Ötvenhat

Ahogy teltek a hónapok, egyre nőtt a feszültség. Titus és Steerpike nyílt háborúban álltak egymással, noha Steerpike, az udvarias titkolózás lelke, semmit sem mutatott érzéseiből, és sem Titus, sem a külvilág felé nem jelezte, mennyire megveti ezt az egyenes fiút – aki tudtán kívül közé és ambíciói zenitje közé állt.

Titus attól a naptól fogva, hogy még gyermekként ellenszegült Steerpike-nak a néma tanteremben, majd ájultan lezuhant a padról, konokul ragaszkodott e különös és gyerekes diadallal szerzett fölényéhez.

Titusnak az iskola utáni feladatait minden nap a könyvtárban kellett végighallgatnia; Steerpike átfutotta a hivatkozásokkal teli lapokat, és világosan, pontosan elmagyarázta a homályosabb részleteket. A Szertartásmester mindeddig szigorúan tartotta magát a Törvény betűihez. De mostani, csaknem sérthetetlen pozíciójában, melyben egyedül ő férhetett hozzá a szertartások és előírások köteteihez, maga is készített egy listát tele kötelmekkel, melyeket aztán az ősi lapok közé dugott. Elő tudott keríteni valamennyit az eredeti papírból, és csak annyi volt a dolga, hogy a kalligrafikus írást és az archaikus helyesírást utánozva egy sor olyan feladatot ötöljön ki Titus számára, melyek egyrészt bosszantóak voltak, másrészt pedig alkalmanként elég kockázatosak ahhoz, hogy az ifjú Earl alkalmasint akár szomorú véget is érhessen. Példának okáért akadtak lépcsők, amelyek nem voltak már biztonságosak – aztán ott voltak a korhadt gerendák, az omlatag kövek. Ezeken kívül pedig mindig ott volt a lehetőség, hogy a Vár felső falain húzódó bizonyos pallókat szándékosan is meg lehet gyengíteni, s ilyen vagy olyan módon gondoskodni lehet róla, hogy a hamis szertartásokat követve Titus előbb-utóbb véletlenül meghaljon.

És Titus halálával, valamint Fuksziával a markában már csak a Grófnő választhatja el a teljhatalomtól.

Azért ellenségek még akadhatnak. Ott van a Doktor, aki sokkal élesebb ésszel bírt, mint ahogy Steerpike kívánta volna; és ott volt maga a Grófnő is, az egyetlen, akivel szemben valamiféle zavart és kelletlen tiszteletet érzett – nem az esze miatt, csupán azért, mert meghiúsított bármiféle elemzést. Mi ez az asszony? Mit gondolhat, és hogyan gondolkodhat? Elméjükben sehol sem akadt találkozási pont. Jelenlétében kétszeresen is óvatos volt. Más állatfajhoz tartoztak. Az olyanok kölcsönös gyanakvásával figyelték egymást, akik nem beszélnek közös nyelvet.

Ami Fuksziát illeti, egyetlen lépés kellett a megszerzéséhez. Steerpike felülmúlta önmagát. A lány szíve olyan gyengéd lett, akár az ő nyitó lépései voltak finom fokozatosságukkal, ritmusukkal, fenséges visszafogottságukkal.

Többé már nem hol itt, hol ott, különféle helyszíneken találkozgattak alkonyatkor. Steerpike a saját élvezetére már rég berendezett magának egy újabb titkos szobát. Immár kilenccel is rendelkezett szétszórva a Vár területén, melyek közül a Vár előtt csak egyetlen: egy nagy háló-dolgozószoba volt ismeretes. A többi közül öt Gormenghast eldugott területein feküdt, három pedig a legnépesebb részeken ugyan, de olyan ügyesen elrejtette őket, ahogy az ökörszem a füves-nádas partokon a fészkét. Ajtóik a Vár fő ütőereire nyíltak, de sosem látták nyílni őket. Mindenki láthatta, de senki sem látta őket.

Az egyik ilyen szobában, melyet csak nemrégiben sajátított ki, s csak éjnek idején látogatott, mikor sűrű csend borult a folyosóra, összegyűjtött néhány képet, pár könyvet, egy fiókos szekrénykét, amelyben ellopott ékszereket, régi érméket, egy sor mérget és különféle titkos irományokat tartott. A padlót vastag, karmazsinpiros szőnyeg fedte. A kis asztalka és a két szék igen elegáns volt, s ügyesen hozta helyre rajtuk a károkat, melyeket a hosszú évek okoztak bennük. Milyen más volt ez a szoba a kinti rideg kőfolyosóhoz képest, melyen minden ajtót két kőoszlop fogott közre, és súlyosan domborodó kőpárkány nyúlt fölé!

