Az Earl-avatás
Az Earl-avatás napja esős nap volt. Egyhangú, tompa, szürke, élettelen eső hullott. Még ahhoz sem volt ereje, hogy elálljon. Az Északi Szárny ablakaiban fejek százai kémlelték egyfolytában az esős eget. Alakok százai hajoltak ki a déli fal párkányain, és csak néztek. Sorra tűntek el a sötétben, de újabb ablakoknál újabb arcok bukkantak fel nyomukban. Mindig voltak egyszerre vagy százan. Eső. Lassú eső. A Vár keleti és nyugati fele egyaránt az esőt figyelte. Esős nap lesz hát… Ez ellen nem volt mit tenni.
Már órákkal pirkadat előtt, mikor a Szürke Dörgölők a konyha falát sikálták, a Tutajácsok az utolsó simításokat végezték a gesztenyefa tutajon, az istállófiúk pedig lámpásfénynél csutakolták a lovakat, nos, már akkor nyilvánvalónak tűnt, hogy változás állt be a Várban. Ez volt a Leghatalmasabb Nap. És esett. Ez a változás számtalan módon volt érzékelhető, legfelületesebb módon például a látványban, merthogy mindenki zsákvászonba öltözött. Minden halandó. Sasok forró vérében megfestett zsákvászonba. E napon senki – Titus kivételével senki – sem mentesülhetett az ősi rendelet alól: „S az egész Vár öltsön zsákvásznat az Earl felkenésének napján.”
A ruhák kiosztásánál Steerpike munkálkodott Barquentine vezénylete alatt. Egyre többet tudott meg a leghomályosabb, legendás szertartásokról is. Az járt a fejében, hogy Barquentine elhunytával ő lesz a vezető, ha nem egyenesen az egyetlen tekintély szertartás-ügyekben. Akárhogy is, ez a tárgy lenyűgözte. Sok lehetőség rejlett benne.
– A fenébe! – mormogta, mikor felébredt az eső hangjára. Bár mit számít? Az ő szeme a jövőbe tekintett. Egy év távlatába. Öt év távlatába. Addig is „előre a dicsőségért”!
Slagg anyó korán kelt, s a szentséges hagyomány értelmében azonnal fel is öltötte a zsákvászon ruhát. Sajnálta, hogy nem teheti fel üvegszőlős kalapját, de az Avatás napján természetesen senki sem viselhetett kalapot. Előző éjjel egy szolga behozta neki a követ, melyet Titusnak a bal kezében kell tartania, a borostyánágat, melyet jobbjában kell fognia, és a csigaházfüzért, melyet kis nyaka körül kell viselnie. A gyermek még aludt, Dadus pedig a bokáig érő, fehér vászonköntösét vasalta. Úgy kifehérítették, hogy ragyogott, akár maga a fény. Dadus olyan óvatosan nyúlt hozzá, mintha pókhálóból szőtték volna.
– Hát erre is sor kerül – mondta magában. – Hát ezt is megértük! A világ legapróbb kis teremtménye ma Earl lesz. Ma! Jaj szegény szívemnek, hogy lehetnek ilyen kegyetlenek, ekkora felelősséget ruházni egy ilyen kis apróságra! Kegyetlenség. Kegyetlenség. Nem jól van ez így! Nem ám! De ő igen. Ő az Earl, a kis rosszcsont. Az egyetlen – senki sem mondhatja, hogy nem ő az. Jaj szegény szívemnek! Soha meg se látogatták! Csak most akarják látni, hogy eljött a nagy nap!
Miniatűr, eltorzult arca könnyekkel viaskodott. Szája minden mondata közben remegve csücsörített a száraz ráncok közt.
– Várják az új kis Earlt, hogy hódoljanak előtte, meg minden, de én fürösztöm, én készítem elő, én vasalom az ingecskéjét, én adok neki reggelit! Az eszükbe se jut majd – és aztán… és aztán… – (Dadus hirtelen egy szék szélére rogyott, és sírva fakadt) – Elveszik majd tőlem, ó, igazságtalanság – és egészen magamra maradok – egyedül kell meghalnom, és…
– Én itt leszek veled – szólalt meg Fukszia az ajtóból. – És nem fogják elvenni tőled. Természetesen nem fogják!
