ablak tetejétől. Előbb-utóbb minden ajtót elzár. Igaza van Lordságodnak. Csendben kell maradnunk.

– Akkor maradjon is csendben! – vágta rá Titus, és haragja ellenére a hatalom mámorító borát édesnek érezte a nyelve – édesnek és veszedelmesnek –, mert csak most tapasztalta meg, hogy hatalma van mások fölött, nem csupán előjogai révén, de egyfajta veleszületett tekintély által is, melyet most gyakorolt első ízben – s mindezt veszedelmesnek találta, mert növekedvén egyre édesebbnek és hevesebbnek érződik ez a gorombáskodás, de a szabadság csupasz kiáltása elhalkul tőle, és a Lény, aki megismertette vele a szabadságot, emlékké válik csupán.

Akkor történt, amikor a csónakok közeledtek, és zárni kezdték soraikat, s mielőtt a várbeli bárkák fényeikkel az ablak két oldalára húzódtak, a barlang szája előtt a vízen pedig még viszonylagos sötét uralkodott, hogy Steerpike úgy határozott, egyelőre marad, ahol van, s annak tudatában, hogy hátulról nem ronthatnak rá, az egész világgal megküzd, ha kell, semhogy kimerészkedjen odújából, s aztán azon kapja magát, hogy körülvették az öbölben. Nem volt könnyű döntés, és meglehet, nem is határozta még igazán el magát, mielőtt fel nem lobbantak a bárkák fényei – de mindenesetre maradt, ahol volt, megfordította a kenuját, és fordult egyet a sötét szobában. Ekkor történt, hogy kegyetlen módon fellobbant a váratlan, sárga fény az ablak előtt, és ott is maradt – mintha felhúzták volna a függönyt, s elkezdődött volna az előadás. Még a fénytől megriadva is tisztában volt azzal, hogy ellenségei nem tudhatják bizonyosan, hogy ebben az elöntött teremben tartózkodik. Például valószínűleg azt sem tudhatják, hogy ajtajai zárva vannak, és áthatolhatatlanok. Azt sem tudhatják tejes bizonyossággal, hogy bár látták bemenni az ablakon, nem ment-e ki azóta. De hogy miként használhatná ki bizonytalanságukat, arról pillanatnyilag fogalma sem volt.

Semmi sem volt ott, csak a falak a képekkel és a víz; semmi, ami a segítségére lehetne. S ekkor első ízben jutott eszébe a mennyezet. Felnézett, és látta, hogy a korhadó keresztgerendák fölött egyetlen réteg deszkapadló van. Átkozta magát késlekedéséért, s a mennyezet egyik korhadozó foltja alatt azonnal felegyenesedett a kenuban. Ahogy felnyúlt, hogy mielőtt áttörne, belekapaszkodjon a gerendákba, léptek rémisztő hangját hallotta odafentről, és a padlódeszkák megremegtek néhány hüvelykkel a feje mellett.

Egy pillanat alatt visszakuporodott a jól érezhetően ringó kenuba. A feltámadó szél újabb vízrétegeket kergetett az ablakon át a bebörtönzött ár viszonylag sima felszínére.

Felülről s minden oldalról el volt vágva az útja. Szemét folytonosan az ablak előtti ragyogó, sárga vízfoltra szegezte. Egyszer csak az előfutárainál is hevesebb hullám permete szökött fel az ablak tetejéig, míg maga a hullám dühödten csapódott a kőperemnek. A sötét terem megtelt a fogságba esett víz csapkodásának a hangjával. Nem volt hangos, csak hideg és kegyetlen – s ekkor Steerpike újabb hangot hallott – a visszatérő esőét. Sziszegésével valamiféle remény költözött belé.