Fukszia ebbe a szobába tette meg kalapáló szívvel, a sötétben kitágult pupillákkal éji útjait. És itt részesült oly szíves fogadtatásban. Egy lámpaernyő lágy aranyfénybe vont mindent. Egy-két gondosan megválasztott könyv hevert alkalomszerűen valahol. Steerpike mindig bosszantónak érezte ezeket az utolsó változtatásokat a tárgyak elhelyezésében, melyek kiszámítottan bensőséges jelleget kölcsönöztek a szobának. Ugyanúgy megvetette a rendetlenséget, ahogy megvetette a szerelmet is. De tudta, hogy Fukszia feszélyezve érezné magát abban a szabályos és tökéletes elrendezésben, amelyben ő talált örömet.

Még így is furcsa módon oda nem illőnek hatott a lány ebben az ízléses, rendezett csapdában. Mert Steerpike nem tudta teljesen kiirtani hidegségének kivetülését. A lány túlságosan elevennek tűnt – barátja csillogó, jeges elevenségétől olyan eltérő értelemben elevennek –, abban az értelemben, ahogy a földinduláshoz vagy valamely más természetes és szégyentelen erőhöz hasonló szerelme összeférhetetlennek bizonyul egy rendezett, tiszta világgal. Fekete haját a vállára engedve bármilyen csendesen dőlt is hátra székén, mindig benne volt a robbanás lehetősége.

Pedig csodálta, amit látott. Csodálta mindazt, ami nem ő volt. Minden olyan más volt, mint Gormenghast. Ha eszébe jutott régi, rendetlen padlása vagy mostani szobái a földön heverő versekkel, rajzokkal teli falaival, úgy érezte, vele van valami baj.

És amikor eszébe jutott az anyja, első ízben jött zavarba.

Egy éjjel, mikor ujja hegyével bekopogtatott az ajtón, nem kapott választ. Újra kopogott, és idegesen pillantott végig a folyosón mindkét irányba. Teljes volt a csend. Sosem kellett még egy másodperc töredékénél tovább várnia. És ekkor egy hang ezt mondta: „Vigyázzon, kisasszony!”

Fukszia úgy összerezzent, mintha tüzes vas ért volna hozzá. A hang a semmiből jött. Lépteket egyáltalán nem hallott. Rettegve és reszketve gyújtotta meg a kezében tartott gyertyát – meggondolatlan, kockázatos tett volt. De senkit sem látott. És ekkor a távolban valaki sebesen közeledni kezdett felé. Jóval azelőtt, hogy megláthatta volna Steerpike-ot, tudta, hogy ő az. Fürge, vékony, behúzott nyakú alakja néhány pillanat alatt ott is termett előtte, kikapta kezéből a gyertyát, és elfojtotta a lángját. Még egy pillanat, és kulcsa elfordult a zárban, majd betaszigálta Fuksziát az ajtón. Ezután bezárta, de közben hevesen suttogva odavetette: „Bolond!” Ezzel a szóval a feje tetejére állt a világ. Minden megváltozott.

Kapcsolatuk kényes egyensúlya szörnyű módon megingott – és Fukszia szívére hatalmas súly telepedett.

Ha a káprázatos, kristálytiszta építmény, melyet Steerpike fokozatosan emelt, egyik díszítményt a másik után téve rá, míg végül teljes szépségében megmutatkozva – az ifjú tiszteletének külsődleges jeleként – elszédítette a lányt, ha tehát e pompás építmény kevésbé pompás, kevésbé ragyogó, kevésbé tökéletes, nem lett volna oly végleges az sem, ahogy a mélybe omlott, a hideg kövekre. Üvegtörékenységű anyaga ezer meg ezer szilánkra pattant szét.

A rövid, kegyetlen szó és a lökés, mellyel a fiú beterelte, Fuksziát titokzatos és mohó leányból azonnal valami józanabb tereméssé változtatta. Megdöbbent és neheztelt – de az első pillanatokban még nem annyira neheztelt, mint inkább megsértődött. Ráadásul tudtán kívül Lady Fuksziává vált. Feltámadt benne a vére – a Vérvonal. Míg a szerelem gyengéd volt, megfeledkezett róla, de most, keserűségben újra az Earl leánya lett.