Slagg dadus odarohant hozzá, és a karjába csimpaszkodott.
– De igen! – kiáltott fel. – Az a hatalmas anyád megmondta! Megmondta, hogy elveszi!
– Nos, engem sem vettek el, nem igaz?
– De te csak lány vagy! – kiáltotta hangosabban, mint valaha. – Te nem számítasz! Belőled úgysem lesz semmi!
Fukszia lefejtette magáról az öregasszony kezét, és súlyos léptekkel az ablakhoz ment. Szakadt az eső. Szakadt.
Háta mögött folytatta a hang:
– Mintha nem árasztottam volna el a szeretetemmel minden áldott nap – minden áldott nap! Addig öntöttem rá, míg teljesen ki nem ürültem. Mindig így volt ez! Mindig! Csak a munka meg a küszködés! A gürcölés, és annyit sem mondanak, hogy az isten áldjon meg érte. Senki sem érti.
Fukszia nem bírta tovább. Bármennyire is szerette dajkáját, panaszos siránkozása hallatán és a bánatos eső láttán képtelen volt megőrizni nyugalmát. Ha nem megy ki azonnal a szobából, még összetör valamit – a legközelebbi törékeny dolgot. Sarkon fordult, és kiszaladt, s mikor visszaért a saját szobájába, az ágyára vetette magát. Zsákvászon szoknyája egészen a combjáig felgyűrődött.
A Várban elköltött számtalan reggeli közül igen kevés esett jól ezen a reggelen. A kitartóan doboló eső egyhangúsága önmagában is elég nyomasztóan hatott, de hogy épp ezen a napon kellett hullania, az már igazán gyászos volt. Mintha a Vár legbensőbb hitének szegült volna ellen; ostoba, tudatlan szentségtöréssel tette tönkre, mintha a kifacsarhatatlan felhők így suttogtak volna: „Mit nekünk Earl-avatás? Anyagtalan dolog.”
Jó is volt hát, hogy tizenkét óra előtt sok tennivaló akadt, alig volt ember, aki ne merült volna valamiféle foglalatosságba. Mielőtt nyolcat ütött volna az óra, a Nagykonyhában már lázas sürgés folyt.
Az új főszakács éles ellentétben állt a régivel; a sütők karikalábú, szamárképű veteránja volt, szája rézfoggal tele, fejét durva, mocskos, szürke haj koronázta. Feje mintha csak úgy kicsírázott volna a nyakából, de nem nőtt volna ki rendesen. Volt mindebben valami vadállatias. A konyhában az a szóbeszéd járta, hogy minden másnap nyíratja a fejét – egyesek látni vélték, ahogy a nagy óra percmutatójának sebességével növekszik.
Ebből a szamárábrázatból, a felcsillanó rézfogak közül időről időre rezonáló hang tört elő. Ám nem volt túl közlékeny, jórészt lapátkezével mutogatva adta ki az utasításait.
A Nagykonyha sürgés-forgása, ahol mintha az ételkészítés minden fázisa egyszerre zajlott volna, s ahol a hőtől izzadni kezdtek a kőfalak, valójában nem a Felkenés Napja miatt történt, hanem másnapra készülődtek, mivel a szabászati koldusremek mellé koldusok étke dukált; a zsákvászonba öltözött várnép csak morzsákat csipegethetett a következő pirkadatig, amikor is saját ruhájukba bújva véget vethetnek Gormenghast új Earljével szemben tanúsított alázatuknak, s a Titus születését is megszégyenítő pecsenyézésen vehetnek részt.
A konyha személyzetének, férfiaknak és ifjaknak egyaránt, s hasonlóképp az egész cselédségnek – mindkét nemnek, minden beosztásban – fél tizenkettőre készen kellett állnia, hogy Gormenghast tavához meneteljen, ahol már várnak rájuk a fák.