Nem mintha elveszítette volna a reményt. Soha nem is volt benne. Nem gondolkodott ilyesmikben. Oly mértékben csakis arra összpontosított, hogy mit tegyen másodpercről másodpercre, hogy fel sem sejlett benne: eljöhet a pillanat, amikor minden elveszett. Ráadásul elbizakodott gőgjében azt, hogy a Vár minden erejét összpontosítja, az előtte lerótt hódolat jelének látta. Ez nem tartozott Gormenghast rítusai közé. Ez valami eredeti volt.

A lámpás csónakok önkéntelen parádéja egyedülálló volt. Nem tervezték el, nem a törvény diktálta. Nem próbálták el. Kényszerűségből történt. A tőle való félelmük kényszerítette ki. De hiúságába és büszkeségébe még az ő lelkében is félelem vegyült. Nem a közeledő emberek, hanem a tűz miatt. A fáklyák látványa torzította farkasvicsorba az arcát – az sarkallta gonosz ravaszságát. A halál közelségének emléke, mikor Barquentine-nel elborította őket ugyanaz a láng, úgy elgennyedt benne, oly nagy hatással volt agyára, hogy a tűz láttán igen közel került a tébolyhoz.

Bármelyik pillanatban megláthatja, amint az eső verte hullámok aranyát egy csónak orra töri meg, vagy akár többé, s köztük egy ujjnyi hely sincs. Vagy talán egy hang kiált be, és hívja elő.

A lámpás flotta most már elég közel volt ahhoz, hogy kivehesse legénységüket a háborgó víz felett lobogó, színes lángok fényénél.

Ismét lépteket hallott felülről, s újra a korhadó pallók felé fordította vörös szemét. Eközben alig tudta megtartani egyensúlyát, mert a hullámokat már egyáltalán nem volt könnyű meglovagolni.

Ahogy pillantása visszatért a mennyezetről, most először vett észre valamit. Egy párkány volt az, melyet az ablak kimeredő hidalása alkotott.

Rögtön tudta, hogy arra kell felkapaszkodnia. Abban reménykedett, hogy visszatér a vihar, és szétszórja az erősödő hullámokban hánykolódó flottillát.

De ha vihar készülődik, akkor még kevesebb ideje van, mielőtt ellenségei megteszik első lépéseiket. Az idő egyikük oldalán sem áll, sem amazokén, sem az övén. Bármelyik pillanatban behatolhatnak.

Ám nem volt könnyű feladat elérni ezt a párkányt az ablak fölött, ahol a legmélyebb volt a sötétség. A könnyű kenu orrára állt, így annak fara a magasba emelkedett a víz fölött. Fél kezével az alacsony tető egyik gerendájába kapaszkodott, a másik a párkány felső pereme felett tapogatózott kapaszkodót keresve. Mindeközben még a kenut is a fallal egy síkban kellett tartania, míg a barlang hullámai fel-alá ringatták.

Létfontosságú volt, nehogy előreszökkenjen egy hullámon, s orra kikandikáljon az ablakon, egyenesen az odakint lévők szeme előtt. Irtózatos erőfeszítésébe került ily módon megfeszülve állni, kezével a párkányon és a mennyezeten, lábával a kenu imbolygó orrán, miközben ide-oda csapkodta a víz, megemelte és lejjebb eresztette, s mindent beborított gyér permete.

Szerencsére jobbja szilárd kapaszkodót talált, ujjai ugyanis mély repedésre leltek az előmeredő párkány egyenetlen kövei közt. Nem a kiszögellés magassága miatt kételkedett benne, hogy teste többi része is felér-e oda valaha, mert a kenun állva mindössze egy lábbal volt a feje fölött. A különféle dolgok összehangolását, melyeket mind végre kellett hajtania ahhoz, hogy az ablak fölé kuporodhasson, oldalán a kenuval, ezt találta olyan bonyolultnak.