Persze tudta, hogy gyertyát gyújtani épp az ajtó előtt az óvatosság és elővigyázatosság érdekében hozott legszigorúbb szabályaik megszegése. De meg volt rémülve. Őrjítő lett volna, ha felfedezik találkájukat, ám nem volt benne semmi bűnös, attól eltekintve, hogy titokban intézi ügyeit, s hogy egy közember barátságát engedi meg magának.

De Steerpike arcát elcsúfította a düh. A lánynak eddig fogalma sem volt róla, hogy így el tudja veszíteni tartásának és vonásainak azt a tökéletes, kifinomult nyugalmát. Fogalma sem volt róla, hogy tiszta, kellemes, meggyőző hangja ilyen vad és kegyetlen színt is képes ölteni.

És hogy meglökte! Hogy a sötétben taszigálta! Keze, mely valaha oly borzongató volt finom erejével, akár a muzsikusoké, most durva lett, akár egy állat karma. Épp úgy, ahogy megváltozott a hangja, ahogy a bolond szó, ez a taszítás a sötétben keserű, megalázó valóságra ébresztette.

De ahogy ott reszketett, megaláztatásával keveredve a semmiből szóló hang kísérteties, felkavaró emléke is benne élt. A sötétből hangzott fel, néhány lépésnél nem messzebbről, ám senki sem volt ott. Eredetéről sem volt több sejtése, mint a figyelmeztetés szándékáról vagy jelentéséről. Csak annyit tudott most, hogy Steerpike-tól nem kér segítséget: nem bízza a megmagyarázhatatlan hanggal kapcsolatos félelmeit olyasvalakire, aki megalázta. Gormenghast minden Ura őmellette áll.

Megfordult a sötét szobában, és mielőtt az ifjú lámpást gyújthatott volna, így szólt:

– Engedjen ki innen!

De az ismerős szoba szinte azonnal megtelt az arany lámpafénnyel, és az asztalon ülve, arcát ráncos kezébe temetve egy majmot pillantott meg. Kicsi, piros és sárga rombuszmintás öltözék volt rajta. Fején apró bársonykalpag, olyan, mint a kalózoké, tetejéből lila toll kunkorodott elő.

Steerpike a tenyerébe temette arcát, de ujjai közül Fuksziát figyelte. Elvesztette az önuralmát. A láng látványa ott, ahol nem kellett volna lennie, korbácsként sújtott le rá. Nemhiába égett meg: a tűz volt az egyetlen, amitől félt. Újra kudarcot vallott.

De azt nem tudta, mennyire komolyan. Ujjai közül figyelte a lányt.

Fukszia meghatározhatatlan arckifejezéssel meredt a majomra. Nem adta egyértelmű jelét, mennyire lepte meg. Az izgalom és a durva bánásmód feletti döbbenet még mindig túl erős volt benne ahhoz, hogy más érzelem szorítsa ki, bármilyen bizarr inger is érte. De mikor az élénk kis állat felállt, levette kalapját, majd miután megvakarta a fejét, és ásított egyet, visszatette, egy pillanatra valami kevésbé szomorú, röpke lelkesedés suhant át Fukszia arcán.

Lehetetlen volt azonban, hogy hangulata ilyen gyorsan lendüljön egyik végletből a másikba. Elméje egy részét lenyűgözte a látvány furcsasága, de szívét semmi sem érintette meg. Csupán egy felöltöztetett majom, nem több. Ami máskor izgalommal lobbantotta volna lángra, ebben a bénító pillanatban nem olvasztotta fel dermedtségéből.

Steerpike nyert egy-két pillanatot, de mit tehetett ennyivel? Fukszia azt követelte, hogy engedje ki a szobából, épp mielőtt megpillantotta volna a majmot.

A lány most újra felé pillantott. Fekete szeme teljesen halottnak tűnt, elszivárgott belőle a fény. Ajkát összeszorította.

Látta, hogy az ifjú az arca elé teszi a kezét. És aztán a hangját is meghallotta.