Az elmúlt három napban az ácsok a tóparton munkálkodtak az ágak között. A cédrusoknál fából ácsolt emelvényeket állítottak fel, melyek huszonkét évig támaszkodtak egy sötét falnak a sörpince mélyén. Különös alakú, összelécelt deszkákból álló elemek voltak ezek, akár egy végtelen kirakós játék darabkái. Ki kellett egyenesíteni őket, mert az egészségtelen pincében töltött huszonkét év nem tett jót nekik, és persze újra is kellett festeni mindet – fehérre. Mindegyik különös formájú emelvényt úgy alakították ki, hogy tökéletesen illeszkedjék a cédruságak közé. A fák különféle szeszélyeit már évszázadokkal azelőtt is gondosan tanulmányozták, hogy a leleményesen megtervezett állványokat minden elkövetkező Felkenés alkalmával a lehető legkisebb nehézséggel lehessen helyre csúsztatni. Minden egyes lap hátuljára fel volt írva a hozzá tartozó fa neve, valamint az emelvény földtől számított magassága, elkerülendő a zűrzavart.
Négy ilyen faalkotmány volt, melyek immár a helyükre is kerültek. Mind a négy cédrus derékig állt a tóban, s a fák jókora törzséhez létrákat illesztettek, melyeket a parttól úgy egylábnyira az emelvények alá támasztottak. A kőrisek és a nyírfák ágai közé hasonló, ám hitványabb tákolmányokat ékeltek, s ahol lehetett, az egymáshoz közel nőtt fenyők közé is. A tó túlpartján, ahol az ikrek gázoltak a vízbe a csepegő Steerpike-hoz, túl messze álltak a fák a parttól ahhoz, hogy jó kilátást nyújtsanak; de a sűrűn benőtt lejtőn ezernyi faág volt, melyek tekervényein a cselédség is találhatott helyet magának.
Egy tiszafa, mely a többi betelepült fától kissé távolabb, egy tisztáson állt, a keskeny arcú poétát látta vendégül. Oldaláról jókora darab hasadt le, s a nyílásban esővíz bugyborékolt, a fa csupasz húsa pedig bíborvörös volt. Az eső szinte függőlegesen hullott a kifulladt égből, bepettyezte a szürke tavat. Mintha tegnapi, fehér, üveges szövetét most új anyagok váltották volna fel: szürke dörzspapír, s abból is egy hatalmas ív. Az emelvényeket hártyával vonta be az eső. A levelek is hártyásan csepegtek. Túloldalt tocsogott a homok. Nem is látszott a távolban a Vár a szakadatlan zuhatag fátyla mögött. Egyetlen különálló felhőt sem lehetett látni. Az egész ég töretlen szürke volt, abból hullottak alá a nyomasztó vízfüzérek.
Múltak a nap esős percei, esős órái, s a meredek partoldal fái alakokkal teltek meg. Gyakorlatilag minden ágat benépesítettek, amely elég erős volt ahhoz, hogy megtartsa őket. Egy nagy tölgyet a konyhai személyzet töltött meg. Egy nyírfát a kertészek, a síkos törzs nagy, villás szétágazásánál Pünkösd ült ünnepélyesen. Az istállófiúk egy halott diófa ágain helyezkedtek el nagy óvatosan, füttyögve, hurrogva cibálták egymás haját, vagy rugdosódtak minden adandó alkalommal. Minden fának, facsoportnak megvolt a maga szakmája, pozíciója.
Csak néhány tisztségviselő ment le a vízpartra a legfontosabbak érkezésére várva. Mindössze páran tartózkodtak közülük a fák között, de a távolabbi parton és a sötét homoksávon hatalmas csoport gyűlt össze. Néma csendben álltak. Vénemberek, öregasszonyok, fura suhancok csoportjai. Távol húzódtak. A Viskólakók voltak ők, a Külső Falak lakói – az elfeledett nép, a Fényes Faragók.
A parton egy asszony állt. Kissé leszakadt a csoporttól. Arca fiatal volt, s mégis öreg: formája ifjonti, kifejezését az idő törte meg – a Viskólakók végzete. Karjában alabástrombőrű csecsemőt tartott.
Zuhogott rájuk az eső. Langyos eső volt. Langyos, melankolikus és szakadatlan. Csak áztatta, áztatta a gyermek alabástromtestét. Nem enyhült, s a nagy tó is megduzzadt. A kiszáradt diófa magas ágai közt elcsitult a füttyszó és a tusakodás, mert a szomszédos part felől lovak közeledtek. A víz széléhez érve a cédrusok lelógó karjaihoz pányvázták őket.
Az első lovon, egy hatalmas, szürke vadászménen női nyergében ült a Grófnő. Elrejtették a lombok, csak lovát lehetett látni, de amint ő is előbukkant, a hatalmas állat pónivá törpült alatta.
