Vérző arc
Steerpike nem egykönnyen talált Flayre, de végül ráakadt a kék szőnyeges Macskaszobában, melynek napsütötte padlatát oly eltérő körülmények közt tapodták együtt egy évvel ezelőtt. Flay épp most tért vissza a Kőfolyosókról, a külseje igencsak viharvert, vállán hosszú, piszkos pókhálógomolyag lóg. Mikor meglátja Steerpike-ot, ajkát úgy húzza hátra, akár a farkas.
– Mit akar? – förmed rá.
– Hogy van, Flay? – felel vissza Steerpike.
A macskák egyetlen hatalmas kereveten zsúfolódnak össze, melynek faragott fejtámlája és lábrésze szövevényes, aranyozott csipkézetként emelkedik a levegőbe, mintha két hullámtaraj maradt volna függve a levegőben, s köztük az üreget hab töltené ki. Nem hallatszik hangjuk, nem is moccannak.
– A Lord kéreti – folytatja Steerpike, aki élvezi Flay nyugtalanságát. Nem tudja, Flaynek van-e tudomása arról, ami a gazdájával történt.
Flay szögletes teste önkéntelenül is előrelendül, amint hallja, hogy ura hívatja, ám végül első hosszú lépését követően az ajtó felé menet összeszedi magát, és még gyanakvóbb, maróbb pillantást vet a makulátlan feketét viselő ifjúra.
Steerpike hirtelen, anélkül hogy a rá olyannyira jellemző alapossággal megfontolná a következményeket, hüvelyk- és mutatóujjával széthúzza a szemhéját. Azt kívánja kipuhatolni, vajon az előtte álló férfi látta-e a megtébolyult Earlt. Valójában arra a feltevésre alapoz, hogy Flay úgysem látta, s ebben az esetben mit sem jelent számára, hogy kerek bagolyszemekké húzta szét a sajátját. De ezen a kora reggelen ritka hibái egyikét követte el.
Flay rekedt, megtört kiáltást hallat, feje elvörösödik a gazdáját ért sértés miatt, a díványhoz botorkál, egyik hosszú kezével lecsap, a havas halomból felkap egy macskát a fejénél fogva, és kínzója felé veti. Mindeközben egy köpönyeges, nagydarab asszony lép a szobába. Az élő lövedék Steerpike arcába csapódik, kinyújtja fehér lábát, és ahogy az ifjú félrerántja a fejét, az öt karom kárminpiros csíkokat hasít arcára, közvetlenül a jobb szeme alatt.
A lég száz macska vonyításával telik meg, ellepik a falakat és a bútorokat, fénysebességgel köröznek és ugrálnak a kék szőnyegen, úgy néz ki tőlük a szoba, akár egy fehér örvény. A Steerpike nyakába csorgó vér langyos, mint a tea, s továbbfolyik a hasára. Kezével, melyet automatikusan az arca elé kapott, bár hasztalan próbálta elhárítani a csapást, most megérinti a bőrét, miközben hátrál egy lépést, és ujja hegye nedves lesz. A macska a falon landolt az ajtó mellett, a harmadik, újonnan belépő személy közelében. Ahogy rongycsomóként a földre pottyan, bal mancsának karmai közt Steerpike sárga bőrcsíkjaival, ő is meglátja az alakot; panaszos nyávogással odakúszik, majd macskafeletti erővel a hatalmas keblekre ugrik, ott gömbölyödik össze, miközben szeme sárga holdként világít fehér bundája fölött.
Flay elfordítja tekintetét Steerpike-ról. Jót tett neki a jöttment arcán bugyborékoló, piros vér látványa, de elégedettségének ezzel vége is, mert bénultan mered Groan grófnőjének villámló szemébe.
Az asszony nagy feje tompa, iszonytató vörösre válik. Tekintete teljes könyörtelenséget tükröz. A Flay és a Steerpike gyerek közt kirobbant veszekedés oka nem érdekli. Csak annyit tud, hogy egyik fehér macskáját a falhoz vágták, és fájdalmat okoztak neki.
