„Közel a dicsőség”

– Teát akarok! – jelentette ki Clarice, és az élen haladva még egyszer megtette csodálatos útját a szobán keresztül, Steerpike árnyékként a sarkában maradt, Cora pedig más úton ment.

Mikor visszatértek az előzőhöz képest mértékletes szobába, ahol az öregasszony időközben már gyertyát gyújtott, leültek a tűz mellé, és Steerpike megkérdezte, rágyújthat-e. Cora és Clarice összenéztek, majd lassan bólintottak, Steerpike pedig megtömte a pipáját, és egy apró, vörös széndarabbal meggyújtotta.

Clarice meghúzta a falon függő csengőzsinórt, s miközben a középső székben helyet foglaló Steerpike-kal együtt félkörben a lángok elé telepedtek, egy öreg, sötét bőrű, kurta lábú, bozontos szemöldökű asszony lépett a szobába.

– Gondolom, teát kér – szólalt meg földöntúli hangon, mely mintha az alattuk lévő szobából küzdötte volna fel magát. Aztán meglátta Steerpike-ot, és mielőtt visszavonult volna, a kézfejébe törölte visszataszító orrát, majd nagy csattanással bevágta maga mögött az ajtót. A hímzések meglebbentek a falon a huzattól, majd ernyedten terültek újra szét.

– Ez több a soknál – mondta Steerpike. – Hogyan képesek eltűrni?

– Mit? – kérdezte Clarice.

– Úgy értik, hölgyeim, hogy már hozzászoktak ehhez a hányaveti, pökhendi viselkedéshez? Nem törődnek vele, hogy természetes és jogos méltóságukat semmibe veszik és megsértik – mikor egy vén közrendű személy önökre vágja az ajtót, és olyan módon szól kegyedékhez, mintha az ő alacsony szintjén állnának? Miképp lehet, hogy néma marad a Groan-vér, mely büszkén, hígítatlanul csörgedezik ereikben? Miért nem forr most is bíbor haragjában?

Rövid hatásszünetet tartott, majd előrehajolt.

– A madaraikat ellopta Gertrude, a fivérük felesége. Szeretetteli munkájuk a gyökerek közt, mely most csakis annak az asszonynak hoz gyümölcsöt, fiaskónak bizonyult. Még a Fájukat is elfeledték. Nem is hallottam róla. És miért nem hallottam róla? Mert önöket és mindazt, ami az önöké, félreállították, elfeledték, elhanyagolták. Elég kevesen vannak Gormenghastban az önök nemes és ősi családjából, akik folytathatnák a halhatatlan szertartásokat, s mégis, épp kegyeteket, akik lelkiismeretesebben hajthatnák végre őket bárki másnál, veszik semmibe minduntalan.

Az ikrek tágra nyílt szemmel meredtek rá. Amint elhallgatott, összenéztek. Bár némileg gyorsak voltak számukra a szavai, kétségtelenül eljutott hozzájuk felforgató értelmük. Egy idegen ajkán formálódtak meg régi fájdalmaik és panaszaik, egy idegen mondta ki őket.

A kurta lábú, idős hölgy egy tálcával tért vissza, melyet minimális tisztelettel tett le elébük. Nagy lomposan elkacsázott, az ajtónál visszafordult, a látogatóra meredt, és mint korábban, megint nagy kézfejébe törölte az orrát.

Mikor végre eltűnt, Steerpike előrehajolt, és miközben közel ülő, figyelmes szemével váltakozva pillantott Corára és Clarice-re, így folytatta:

– Hisznek a tisztességben? Hölgyeim, válaszoljanak nekem, hisznek a tisztességben?

Gépiesen bólogattak.

– Úgy hiszik, hogy igazságtalanságnak kell uralnia a Várat?

Megrázták a fejüket.

– Úgy vélik, szabadon folyhat ez? Megtorlás nélkül virágozhat?

Clarice ennél a kérdésnél kissé elvesztette a fonalat, úgyhogy megvárta, míg Cora megrázza a fejét, majd ő is követte.

– Más szóval – folytatta Steerpike – úgy vélik, tenni kell valamit. Valamit, ami szétzúzza ezt a zsarnokságot.

Újra csak bólintottak, és Clarice akaratlanul is meg volt elégedve magával, amiért eddig nem tévesztett egyetlen bólintást vagy fejrázást sem.

– Van valami ötletük? – kérdezte Steerpike. – Tudnának valamilyen tervet javasolni?

Egyszerre rázták a fejüket.

– Ebben az esetben – mondta Steerpike kinyújtóztatva a lábát és keresztbe téve a bokáit – tehetek egy javaslatot, hölgyeim?

Hízelgő pillantásokat vetett mindkettőjükre, hogy elnyerje beleegyezésüket. A két nő egyenes derékkal ült a székén, és hevesen bólogatott.