Óriási, leomló redőkben csüngött rajta jelképes zsákvászon ruhája. Mögötte egy aranyderes hozta a terpeszben lovagló Fuksziát. A fák alatt elhaladva a lány megsimogatta az állat nyakát. Mintha vizes bársonyt simított volna. Fekete sörénye pontosan olyan volt, mint Fukszia haja. Az esőtől elázva homlokába és nyakába tapadt.
Az ikrek pónihátra helyezett csótáron érkeztek. Igen különösen festettek lila öltözékük nélkül. Ruhájuk mindig éppúgy hozzájuk tartozott, akár a tulajdon arcuk. Láthatólag nem érezték jól magukat a zsákruhában, merev kezükkel matattak rajta. A pónit vezető ösztövér férfi megállította az állatot a vízparton, s ugyanabban a pillanatban újabb díszes csótár bukkant elő – hasonló, de bántó sötét narancsszínre festett –, kigördült a fenyők közül, és rajta Slagg anyó ült olyan egyenesen, ahogy csak tudott, büszke tartására (már ahogy ő hitte) viszont rácáfolt riadt arca, mely összeaszott gyümölcsként meredt ki öltözéke durva redői közül. Jól emlékezett még Sepulchrave felkenésére is. Az Earl húszéves sem volt. Úgy úszott oda a tutajhoz, és akkor nem esett az eső. De – jaj szegény szívének – ez most mennyire más! Lánykorában bezzeg nem esett volna az Avatáskor! Akkoriban minden annyira más volt.
Ölében a bőrig ázott Titus ült. Gondosan vasalt inge még így is csodálatosképp fehéren festett, mintha az ontaná magából a fényt. A fiúcska hüvelykujját szopva nézett körül. Látta a fák közül rámeredő alakokat. Nem mosolygott: csak nézett, ide-oda forgatta a fejét. Aztán az arany karperec keltette fel érdeklődését, melyet a Grófnő aznap reggel küldött, felhúzta karján, ameddig csak tudta, majd visszaeresztette dundi, ráncos kis csuklójára, s közben nagy komolyan tanulmányozta.
A Doktor és húga egy platánfát talált magának. Időbe telt, mire Irmának sikerült felkapaszkodnia, s egyáltalán nem örült az egésznek. Utálta, hogy csípőjét a durva ágak közé kell ékelnie, még ha szimbolikus célokkal is. A kicsivel fölötte csücsülő Doktor úgy festett, mint egy madár, leginkább talán mint egy megkopasztott daru.
Steerpike Slagg dadust követte, hogy lenyűgözhesse a tömeget. Bár egy négyszemélyes fenyőfán kellett volna helyet foglalnia, most inkább egy kisebb kőrist választott, ahonnan láthatott is, és látszott is – maga és egész Gormenghast örömére.
Az ikrek szorosan összezárták a szájukat. Minden eszükbe ötlő gondolatot megismételtek magukban, nehogy véletlenül szerepeljen benne a „tűz” szó, s ha úgy találták, nincs benne, biztos, ami biztos, inkább akkor is megtartották maguknak. Így hát egy szót sem szóltak, mióta Steerpike otthagyta őket a szobájukban. Még mindig fehérek voltak, de már nem annyira szörnyen. Némi sárgás árnyalat áradt el bőrükön, ez is épp elég csúf volt. Steerpike nem is szólhatott volna igazabbat, mint mikor (Halálként) azt kiáltotta, hogy örökre velük marad. Szorosan egymásba kapaszkodva várták, hogy lesegítsék őket a csótárról, mert a Halál azóta sem hagyta el őket, hogy azon a dermesztő éjszakán szemük elé tárult fakó koponyája.
Állati erő és hajbókoló finomkodás megfelelő arányú elegyével a tisztségviselők végre elhelyezték Gertrude grófnőt emelvényén egy cédrus hatalmas, füstös ágai közt. A deszkázatot vörös szőnyeggel terítették le. A gázlómadarak, a sokféle vad szárnyas, miután a nagy nap tevékenységei felzavarták őket, és elveszetten rajokban csapongtak az erdő fölött, most, hogy a Grófnő helyet foglalt hatalmas fonott székében, mind az ő fájára gyűltek. Lába előtt és különböző hívogató testrészei körül ott vitázott egy szürkebegy, egy fenyőrigó, egy füzike, egy csúszka, egy erdei pipis, egy parti fecske, egy gébics, egy tengelic, egy sármány, két szajkó, egy nagy fakopáncs, három fajdtyúk (ölében egy gácsér, egy szalonka és egy póling ült már), egy barázdabillegető, négy léprigó, hat fekete rigó, egy csalogány és huszonhét veréb.