Flay csak vár, míg a nő közeledik. Csontos feje mozdulatlan. Keze esetlenül, bénán csüng alá. Felfogja, mekkora bűnt követett el, s míg vár, Gormenghast világa – a biztonsága, a szerelme, a Házba vetett hite, odaadása – mind porrá omlik.
A Grófnő egylábnyival előtte megáll. A levegőt betölti súlyos jelensége.
Amikor megszólal, nagyon rekedt.
– Le akartam sújtani rá – mondja vastag hangon. – Ezt szándékoztam tenni vele. Összetörni.
Flay felemeli a tekintetét. A fehér macska alig arasznyira van tőle. A hátát nézi; minden egyes szőrszál felmered, olyan, akár egy éles, fehér fűszálakkal fedett halom.
A Grófnő most hangosabban szólal meg, de olyan fojtott hangon, hogy Flay nem is érti, mit mond. Végül a következő szavakat veszi ki:
– Magának nincs tovább; nincs tovább. Magának vége.
Gertrude keze megállíthatatlanul reszket, ahogy gyengéden a fehér macska teste fölé emeli.
– Végeztem magával – folytatja. – Gormenghast végzett magával.
Nagy torkából nehezen jönnek elő a szavak.
– Magának vége… vége – emeli föl hirtelen a hangját. – Goromba bolond! Goromba, ostoba bolond, vadállat! Kifelé! Kifelé! A Vár veti ki magát! Menjen! – bömböli, kezével a macska mellkasán. – Rosszul vagyok a hosszú csontjaitól!
Flay felszegi csontos kis fejét. Nem képes felfogni, mi történt. Csak azt tudja, hogy szörnyűségesebb, mint ahogy érzi, mert iszonyatát egyfajta bénultság tompítja el. Zsíros, fekete ruhájának válla zöldesen ragyog, mivel a reggeli napfény hirtelen betáncol az ablakfülkén át. Steerpike, aki véráztatta zsebkendőt szorít az arcára, őt nézi, körmeivel egy asztal tetején dobol. Akaratlanul is úgy találja, hogy van valami nagyon finom a vén pára fejében. És milyen gyors volt. Tényleg nagyon gyors. Ezt nem szabad elfelejteni: a macska mint fegyver.
Flay körüljártatja tekintetét a szobán. A Grófnő mögött eleven fehérséggel telt meg a padló, lába körül trópusi hullámverés kimerevedett tajtéka, az azúr szőnyeg hol itt, hol ott bukkan fel. A lakáj úgy érzi, utoljára néz körül itt, és sarkon is fordulna, ám ebben a pillanatban eszébe jut a Reggeli. Meglepetten hallja saját bánatos hangját:
– A Reggeli!
A Grófnő tudja, hogy férje első számú szolgájának jelen kell lennie a Reggelin. Még ha a világ összes fehér macskáját megölte volna, akkor is jelen kell lennie a Titus, Gormenghast Hetvenhetedik Earlje tiszteletére tartandó Reggelin. Az efféle dolgok sarkalatosak.
A Grófnő elfordul, és az ablakfülke felé tart, miután rövid kitérőt tett a szobában, és a kandalló melletti állványról felemelt egy nehéz piszkavasat. Mikor az ablakhoz ér, jobb karja lassan hátra-, majd előrelendül, ugyanazzal a lassúsággal, ahogy az igásló loncsos patája toccsan a pocsolyába. Recsegés-ropogás hangzik fel, az üveg hangosan záporozik az ablak alatti kövekre, majd csend lesz.
A szobának hátat fordítva kinéz az ablakon ütött, csillag alakú lyukon. Előtte a zöld pázsit terül el. Figyeli, ahogy a távoli cédrusok megtörik a napfényt. Ez fia Reggelijének a napja. Hátrafordítja a fejét.
