Száztizenhét
Akár volt bagoly, akár nem, bármi áron ki kellett vinni Júnót és Titust erről az irtóztató helyről, ahol a magasan álló nap teljes, bár brutális fényében az éjjel titokzatosnak, sőt, fenségesnek látszó tárgyak most cifrának, olcsónak, egy ószeres árukészletének tűntek.
Ha Horgony egyedül lett volna, nem jelentett volna nehézséget megszökni a mostanra dühös tömeggé vált sokaság elől. A legtöbb légi járművet tudta vezetni, és már ki is választott egyet.
Titus azonban elgyengült a vérveszteségtől, Júnó pedig úgy reszketett, mintha jeges vízben állt volna.
És mit lehetett tenni Muzzlehatchcsel, aki úgy nyúlt el a földön, mintha fel akarná venni a földgolyó görbületét? Az a nehéz test. Azok az óriási végtagok. Még ha élne, akkor is csak nagy nehézségek árán tudná beügyeskedni magát a repülőhal formájú gépbe.
De ez a holtsúly a merevedő izmaival mennyivel nehezebb!
Ekkor történt, hogy a három csavargó, Repedtfazék, Rákboka és Csúzli kirontottak a tömegből. Mindent láttak, és Horgonyhoz hasonlóan tisztában voltak vele, hogy egyetlen lehetőségük, ha megszabadulnak a halott óriás terhétől, és a cédrusfaágak alatt hosszan sorakozó repülőgépek felé veszik az irányt.
– Muzzlehatch hol van? – suttogta Titus. – Hol van?
– Nem tudjuk magunkkal vinni – felelte Horgony. – Ott kell hagynunk. Gyere, Titus.
De beletelt egy kis időbe, míg Júnó (Horgony ellentmondást nem tűrő parancsa ellenére) el tudott szakadni attól, ami élete szerves része volt. Lehajolt, és megcsókolta a hideg, robusztus homlokot.
Horgony második kiáltására aztán otthagyták a könyörtelen napsütésben, és a hang felé botorkáltak.
A tömeg zaja fenyegetővé vált. Hát ez lenne Cheeta mulatsága? A férfiak feldühödtek, a nők fáradtak lettek, és gonoszak. Ruhájuk tönkrement. Hát nem természetes, hogy a társaság valakin bosszút kíván állni? Mi máson, mint az ottmaradt hármason?
De nem számoltak a Folyó Alatti Városból érkezettekkel, akik látván Titus és a többiek szorult helyzetét, elállták a külvilág felé nyíló kijáratokat.
Előbb azonban hagyták kicsusszanni Júnót, Titust és Horgonyt, és ebben a pillanatban borzalmas csetepaté tört ki. Azok, akik úriemberek hírében álltak, most ezzel ellentétesen voltak kénytelenek viselkedni, mivel nagy dulakodás és átkozódás árán tudták csak kiverekedni magukat a Fekete Házból a szabadba, ahol kábultan ténferegni kezdtek. A lovagiasság szemmel láthatóan elveszett a térdek és a könyökök sokasága között.
A trió régi harcosokból állt, akik látván, hogy kellő zűrzavart okoztak, eltűntek az ingerült tömegben.
Az ég, noha az alvadt vér színben játszott, már nem festett olyan baljóslatúan. Feltűnt rajta egy tisztább, frissebb folt.
A csavargók, Rákboka meg a többiek a terv szerint egy ágas-bogas találkahelyen csatlakoztak egymáshoz, most úgy ültek a levelek között, mint a hatalmas, szürke szárnyasok.
Aztán Rákboka felemelte a fejét, és füttyentett. A jel Titusnak szólt, és azt jelentette, hogy tiszta a levegő az úton, amely a hosszú sorban álló, lehorgonyzott fregattokra emlékeztető repülőgépekhez vezetett.