Ott rebegtek szárnyuk fesztávjának megfelelő méretű vízpermetet szórva a nedves levegőben. A nagy, egymás fölé nyújtott karú cédrusok sötétzöld, csepergő teraszai alatt több menedék akadt, mint az egyéb növények esetében.
Az istállófiúk a diófa csúcsának ágain akkor sem ázhattak volna jobban át, ha a tóban csücsülnek.
A parton álló Viskólakók, ez a büszke, elszegényedett gyülekezet úgyszintén így járt. Vissza sem tükröződtek a lábuknál elterülő vízben – az eső szétmorzsolta a víztükröt.
A tisztségviselők legkényesebb és legkellemetlenebb feladata az volt, hogy Barquentine-t felsegítsék emelvényére. Olyan ocsmány káromkodás kísérte a műveletüket, hogy még a zsákruha alá rejtett sorvadt láb is belepirult. Az évek során megkeményítette a sok-sok szitok, de ezen a délelőttön elszégyellte magát, hogy hová süllyedhet még a test felső része. Egyetlen vigasza az volt, hogy a káros befolyás nem terjedhet lejjebb a tüdőnél, így az elsorvadt láb csupán testi ártalmaktól szenvedhetett.
Mikor elfoglalta helyét a magas hátú „avatószékben”, ingerülten bevágta alá a mankóját, és a szakállát kezdte csavargatni. Most már Fukszia is elért a saját cédrusához, mely egyedül az övé volt, s viszonylag száraz is, mert emelvénye fölé sűrű lomb borult – s a víz felett a Viskólakókat nézte. Mire figyelhetett fel bennük – a Falon kívüliekben? Mi nyugtalaníthatta? Mintha sötét titkot rejtegetnének, melyet egy nap majd hasznukra fordítanak; valamit, ami a Vár biztonságát fenyegeti. Pedig tehetetlenek voltak. Gormenghast kegyeitől függtek. Ugyan mit tehetnének? Fukszia felfigyelt egy nőre, aki kicsit elhúzódott a csoporttól. Bokáig a vízben állt. Egy gyermeket tartott a karjában. Fukszia mintha egy pillanatra látta volna az eső sötét csíkjait a gyermek tagjain át. Megdörzsölte a szemét, és újra odanézett. Nagyon messze voltak, nem láthatta jól.
Már a tisztségviselők is felmásztak a repkénnyel borított szilfára, melynek letört ágát csak a kiszikkadt inak tartották.
Az ikrek összeszorított szájjal reszkettek a negyedik cédruson. Ott ült velük a Halál, nem tudtak a szertartásra figyelni.
Barquentine belekezdett: vén hangja reszelősen tört át a felhőszakadáson. Mindenütt lehetett hallani, mert már senki sem vett tudomást az eső zajáról. Olyan régóta kopogott egyhangúan, hogy hallhatatlanná vált. Ha hirtelen eláll, egy ütéssel ért volna fel a csend.
Steerpike Fuksziát figyelte az ágak közül. Nehéz dolga lehet vele, de csak gondos tervezés kérdése az egész. Nem szabad elsietnie. Csak lépésről lépésre. Ismerte a lány vérmérsékletét. Egyszerű – fájdalmasan egyszerű; nevetséges dolgok miatt heveskedik; önfejű ugyan, ám csupán egy lány; könnyű ráijeszteni, vagy behízelegni magát nála, a kevés barátjához nevetségesen hűséges, ám mindig könnyedén elhinthető benne a bizalmatlanság. Ó, hogy milyen szánalmasan egyszerű! Ez volt a gyönge pontja. Ott van persze Titus is – de mire valók a problémák, ha nem arra, hogy megoldják őket. Lyukas fogát kezdte szívogatni.