– Egy hete van – jelenti be –, aztán távozik a falak közül. Az Earl számára új lakájt kell keresni.
Steerpike felkapja a fejét, és egy pillanatra abbahagyja a dobolást az asztalon. Mikor újrakezdi, egy vércse száll be a törött üvegtábla csillag alakú hasadékán, és a Grófnő vállára telepszik. Ő kicsit megrezzen a karmok érintésére, de tekintete ellágyul.
Flay három lassú, pókszerű lépéssel az ajtóhoz megy. Ahhoz az ajtóhoz, amely a Kőfolyosókra nyílik. Előkotorja kulcsát, és a zárba illeszti. Szüksége van némi magányos pihenőre, mielőtt visszatér a Lordhoz; kiereszti magát a hosszan elnyúló sötétségbe.
A Grófnőnek csak most jut eszébe Steerpike. Lassan arrafelé pillant, ahol utoljára látta, de már nincs ott, sem másutt a szobában.
A Macskaszoba mögötti folyosóról csengetés hallatszik; tudja, hogy már nincs sok idő a Reggeliig.
Kezére víz cseppen, mire hátrafordul, és látja, hogy az eget baljós, sötét rózsaszín felhőtakaró borítja, a fény pedig hirtelen elhalványul a pázsit és a cédrusok felett.
Steerpike, aki a Lord szobájába igyekszik vissza, egy pillanatra megáll a ablakfülkében, hogy láthassa a lezúduló esőt. Hosszú, függőleges, látszólag mozdulatlan, rózsás ezüstcsíkokban hull alá az égből, melyek egyenesen állnak a föld felett, mintha milliónyi hárfahúrt feszítettek volna ki a talaj és az égbolt között. Mikor ellép az ablaktól, meghallja a nyári vihar első mennydörgését is.
A Grófnő is hallja, miközben az ablaktábla egyenetlen csillagán mered keresztül. Prunesquallor is hallja, miközben az Earlt próbálja talpra állítani az ágya mellett. Bizonyára az Earl is hallotta, mert önszántából tesz egy lépést a szoba közepe felé. Visszatért régi arca.
– Mennydörgés volt, Doktor? – kérdezi.
A Doktor óvatosan figyeli, minden mozdulatát követi, bár azt látva, hogy hosszú, furfangos szája a szokásos, kedélyes mosolyra húzódik, nem sokan sejtenék, milyen alaposan tanulmányozza páciensét.
– Mennydörgés volt, Méltóságod. Bámulatos zenebona. Már várom is az ilyesfajta nyitányt követő induló akkordjait, nemde? Hahahahaha!
– Mi szél hozta a szobámba, Doktor? Nem emlékszem, hogy magáért küldettem volna.
– Nincs ebben semmi különös, Méltóságod. Nem is küldetett értem. Pár perce hívattak, és ájultan találtam, ami szerencsétlen, ám semmi esetre sem ritka dolog, bárkivel megeshetik. Épp azon töprengek, vajon miért ájulhatott el? – kérdezi a Doktor az állát simogatva. – Miért? Talán túl meleg volt a szobában?
A Lord odalép Prunesquallorhoz.
– Prunesquallor, én nem szoktam elájulni.
– Méltóságod – feleli a Doktor –, mikor a szobába értem, ájultan feküdt.
– Miért ájultam volna el? Én nem szoktam elájulni, Prunesquallor.
– Nem emlékszik, mit csinált, mielőtt elvesztette az eszméletét?
A Lord leveszi tekintetét a Doktorról. Egyszerre nagyon fáradtnak érzi magát, és leül az ágy szélére.
– Semmire sem emlékszem, Prunesquallor. Abszolút semmire. Csak annyit tudok felidézni, hogy vágytam valamire, de hogy mire, arra már nem emlékszem. Mintha egy hónap telt volna el.
