Hetven
Az egyik szolga talált rá néhány nappal azelőtt, éjjeli őrjárata közben, az egyik melléképületben aludt. A fiú ruhája csuromvíz volt, vacogott, és összevissza motyogott. Az ámuló szolga éppen a gazdájához igyekezett, de a lefeküdni készülő Cheeta megállította. Amikor megkérdezte, miért szalad, a szolga beszámolt Miss Cheetának a behatolóról, azután együtt visszaindultak a melléképülethez, ahol meg is találták az összegömbölyödve reszkető fiút.
A lány sokáig nem tett mást, csak bámulta a fiatalember profilját. Voltaképp egy fiatal, szinte fiús arc volt, de volt benne még valami, amit nem volt könnyű megérteni. Olyan arc volt, amely sokat látott már. Olyan volt, mintha a fiatalság fátylát letépték volna róla, és alatta valami durvább, valami szikárabb tárult volna fel. Mintha valami árnyék futna végig időről időre az arcán, a kivetülése mindannak, ami eddig volt. Röviden, arcában ott volt az az anyag, amiből az élete összeállt. Semmi köze nem volt az arccsontja alatti sötét mélyedéshez, sem a szemét körülvevő apró hieroglifákhoz; a lány számára úgy tűnt, mintha az arca az élete volna…
De érzett valami mást is. Azonnal vonzódni kezdett hozzá.
– Ne szólj erről senkinek – mondta –, megértetted? Egy szót se. Hacsak nem akarod, hogy elbocsássalak.
– Igen, asszonyom.
– Fel tudod emelni?
– Azt hiszem, asszonyom.
– Próbáld meg.
A szolga némi nehézségek árán a karjába vette Titust, és a hármas megtette éjféli útját a Keleti Szárny végén lévő zöld szobába. A ház e távoli zugában ágyba fektették.
– Ez minden – mondta a tudós lánya.