Prunesquallor már vagy huszadszor törölte meg a szemüvegét, s a Fuksziát vizslató Steerpike-ot nézte. Nem is figyelt Barquentine-re, aki igyekezett olyan gyorsan ledarálni a katekizmusszerű szólamot, ahogy csak tudta, mert a reuma első szúrásaitól szenvedett.
– …és mindörökké szent bizalmába fogadja atyjai várát, s a hozzá tartozó birtokokat. Hogy a törvény betűje és szelleme szerint védelmezi idegen világok behatolásától. Hogy engedelmeskedik megszentelt rítusainak, becsben tartja címerét, s ha eljő az idő, ágyékából nemzett elsőszülött fiába is beojtja minden köve iránti tiszteletét, míg atyái közé nem tér sírjába a Groanok véghetetlen láncának ez a szeme. Úgy legyen!
Barquentine tenyerébe törölte vizes homlokát, és megint csavarintott egyet a szakállán. Aztán a mankója után kotorászott, és talpra emelte magát. Szabad kezével félretolt egy faágat, majd leüvöltött a lombok közül:
– Elkészültetek, léhűtők?
A két Tutajos készen állt. Titust elvették Slagg dadustól, és már ott is álltak a tó szélén ringó gesztenyefa tutajon. A játék baba méretű Titus a lábuknál ült a tutaj közepén. Szépiabarna haja arcára és nyakára lapult. Ibolyaszín szeme kissé riadtnak tűnt. Fehér köpenye testére tapadt, látni engedve alakját.
A lecsüngő ruha vakítóan ragyogott.
– Lökjétek már el magatokat, a fene essen belétek! Lökjétek már! – bömbölte Barquentine. Hangja kelettől nyugatig végigszántotta a vizet.
A két férfi rúdja hosszú, fokozatos nyomásával a mély víz felé lökte a tutajt. Az alkotmány két oldalán tucatnyi alkalommal merítették vízbe a rudakat, míg a tó közepe felé nem értek. Az idősebbik tutajos derekára kötött bőrszütyőben ott volt a szimbolikus kő, a borostyánág és a csigaházfüzér. A víz már túlságosan mély volt ahhoz, hogy a rúd leérjen a fenékig, úgyhogy az oldaláról a vízbe ugrottak, és a megmarkolták a tutaj szélét. Aztán lábukkal békamódra csapkodva hamarosan megfelelő helyzetbe irányították.
– Nyugatabbra! – üvöltötte Barquentine a partról. – Nyugatabbra, idióták!
Az úszók a tutaj túlsó oldalához csobbantak, és újra tempózni kezdtek. Aztán kidugták fejüket az esőverte vízből, és Barquentine felé pillantottak.
– Tartsátok az irányt! – bömbölte a metsző hang. – És rejtsétek már el magatokat szem elől, átkozottak!
A két férfi addig kapaszkodott, míg fejük a fákkal szemközti oldalon csaknem eltűnt a tutaj vastag pereme mögött.
Csak arcuk bukkant fel időnként, ahogy a vizet taposták; Titus magára maradt. Rémülten nézett. Hová tűnt mindenki? Eső zuhogott rá. Arca meggyűrődött, ajka remegni kezdett, már csaknem könnyekben tört ki, mikor mégis meggondolta magát, és úgy döntött, inkább feláll. A tutaj ringása csillapodott, és ő meg tudta tartani az egyensúlyát.
Barquentine felröffent. Ez jó. Úgy ideális, ha a leendő Earl felállva fogadja kinevezését. Titus esetében persze le kellett volna mondani erről a tételről, ha a gyermek úgy határoz, hogy ülve marad vagy mászni kezd.
– Titus Groan – kiáltotta a vénséges hang a partról –, elérkezett a Nap! A Vár uralmadra vár! Láthatártól láthatárig minden a tiéd, tartsd becsben – állatot, növényt és ásványt, időtlen időkig, halálodig, mely nem szabhat gátat a nemes vér csörgedezésének!
Ez volt a Tutajosok végszava, úgyhogy oldalt felkapaszkodva a nedves kis nyak köré aggatták a csigafüzért, s ahogy a hang a partról elbődül: „Most!”, megkísérelték Titus kezébe adni a követ és a borostyánágat.
Ám ő nem vette át őket.