Eközben a tea és a sütemény kihűlt, de mindhárman megfeledkeztek róla.

Steerpike a tűznek hátat fordítva felállt, hogy egyszerre vehesse szemügyre mindkét nővért.

– Kegyes hölgyeim! – kezdte. – Olyan információ birtokába jutottam, mely a legnagyobb jelentőséggel bír. Ez az információ épp azon kellemetlen témához kapcsolódik, mellyel foglalkozni vagyunk kénytelenek. Esdeklem osztatlan figyelmükért, de előbb feltennék egy kérdést: ki az, aki vitathatatlan hatalommal rendelkezik Gormenghast felett? Ki az, ki az, aki e hatalom birtokában mégsem használja megfelelően, hagyja, hogy a Vár ősi hagyományai elvesszenek, megfeledkezik róla, hogy nővérei saját véréből és házából valók, s hogy hódolat illetné őket, és – ha mondhatom így – tömjénfüst? Ki az az ember?

– Gertrude! – vágták rá.

– Ugyan-ugyan! – húzta fel Steerpike a szemöldökét. – Ki az, aki megfeledkezik a saját nővéreiről? Ki az, hölgyeim?

– Sepulchrave – felelte Cora.

– Sepulchrave – visszhangozta Clarice.

Bár nem mutatták ki, mostanra fellelkesültek, és izgalomba jöttek, s azt a kis körültekintést is elveszítették, mellyel valaha is rendelkeztek. Steerpike minden egyes szavát egészben nyelték le.

– Lord Sepulchrave – mondta Steerpike is, aztán kis szünet után folytatta. – Ha kegyedék nem lennének a testvérei, ha nem a Családhoz tartoznának, hogy merészelhetnék így beszélni Gormenghast uráról? Ám kötelességem őszintének lenni. Lady Gertrude mellőzi önöket, de ki tehetné azt jóvá? Ki másé az elsődleges hatalom, ha nem a fivérüké? Miközben azon munkálkodom, hogy visszaállítsam méltó helyzetüket, hogy a Déli Szárny újra szolgáikkal legyen tele, nem szabad elfelednünk, hogy önző fivérükkel kell számolniuk.

– Tudod, tényleg önző – mondta Clarice.

– Persze hogy az – felelte Cora. – Nagyon is önző. Mit tehetünk? Mondja meg! Mondja meg!

– Az első dolog bármiféle csatában, akár a szellemében, akár a fegyverekében, hogy ragadjuk magunkhoz a kezdeményezést, és könyörtelenül csapjunk le!

– Igen! – helyeselt Cora, aki már egészen a szék szélére csúszott, és sebes, folyamatos mozdulatokkal sima, lila ruhás térdét simogatta, amit Clarice is utánozni kezdett.

– El kell dönteni, hol csap le az ember – jelentette ki Steeprike. – És nyilvánvalóan az ellenfél legsebezhetőbb idegközpontjára mérhető a legravaszabb megelőző csapás. De nem szabad fél szívvel csinálni. Mindent vagy semmit!

– Mindent vagy semmit – visszhangozta Clarice.

– S most meg kell mondaniuk, drága hölgyeim, mi érdekli leginkább a fivérüket?

Tovább simogatták a térdüket.

– Nem az irodalom lenne az? – kérdezte Steeprike. – Nem a könyvek szerelmese?

Bólintottak.

– Nagyon okos – mondta Cora.

– Ám mindent csak a könyvekből szed – tette hozzá Clarice.

– Pontosan! – vágta rá gyorsan Steerpike. – Így hát ha elveszítené a könyveit, legyőztük. Ha élete középpontja elpusztul, csupán üres váz marad. Úgy látom, hölgyeim, az első csapást a könyvtárára kell mérnünk. Vissza kell szerezniük a jogaikat! – tette hozzá szenvedéllyel. – Az csak természetes, hogy vissza kell kapniuk a jogaikat.

Színpadiasan Lady Cora Groan felé lépett, és zengő hangon kérdezte:

– Lady Cora Groan, talán nem ért egyet?

Cora, aki izgatottságában már a szék peremén ült, felemelkedett, és olyan hevesen bólogatott, hogy a haját is összekócolta.

Clarice a kérdésre követte nővére példáját, és ezután Steerpike a tűzről újra meggyújtotta a pipáját, majd néhány pillanatra a kandallópárkánynak támaszkodott, s vékony ajka közül füstpamacsokat pöfékelt elő.

– Nagyon sokat segítettek, hölgyeim – mondta végül, majd tömzsi pipájába szippantott, és nézte, ahogy egy füstkarika úszik a mennyezet felé. – Bizonyos vagyok benne, hogy a saját becsületük érdekében készen állnak arra, hogy támogassanak a szabadulásukért vívott harcomban.

Gubbasztó testük mozdulataiból elértette, hogy ők is így gondolják.