– Fukszia! – mondta. – Adjon nekem egy percet, csak egyetlenegyet, hogy beszámolhassak a veszélyről, melytől épp hogy megmenekültünk. Nem volt vesztegetni való idő, és bár tudom, hogy erre nem lehet mentségem, és sosem kérhetem a bocsánatát, adnia kell nekem egy rövidke percet, hogy megmagyarázzam durvaságomat. Fukszia! Magáért tettem! Magáért voltam erőszakos. Durvaságom a szerelem durvasága volt. Nem maradt időm másra, mint hogy megmentsem. Nem hallotta a lépteket? Épp akkor ment arra. Egy pillanattal később a fény idecsalta volna az ajtóhoz. És tudja, mi jár ezért. Persze hogy tudja, mi a Vérvonal leányainak büntetése, melyet az ősi törvény szab rájuk, ha egyszerű kívülállóval érintkeznek. Még elgondolni is szörnyű. És ezért olyan titkosak a terveink, ezért oly szigorúak a szabályaink. Maga is tudja. És mindig is gondos volt. Ma éjjel azonban nem jól mérte fel az időt, nemde? Négy perccel korábban érkezett. Már ez is eléggé kockázatos. De hogy mindezt még egy akkora veszedelemmel tetézze, hogy gyertyát gyújt! És ekkor, ahogy ez már lenni szokott, épp ekkor kell megtörténnie, hogy édesanyja a nyomomban jár.

– Az anyám? – Fukszia hangja csak suttogás volt.

– Az anyja. Távolabbra vezettem, mert tudtam, hogy a közelben van. Visszakanyarodtam. Kereszteztem a saját nyomomat. Újra visszafordultam, de még mindig ott volt, lassan haladt – nem értem, miért –, de ahogy szándékoztam is, úgy értem az ajtóhoz, hogy köztünk volt az egész folyosó – a folyosó és vagy húsz láb, ami esélyt adott, hogy időben surranjak be a szobánkba – de nem, nem ezt akartam tenni. Mert mi lett volna valószínűbb, mint hogy maga szembetalálkozik vele – és akkor…

Steerpike most engedte csak le kezét, mely mindvégig az arca előtt volt. Hangja biztos vonzerővel csengett, mert sikerült némi hebegéssel elegyítenie – hatását tekintve nem annyira ideges, mint inkább buzgó és őszinte dadogással.

– De erre mi történt, Fukszia? Nos, ugyanolyan jól tudja, ahogy én. Befordultam az északi sarkon, hátam mögött egy folyosónyira az anyjával, és erre ott áll maga, akár egy máglya, előttem egy folyosónyival. Képzelje magát a helyembe! Az ember nem tarthatja fenn folyton nemesebb érzéseit. Ha kétségbeesik, nem viselkedhet tökéletes úriember módjára. Legalábbis én nem tudok. Talán meg kellene tanulnom. Csak annyit tehettem, hogy megmentem a helyzetet. Hogy elrejtem magát. Hogy megmentem. Túl korán ért ide; és megharagudtam, Fukszia. Tudja, hogy még sosem haragudtam meg magára. És talán most sem magára voltam dühös igazából, hanem a sorsra vagy a végzetre, vagy akármi legyen is az, ami keresztezte terveinket. És azért volt, mert mindig olyan gondosan terveztünk – hogy ne jelentsen kockázatot, és magának ne eshessék baja –, azért forrt fel bennem úgy a düh. Abban a pillanatban maga nem Fukszia volt számomra. Az volt, amit meg kellett mentenem. Hogy amint az ajtón belülre kerülünk, megint Fukszia lehessen. Ha egy pillanatot is habozok, hogy kioltsam a gyertyáját vagy belökjem az ajtón, akkor valóban tönkremegy az egész életünk. Mert szeretem, Fukszia. Maga minden, amire valaha is vágytam. Nem érti, hogy csak azért nem volt időm udvariasságra? A pillanat hevében történt. Kész kavarodás volt. Bolondnak neveztem, igen, bolondnak, de csakis szerelmem miatt – és aztán… aztán… itt, ebben a szobában olyan hihetetlennek tűnt, és még mindig annak tűnik, és félig-meddig szégyenkezem is az ajándék miatt, amit magának hoztam, és amiatt, amit magának írtam – ó, Fukszia –, már azt sem tudom, megmutathatom-e… – hirtelen elfordult, és ökölbe szorított kezét a homlokához emelte, majd mintha azt akarná mutatni, hogy nem enged az elkeseredésének, így suttogott: – Gyere, Sátán! Gyere, te kis gonosz! – mire a majom Steerpike vállára ugrott.