De szívós volt, mint a menyét, és lassan, parányi fokozatokban felemelte jobb lábát a kenuról, majd a kőpillér belső szegélyének nyomta a térdét. A kenu gyakorlatilag még mindig fejen állt, mivel bal lába változatlanul az orrára nehezedett. Olyannyira függőlegesen, hogy Steerpike a maga lázas zsenialitásával képes volt elengedni a gerendát, s ugyanazzal a bal kezével szépen kiemelte a kenut a vízből. Immár egyik karja sem volt szabad – az egyikkel magát tartotta, a másik a kenut emelte el a fény elől. Szenvedett az ablakpillérnek szorított jobb térdével. A másik lába tehetetlenül lógott.

Egy kis ideig úgy maradt, ahogy volt, tarka foltos arcáról ömlött a veríték, izmai sikoltoztak, hogy enyhüljön már a rettentő feszültség. Eközben kétsége sem volt felőle, hogy soha nem ér véget az egész, csak ha lehullik, mint a kimúlt légy a falról – ha a vízbe hullik, ahol a párkány alatti arany fáklyafényben bukdácsolva azonnal észre is veszi a legközelebbi ellenség.

De fájdalma csúcsán húzódzkodni kezdett egész testével: fél kezével húzta felfelé magát, melynek begörbített ujjai a párkány repedésébe fogóztak. Hüvelykről hüvelykre, csecsemő vagy beteg kutya módjára nyüszítve addig húzta teste holtsúlyát, míg kissé megcsavarodva a másik lábát is meg tudta mozdítani. De kutakodó cipőorra semmilyen egyenetlenségre sem talált a kőpillérben.

Kétségbeesetten forgatta a szemét. Megint úgy érezte, hogy menten a vízbe zuhan. De ahogy a szemét forgatta, félig-meddig öntudatlanul jókora, rozsdás szöget vett észre, amely vízszintesen meredt elő a sötét gerendából. Ez a szög hol összezsugorodott, hol megnőtt a szeme előtt, ahogy újra odapillantott az elméjében úszó elmosódott ötlettől vezérelve, melyet nem is tudott azonnal megfejteni. Ám amit gondolatai képtelenek voltak meghatározni, azt a karja azonnal cselekvésre váltotta. Nézte, ahogy felemelkedik, s lassan addig emeli a kenut is, míg annak orra a feje fölé kerül, majd ahogy a kalapját akasztja a fogasra az ember, ő a csónakot akasztotta a rozsdás szegre. Most, hogy bal keze felszabadult, újabb fogást találhatott a párkányon, s viszonylag fájdalommentesen felhúzta magát, míg végül ott kuporgott négykézláb a súlyos párkány tizenkét hüvelyknyi kiszögellésén.

Ahol az imént még olyan hangsúlyos különbség volt a szoba fekete hullámai és az ablak alatt hánykódó arany hullámok között, immár nem húzódott éles határvonal. Az aranyszínű víznyelvek beljebb siklottak, a feketék pedig kevésbé szabadon villództak a kinti fényben.

Steerpike néhány lábbal a víz felett, arccal lefelé feküdt a párkányon. Lassan az ablak felső, északi sarka fölé eresztette a fejét. Pár elszáradt kúszónövény szára csüngött a fal külsején, s valamelyest elfedte a kőcsücsköt, így ennek fedezékéből kívánt megtudni valamit az ellen szándékairól.

Lassan nyújtotta egyre lejjebb a fejét, és hirtelen megpillantotta őket. Nem egészen tizenkét lábnyira csónakok tömör fala kerítette körül a bejáratot. Imbolyogtak a veszedelmes árban. Apró cseppekben, de gonoszul hullott az eső, a nedves, fáklyafényben úszó arcokra záporozott.

Nem puskákkal voltak felfegyverezve, mint gondolta, hanem hosszú késekkel, s ekkor eszébe is jutott a hely bosszútörvénye, amely azt követelte meg, hogy ha lehetséges, minden gyilkosnak úgy kell meghalnia, hogy az minél inkább hasonlítson áldozata halálára. Nyilván Flay lemészárlása ösztönözte a fegyverválasztást.

A fáklyafény megvillant a nedves acélon. A csónakorrok még közelebb nyomakodtak az ablaknyíláshoz.

