Hatvankettő
Titus talpra állt, és Muzzlehatchhez fordult. Barátja távoli tekintetéből meg tudta állapítani, hogy nincs beszédes kedvében. Úgy tűnt, mintha megfeledkezett volna a lábánál fekvő hosszú, összezúzódott férfiról, és valami máson rágódna. Amikor összekulcsolt kézzel odabotladozott hozzá Fekete Rózsa, észre sem vette. A lány Titushoz fordult.
Titus azonnal hátrébb lépett. Nem mintha a lány taszította volna, mivel elkínzott és reménytelen állapotában is szép volt. De most nem volt más választása, mint hogy szánalmat ébresszen: nem tehetett róla. Szépségétől óvakodni kellett. Hatalmas szeme, amely oly gyakran nyílt kerekre a rémülettől, most a reménytől tágult nagyra… és Titus tudta, hogy szabadulnia kell. Rögtön látta, hogy a lány ragadozó. Nem tudott róla, de az volt.
– A poklokat járja – mormolta Titus. – Kötésig gázol benne, és minél mélyebb, és minél sűrűbb, annál inkább szabadulni akarok a lánytól. A gyász unalmas lehet. – Titus émelyedett a saját szavaitól. Dögletes ízt hagytak a nyelvén.
A lányhoz fordult, és ismét foglyul ejtette a szemében tükröződő tragédia. Bármit is mondana, az csak ezt erősítené meg. Pusztán megismételhetné vagy árnyalhatná a kifejező szemekben látható igazságot. A keze remegése, a könnyek az arcán. Ezek és a többi jel is felesleges volt. Titus tudta, hogy ha csak a kedvesség legapróbb magocskáját is hagyja a földre hullani, abból elkerülhetetlenül valamilyen furcsa kapcsolat hajt ki. Egy mosoly elindítja a lavinát.
„Nem lehet, nem lehet – gondolta. – Nem tudok gondoskodni róla. Nem tudom megvigasztalni. Nem tudom szeretni. A szenvedése túl nyilvánvaló. Nem leplezi el semmi: nincs titok, nincs regényesség. Semmi más, csak a tényszerű fájdalom; mint a sajgó fog fájdalma.”
Ismét a lányra nézett, mintha igazolást keresne arra, ami a fejében jár, és abban a pillanatban elszégyellte magát.
A lány üressé vált. Üressé tette a fájdalom. Semmi sem maradt benne. Mit tehetne ő?
Muzzlehatch felé fordult: volt benne valami, ami összezavarta a fiút. Először látszott úgy, mintha barátjának lenne valami gyengesége: egy gyenge pontja. Valaki vagy valami megtalálta. Miközben Titus figyelte, Fekete Rózsa pedig tekintetét ráfüggesztve állt előtte, Muzzlehatch a sokaság felé fordult.
Még fel sem fogta, amikor fülét megütötte a kezdődő moraj, és most mindenünnen mozgolódásra lett figyelmes – a tömeg fokozatosan morzsolódni kezdett, és egyik szemcse a másik után indult meg az aréna belseje felé, fokozatosan, mint amikor egy nagy cukorhalom megmozdul.
Ennél is lényegesebb volt azonban, hogy a hitetlen tömeg láthatóan az ő hármasuk felé sodródik. E hármasra (a Fekete Rózsára, Titusra és Muzzlehatchre) egy percen belül elviselhetetlen nyomás nehezedik.
Az áradat feltartóztathatatlanul duzzadt egyre nagyobbra előttük. A kitaszítottak, a kisemmizettek áradata: a Folyó Alatti Város salakja. Közöttük volt Rákboka és a kutyákat etető madárfejű férfi, az öregember és mókuskája, Repedtfazék, Józan-Carter.
Nem maradt vesztegetni való idejük. – Erre – mondta Muzzlehatch, és Titus Fekete Rózsával együtt a karjába kapaszkodva sietett utána, ahogy a nyúlánk férfi behatolt a sötétség leple mögé. Egyetlen lámpás: egyetlen gyertya sem égett. Titus csakis lépteinek zaja alapján tudott kapcsolatban maradni barátjával. Egy óra vagy talán annál is több elteltével délnek fordultak. A néma Muzzlehatch mintha macskaszemekkel rendelkezett volna: akármilyen sötét volt, soha nem bizonytalanodtak el a léptei.
Újabb órányi gyaloglás után, ezúttal a Fekete Rózsát a vállán cipelve Muzzlehatch végre hosszú lépcsősorhoz érkezett. Miközben felfelé lépkedtek, egy pillanatra halványan átszűrődő fényre figyeltek fel, azután hirtelen kis, fehér nyílás tűnt fel a sötétben, nem nagyobb egy pénzérménél. Amikor elérték, kiderült, hogy egy bejárat, azaz számukra a kivezető út. A folyó alatti világ egyik titkos szájához értek, és miután Titus kikecmergett a levegőre, ámulva látta, hogy egy erdő néma szívében vannak.