– Ebben az esetben az a kérdés vetődik fel – folytatta Steerpike –, hogy miként rendelkezzünk fivérük könyveivel, hogy ezáltal a felelőssége felé forduljon? Érzésük szerint mi lenne egy kötetekkel teli könyvtár elpusztításának a legnyilvánvalóbb módja? Jártak mostanában a könyvtárban, hölgyeim?

Megrázták a fejüket.

– Hogyan tenné, Lady Cora? Milyen módszerrel pusztítana el százezernyi könyvet?

Steerpike kivette ajkai közül a pipát, és egyenesen rámeredt.

– Elégetném őket – felelte Cora.

Steerpike pontosan ezt akarta tőle hallani, de megrázta a fejét.

– Az nehéz lenne. Hogyan égethetnénk el őket?

– Tűzzel – vágta rá Clarice.

– De hogyan gyújthatnánk meg azt a tüzet, Lady Clarice? – kérdezte Steerpike hüledező pillantást színlelve.

– Szalmával – mondta Cora.

– Ez is egy lehetőség – simogatta az állát Steerpike. – Ám kíváncsi vagyok, elég gyors lenne-e. Úgy gondolja?

– Igen, igen! – felelte Clarice. – A szalma jól ég!

– De vajon önmagában is meggyújtaná a könyveket? – erősködött Steerpike. – Rengeteg van belőlük. Elég gyors lenne?

– Miért kell sietni? – kérdezte Cora.

– Gyorsan kell csinálni – magyarázta Steerpike –, különben az okvetetlenkedők megfékezhetik a lángokat.

– Szeretem a tüzet – közölte Clarice.

– De azért nem kellene felégetnünk Sepulchrave könyvtárát, ugye?

Steerpike számított rá, hogy valamelyikükben előbb-utóbb feltámad a lelkiismeret, erre az esetre tartogatta ütőkártyáját.

– Lady Cora! – kezdte. – Olykor kellemetlen dolgokat kell megtennie az embernek. Ha nagy ügyekről van szó, nem bánhatunk mindennel kesztyűs kézzel. Nem. Történelmet írunk, és rendíthetetlennek kell lennünk. Emlékeznek rá, hogy amikor beléptem, azt mondtam, információk kerültek a birtokomba? Igen? Nos, most megosztom önökkel, mi jutott a fülembe. Maradjanak nyugodtak és higgadtak, ne feledjék, hogy kik önök. Majd én gondját viselem az érdekeiknek, ne féljenek, ám most üljenek le, és figyeljenek, kérem!

– Már elmondták, hogy ekkor és ekkor milyen rosszul bántak önökkel, de most csak a legújabb botrányra figyeljenek, melyet mindenki beszél odalent. „Nekik nem szóltak”, mondják, „őket nem hívták”.

– Miről? – kérdezte Clarice.

– Hova? – kérdezte Cora.

– A Nagy Összejövetelre, melyet fivérük hívott össze. Ezen a Nagy Összejövetelen beszélik meg a Gormenghast Új Utódja, azaz Titus öccsük tiszteletére rendezendő lakoma részleteit. Ott lesz, aki számít. Még Prunesquallorék is jelen lesznek. Sok esztendő után most először vált annyira világiassá a fivérük, hogy összehívja a család tagjait. Úgy beszélik, számos dologról óhajt beszélni Titusszal kapcsolatban, és véleményem szerint e Nagy Összejövetel, melyet egy hét múlva rendeznek meg, elsődleges fontosságra tesz szert. Senki sem tudja, pontosan mit tervez Lord Sepulchrave, de arról lehet szó, hogy már most meg kell kezdeni az előkészületeket a fia Első Születésnapjának megünneplésére.

– Hogy kegyedéket egyáltalán meghívják-e arra a lakomára, persze nem tudhatom, de a hallott megjegyzésekből ítélve, hogy miképp állították félre és felejtették el önöket, akár egy pár régi cipőt, azt mondanám, hogy nem valószínű.

– Látják – folytatta Steerpike –, nem henyéltem, figyeltem, és számba vettem a helyzetet, s egy nap majd jogosnak bizonyul munkálkodásom – mikor majd egy válogatott vendégekkel teli asztal két végénél látom kegyeteket, drága hölgyeim; mikor hallom a poharak csilingelését, és hogy minden egyes megjegyzésüket üdvrivalgás fogadja, akkor gratulálhatok magamnak azért, mert elég képzelőerő és könyörtelen realizmus volt bennem, hogy felvállaljam azt a veszélyes munkát, melyet az önök méltó szintre emelése jelentett.

– Miért nem hívják meg önöket a lakomára? Miért? Miért? Kik kegyedék, hogy így félredobják önöket, és Swelter konyhájának legalantasabb cselédje is önökön csúfolódik?

