Százöt
Amit Titus nem láthatott, az az elfeledett szoba belseje volt, ahová egy tucat mogorva szörnyeteget zártak. Most azonban mozgolódás támadt a tömlöcben: a bejáratból eltűnt az első óriási szereplő, és szorosan a nyomában, kacsázó járással Titus nővérének kegyetlen karikatúrája következett. Szakadt, a pokol színét idéző skarlátvörös ruhát viselt. Sötét, kócos haja a térdéig ért, és amikor arcát az összegyűltek felé fordította, kevesen maradtak, akiknek nem akadt el a lélegzete. Arcán fekete, ragacsos könnyek foltjai, orcái lázasan pirosak. Hatalmas termetű anyja mögött kullogott, de mielőtt beléptek volna a fáklyafénnyel megvilágított körbe, megtorpant, és szánalomra méltóan erre-arra pislogott, majd groteszk módon lábujjhegyre állt, mintha keresne valakit. Pár pillanat múlva hátravetette a fejét, fekete tincsei szinte a földet súrolták. Könnyfoltos arcát szánni valóan az ég felé fordította, száját kerek, üres ó-ra nyitotta, és felvonított a holdra. Ez maga volt a tiszta őrület. Maga volt a bosszú ősoka. Mélyen megragadta és megrázta Titust, ezért ide-oda tekergőzve igyekezett kiszabadítani magát a sisakos alakok szorításából.
A látvány azonban olyan furcsa és borzasztó volt, hogy végül mozdulatlanná merevedett. Elméjében valami engedni kezdett. Valaminek gyengülni kezdett az önmagába vetett hite.
– Hol van a fiam? – kérdezte a lágy torokhang, és ezúttal anyja feléje fordult, Titus pedig meglátta őt.
Anyja arca ellentéte volt Fukszia elgyötört, felhevült, könnyáztatta arcának. Márványtömb volt, mely fölött hamis, sárgarépaszínű fürtök árja burjánzott. Ez a szörny beszélt, noha szájából keveset lehetett látni. Arca akár egy nagy, lapos szikla, melyet ezernyi hullám mosott és csiszolt simára.
Amikor az üres kőtömb megállt vele szemben, Titus sajátos kiáltást hallatott, az elhagyatottság mélyről jövő kiáltását.
– Ez az én fiam – szólt a kavicssűrűségű hang. – Nem hallottátok? Ez a Groanok hangja. Milyen gyászos, mégis, milyen rendkívüli, hogy meghalt. Milyen érzés halottnak lenni, vándorló gyermekem?
– Halottnak? – suttogta Titus. – Halottnak? Nem! Nem!
E pillanatban történt, hogy Fukszia esetlenül átvágott a szabálytalan körön, melynek szélén arcok sűrűje derengett.
– Kedves bátyám – szólalt meg, amikor odaért a törött trónushoz. – Kedves bátyám, bennem megbízol, ugye?
Arcát Titus felé fordította.
– Nincs értelme színlelni: nem vagy egyedül. Tudod, vízbe öltem magam. Mindkettőnket elérte a halál. Hát elfelejtetted? Elfelejtetted, hogyan süllyedtem a vizesárok békaporontyokkal teli mélyére? Hát nem pompás, hogy együtt vagyunk halottak? Én a magam módján. Te a tiéden?
A lány megrázta magát, és porfelhők szálltak fel. Ezalatt Cheeta hirtelen Titus mellett termett.
– Engedjétek el Őlordságát – szólt oda Titus fogvatartóinak. – Hagyjátok játszani. Hagyjátok játszani.
– Hagyjátok játszani – szólt a kórus.
– Hagyjátok játszani – suttogta Cheeta. – Hadd játssza azt, hogy újra él.