Steerpike feltápászkodott és leguggolt. A barlangban erősödött a fény. Olyan volt, mint az arany pirkadat. A lecsüngő kenura pillantott. Aztán óvatosan, de fürgén kezdte előszedni különféle zsebeiből azt a néhány tárgyat, ami mindig nála volt.

Szépen, takarosan, ahogy a háziasszony rendezgeti holmiját a kandallópárkányon, egymás mellé fektette a kést és a parittyát. Muníciója nagy részét a zsebében hagyta, de egy tucatnyi kavicsot három egyenes sorban állított fel, akár a katonáit.

Aztán egy kis tükröt és egy fésűt húzott elő, s a barlangba szüremlő, tompa aranyfényben megigazította a haját.

Mikor ezzel elégedetten végzett, újra a párkány sarkához dugta a fejét, s látta, hogy a szorosan egymás mellett álló csónakok tömör fala emelkedve-süllyedve zárja körül, a menekülés minden útját elvágva. Az emberekkel zsúfolt csónaktömeg fölött egy kisebb csónakot emeltek át, s miközben leste, az ő oldalán eresztették le a háborgó vízre, ilyenképpen az orra mindössze néhány lábnyira volt az ablaktól.

S aztán döbbenten látta, hogy a két nagy bárka is egyre közelebb húzódik egymáshoz az ablak előtt, tehát a külvilág felé nyíló egyetlen menekülőútja mind kisebbre zsugorodik. A bárkák közeledtével jó néhány fáklyájuk most már egyenesen bevilágított az ablakon, úgyhogy Steerpike azt láthatta, hogy alatta a víz a szobában is olyan fényárban ragyog, hogy ha nem közvetlenül az ablak fölött lett volna, azonnal észrevehetik.

De arra is felfigyelt, hogy a felszíni ragyogás megfosztotta a vizet áttetszőségétől. Mintha a falak nem is folytatódtak volna a vízszint alatt. Akár tömör aranypadló is lehetett volna, amely földrengésben hánykolódik, a falakra és a mennyezetre szórva fényét. Felvette maga mellől a parittyát, szájához emelte, és vékony, kegyetlen ajkát csücsörítve megcsókolta, ahogy az elfonnyadt aggszűz csókolja meg spánielje orrát. Kavicsot helyezett a puha bőrre, s míg arra várt, hogy feltűnjön alatta egy csónak orra, vagy bekiáltson valaki, egy hatalmas hullám zúdult be az ablakon, őrült módra körülvágtatott a szobán, majd a közepén egy örvényt hagyva maga után kiáramlott. Ebben a pillanatban lármát hallott odakintről, és figyelmeztető kiáltásokat, mert a hullám végigsöpört számos ringatózó csónak oldalán. S ugyanabban a pillanatban, míg fegyverét a kezében tartotta, és a fenyegető víz ott hömpölygött alatta, még valami történt. A víz hangján túl, az ablak mögötti lármán túl még egy hang hallatszott, mely nem ereje vagy élessége folytán vétette észre magát, hanem állhatatosságával. Fűrészelés hangja volt. Az odafönti teremben valaki éles szerszámmal áthatolt a padló egy korhadt darabján – egészen halkan, mert Steerpike semmit sem hallott belőle, s most egy fűrész hegye meredt elő a terem a mennyezetéből, és fürgén járt föl-alá.

Steerpike arra összpontosította minden figyelmét, ami az ablakon túl folyt, ahol a kicsiny felderítőcsónakot bocsátották vízre néhány lábnyira, úgyhogy sem szeme, sem füle nem volt arra, ami felette zajlott.

De a hullámok és a kiáltozás elcsitulásával egyszer csak meghallotta a fűrész kitartó reszelését, s ahogy felpillantott, már meg is látta a víz tükrözte fényben aranyként ragyogó, recés fogú holmit, amely a mennyezet közepén bukott le és húzódott vissza lankadatlanul.