– Milyen írásról van szó? – kérdezte Fukszia.

– Írtam magának egy verset. – A fiú nagyon lágyan beszélt, olyan hangon, amely sokszor vezetett eredményre, de egy lépéssel messzebbre ment a kelleténél. – De most talán – folytatta – nem is akarja látni, Fukszia.

– Nem – felelte a lány némi hallgatás után. – Már nem.

Olyan különös hanglejtéssel mondta mindezt, hogy nem lehetett tudni, vajon úgy érti-e, hogy immár soha többé nem lehetséges olyasféle bizalmas dolgokat művelnie, mint a szerelmes versek olvasása, vagy most már nem, de majd valamikor máskor.

Steerpike csak ennyit kiálthatott:

– Megértem! – Azzal az asztalra tette a majmot, ahol az fürgén járkált négykézláb ide-oda, majd felugrott az egyik szekrényre. – És azt is megértem, ha Sátánt sem óhajtja.

– Sátánt? – A lány hangja kifejezéstelenül csengett.

– A majmát. Talán most nem bajlódna ezzel is. Gondoltam, örülni fog neki. Magam készítettem a ruháját.

– Nem tudom! Nem tudom! – kiáltott fel hirtelen Fukszia. – Nem tudom, mondom, nem tudom!

– Kísérjem a szobájába?

– Magam megyek.

– Ahogy kívánja – felelte Steerpike. – De emlékezzen arra, amit mondtam, könyörgöm! Próbáljon megérteni; mert úgy szeretem, ahogy az árnyékok a Várat.

Fukszia ráemelte a pillantását. Egy pillanatra fény gyúlt a szemében, de a következő másodpercben újra üresnek tűnt: üresnek és kifejezéstelennek.

– Sosem fogom megérteni – mondta. – Hiába beszél bármennyit. Lehet, hogy tévedtem. Nem tudom. Akárhogy is, minden megváltozott. Már nem érzek ugyanúgy. Most pedig el akarok menni.

– Igen, természetesen. De megtenne nekem két apró szívességet?

– Minden bizonnyal – felelte Fukszia. – Mik azok? Fáradt vagyok.

– Az első az, hogy szívem legmélyéből kérem, próbálja megérteni, mekkora feszültség nehezedett rám, s arra is megkérem, hogy ha utoljára is, de találkozzunk, ahogy oly sokáig tettük, találkozzunk, hogy elbeszélgethessünk egy kicsit – nem magunkról, nem is a bajunkról, nem a vétkemről, nem erről a szörnyű szakadékról kettőnk közt, hanem csakis a boldog dolgokról. Hajlandó találkozni velem holnap éjjel ezekkel a feltételekkel?

– Nem tudom! – felelte újra Fukszia. – Nem tudom! De azt hiszem. Ó, istenem, azt hiszem, igen.

– Köszönöm. Köszönöm, Fukszia. A másik kérésem pedig a következő. Szeretném tudni, hogy ha nem venné hasznát Sátánnak, megengedné-e, hogy visszavegyem – mert a magáé… és… – Steerpike elfordult, és arrébb ment néhány lépést. – Te is szeretnéd tudni, ugye, Sátán, kihez tartozol…? – kiáltotta gálánsnak szánt hangon.

Fukszia hirtelen felé fordult. Mintha most talált volna rá eszének természet adta élességére. Rámeredt a foltos arcú emberre a majommal a vállán, és szavai késként döftek a sápadt férfiba:

– Steerpike – mondta –, azt hiszem, kezdi elhagyni magát.

Steerpike ettől a perctől tudta, hogy ha másnap éjjel eljön, el fogja csábítani. Ilyen sötét titkot rejtegetve a Grófnő leánya valóban a hatalmába kerül. Eleget várt. Most, hibájával a háta mögött, kénytelen lesz lecsapni. Most érzékelte az első figyelmeztetést, hogy valami kisiklik a keze közül. Ha sem fortély, sem erőszak nem segít, nem lesz második alkalom. Ezúttal nem kegyelmezhet – és még ha nőstény tigrisnek bizonyul a lány, akkor is megkapja –, aztán pedig úgy fog menni a zsarolás, mint a karikacsapás.