Steerpike elhallgatott, és látta, hogy szavai nagy hatást értek el. Clarice időközben Cora székéhez lépett, s most mindketten ott ültek egyenes derékkal, szorosan egymás mellett.

– Mikor az imént olyan éles meglátással vetették fel, hogy eme tarthatatlan helyzet megoldásának kulcsa fivérük bosszantó könyvtárának elpusztításában rejlik, úgy éreztem, igazuk van, s csak egy efféle merész lépéssel tehetünk azért, hogy emelt fővel járhassanak, és letörölhessék a foltot címerpajzsukról. Ötletük lángészről árulkodik. Mindazonáltal esdeklem, hölgyeim, hogy tegyék meg, ami becsületükhöz és büszkeségükhöz méltó. Nem idősek még, hölgyeim, dehogyis, nem azok. Ám ifjak-e? Szeretném azt hinni, hogy eljövendő éveik pompás napokkal és romantikus éjszakákkal lesznek tele. Így lesz vajon? Megtesszük a lépést az igazság felé? Igen vagy nem, drága hölgyeim, igen vagy nem?

Az ikrek egyszerre álltak fel.

– Igen – mondták –, vissza akarjuk kapni a hatalmat.

– Vissza akarjuk kapni a szolgáinkat és az igazságot is, meg mindent vissza akarunk – szólt lassan Cora, üres hangjának hátterét heves izgalom ellenpontozta.

– És a romantikus éjszakákat – tette hozzá Clarice. – Az jó lenne. Igen, igen. Hadd égjen! Hadd égjen! – kiáltotta hangosan, és lapos keble úgy emelkedett-süllyedt, akár egy gép. – Hadd égjen! Hadd égjen! Hadd égjen!

– Mikor? – kérdezte Cora. – Mikor gyújthatnánk fel?

Steerpike felemelt kézzel csendre intette őket. De észre sem vették, egymás kezét fogva előrehajoltak, és szörnyű, érzelemmentes hangjukon kiáltoztak:

– Hadd égjen! Hadd égjen! Hadd égjen! Hadd égjen! Hadd égjen! – Míg végül teljesen ki nem merültek.

Steerpike mindeközben meg sem rezzent. Mostanra már teljességgel megértette, hogy miért zárták ki őket a Vár szokásos tevékenységeiből. Azt korábban is tudta, hogy nagyon lassú felfogásúak, de azt nem, hogy így képesek viselkedni.

Hangot váltott.

– Üljenek le! – dörrent rájuk. – Mind a ketten! Üljenek le!

Azonnal engedelmeskedtek, s bár kissé hátrahőköltek az ellentmondást nem tűrő parancsra, Steerpike láthatta, hogy teljesen a hatalmába kerültek. Noha szívesen megmutatta volna tekintélyét, hogy most első ízben ízlelgethesse hatalmának sötét örömeit, mégis kedvesen szólt hozzájuk – mivel a könyvtárat elsősorban saját céljai miatt kell felgyújtani. Aztán, ha rettenetes markába kerülnek, egy ideig pihenhet, és élvezheti finom zsarnokságát a Déli Szárnyban.

– Hat nap múlva, hölgyeim – jelentette ki az aranyláncát babrálva –, a Nagy Összejövetelt megelőző estén, melyre önök nem hivatalosak, a könyvtár üresen áll majd, akár porig is égethetik. Én majd előkészítem a gyújtószereket, és később minden részletre kitanítom önöket; de a nagy estén, mikor látják, hogy jelt adok, azonnal meggyújtják a tüzet, és utána rögtön visszatérnek ebbe a szobába.

– Nem nézhetjük végig, ahogy leég? – kérdezte Cora.

– Valóban – helyeselt Clarice –, nem nézhetjük?

– A Fájukról – felelte Steerpike. – Vagy le akarnak lepleződni?

– Nem! – kiáltották. – Nem, nem!

– Akkor nézhetik a Fáról, szépen, biztonságban. Én az erdőben maradok, hogy gondoskodhassam arról, hogy minden jól menjen. Megértették?

– Igen – válaszolták. – És akkor miénk lesz a hatalom, ugye?

A kérdés tudattalan iróniájától Steerpike ajka megremegett, de így felelt:

– Hölgyeim, utána visszakapják a hatalmukat.

Azzal egyenként hozzájuk lépett, és megcsókolta ujjuk hegyét. Felvette a tőrösbotot az asztalról, fürgén az ajtónál termett, és meghajolt. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, még így szólt:

– Csak mi tudunk erről. S ugye, csak mi fogunk valaha is tudni róla?

– Igen – felelték. – Csak mi.

– Egy-két napon belül visszatérek, és közlöm a részleteket. Meg kell menteni a becsületüket!

Jó éjt sem kívánt, csak kinyitotta az ajtót, és eltűnt a sötétben.