– Én megmondhatom – válaszolja Prunesquallor. – Épp a fia Reggeli Összejövetelére készülődik. Szorította az idő, igyekezett, el ne késsen. Amúgy is túlságosan feszült, s az eseményre való várakozás megviselte. Arra vágyott, hogy az egyéves fiával lehessen. Erre emlékezhet haloványan.
– Mikor lesz a fiam Reggelije?
– Fél órán belül, azaz egész pontosan huszonnyolc perc múlva.
– Úgy érti, ma reggel? – Lord Sepulchrave arcán riadalom jelenik meg.
– Ma reggel, ahogy volt s van is, lesz is vagy nem lesz, áldott legyen mennydörgő szíve. Ne, ne, Uram, ne keljen még fel! – (Lord Sepulchrave ugyanis megpróbált felállni.) – Egy-két pillanat, és kutya baja sem lesz! A Reggelit nem halasztjuk el. Nem, nem, egyáltalán nem; van huszonhét hosszú perce, mindben hatvan másodperccel, Flay pedig minden bizonnyal úton van már, hogy előkészítse öltözékét – minden bizonnyal.
Flay nemcsak hogy úton van, de már az ajtónál áll, mivel képtelen tovább maradni a Kőfolyosókon, mint amennyi ahhoz szükséges, hogy egy csakis előtte ismeretes, sötét átjárón át gazdája szobájához jusson. Ám még így is csupán egy pillanattal előzi meg Steerpike-ot, aki Flay karja alatt azonnal a szobába csusszan, miközben a szolga az ajtót nyitja.
Steerpike és a lakáj ámulva tapasztalják, hogy Lord Sepulchrave láthatólag újra a régi, melankolikus önmaga; Flay az ura felé csoszog, és hirtelen, esetlenül a lába elé rogy, térde hangosan koppan a padlóra. A Lord érzékeny, sápadt kezét egy pillanatra a madárijesztő vállára teszi, de csak ennyit mond:
– Az ünnepi bársonyomat, Flay! Siessen, ahogy tud. A bársonyt és a madaras opál melltűt.
Flay feltápászkodik. Ő urának első szolgája. Neki kell kikészítenie gazdája ruháit, neki kell felkészítenie az egy szem fia tiszteletére tartandó Nagy Reggelire. Sem az idő, sem a hely nem alkalmas arra, hogy az az átkozott ifjú ura hálószobájában tartózkodjon. Sőt, a Doktorra sincs semmi szükség.
Kezét a szekrény ajtajára téve recsegve fordítja hátra a fejét.
– Magam is elboldogulok, Doktor! – jelenti ki. Szeme Prunesquallorról Steerpike-ra irányul, és megvetően, undorral húzza fel az ajkát.
Prunesquallor észreveszi az arckifejezését.
– Rendben, rendben is van! Őméltósága minden egyes perccel jobban lesz, úgyhogy ránk itt már nincs is szükség, egész biztosan nincs, mindenre, ami tapintatos, határozottan úgy vélem, hogy nincs, hahaha! Jaj nekem, persze hogy nincs! Jöjjön, Steerpike! Apropó, mi az a vér az arcán? Kalózosdit játszik, vagy tán egy tigrissel aludt egy ágyban? Hahaha! De mesélje majd el, drága fiam, mesélje majd el! – Azzal a Doktor már terelné is ki Steerpike-ot a szobából.
Ám Steerpike nem szereti, ha terelgetik, úgyhogy így szól:
– Csak ön után, Doktor! – És ragaszkodik hozzá, hogy Prunesquallor lépjen ki elsőként az ajtón. Mielőtt becsukná, visszanéz, és bizalmas hangon így szól a Lordhoz: – Utánanézek, hogy minden készen áll-e. Csak bízza rám, Méltóságod. Később még találkozunk, Flay. Most pedig induljunk, Doktor!
Az ajtó becsukódik.