– Kénköves ménkű és pokoltűz! – visította Barquentine. – Mi a gond?! Hogy rohadna meg az irhátok! Mi történt? Adjátok már oda neki a kövét meg a borostyánt, a fene esne belétek!
Nagy nehezen szétfeszítették az apró ujjakat, és tenyerébe tették a jelképeket, de elrántotta előlük a kezét. Nem akarta megfogni őket.
Barquentine magánkívül volt. Mintha a gyermek a saját feje után menne. Mankójával az emelvényt csépelte, és dühödten kiköpött. A csepergő fákon és a bugyborékoló homokparton sem akadt egy lélek sem, aki ne Titust bámulta volna.
A Tutajosok tehetetlenek voltak.
– Bolondok! Bolondok! Bolondok! – szólalt meg az iszonytató hang az esőben. – Tegyétek a lába elé, a fene a fekete beletekbe! Tegyétek a lába elé! Jaj, a testemre mondom, vigyétek már onnan az átkozott fejeteket!
A két férfi a vénséget átkozva visszacsúszott a vízbe. A követ és a borostyánágat otthagyták a tutajon, a gyermek lába előtt.
Barquentine tudta, hogy az Avatást délre kell befejezni: így állt a régi kötetekben, ez volt a Törvény. Alig egy perc volt hátra.
Szakállas fejét balra, majd jobbra lendítette.
– Ladységed, Gormenghast grófnője, Gertrude! Ladységed, Fukszia Gormenghast! Ladységtek, Cora és Clarice Groan! Álljanak fel!
Barquentine előrébb kopogott mankóján a csúszós emelvényen, míg a peremétől pár arasznyira nem ért. Nem vesztegethette az időt.
– Gormenghast, láss és figyelmezz! Eljött a pillanat!
Megköszörülte a torkát, és belekezdett, majd megállás nélkül folytatta, mert sürgette az idő. Ám ahogy elrikkantotta a hagyományos szavakat, körmei tölgymankójába vájtak, és arca ellilult. Homlokán is lilára váltak az óriási vízcseppek, mert vértolulásos fejének színe átizzott rajtuk.
– Mindenki szeme láttára! A Vár Déli Szárnyának szeme láttára, Gormenghast hegyének szeme láttára s a szent Vérből való atyáid szeme láttára én, az ősi hagyományok letéteményese, ezen a nagy napon Earllé kiáltalak ki téged, az egyetlen jogos Earllé ég és föld között, láthatártól láthatárig – Titus, Gormenghast Hetvenhetedik Lordja!
Rettenetes, földöntúli csend borult a tó, a fák, a tornyok, az egész világ fölé. Szinte lesújtott rájuk, s most, hogy az első döbbenet elült, csak a csend fehér üressége maradt. Ugyanis míg fekete dühvel hangzottak el a zárszavak, két dolog történt. Az eső elállt, Titus pedig letérdelt, és egyik kezében a kővel, másikban a borostyánággal a tutaj széléhez mászott. És aztán mindenki rettenetére a szentséges szimbólumokat a mélységes tóba vetette.
A törékeny, szúrós csendben egy finom, kék égdarab tört elő a feje fölött a felhők ködéből, mire talpra állt, és a Viskólakók sötét sokasága felé fordulva óvatos, apró léptekkel a tutaj feléjük eső széléhez ment. Hátat fordított Barquentine-nek, anyjának, a Grófnőnek s mindenkinek, aki megbabonázva meredt a porceláncsendben mozduló egyetlen lényre.
Bárcsak letört volna egy ág a víz körül álló ezernyi fáról, vagy lehullott volna egy toboz a fenyőkről, hogy véget vessen a kínos feszültségnek! De egyetlen ág sem törött le. Egyetlen toboz sem hullott alá.
A parton álló asszony karjában a különös gyermek érthetetlen erővel kezdett rúgkapálni. Kebléről a tó felé nyúlt, s ekkor az ég azúrszínben virágzott ki, a tutaj szélén álló Titus pedig olyan erővel tépte le nyakából a láncot, hogy az ernyedten hullott le a kezére. Aztán felemelte a fejét, és egyetlen kiáltására megdermedt a minden oldalról rámeredő sokaság, mert nem a könnyek vagy az öröm kiáltása volt ez, sem a félelemé vagy akár a fájdalomé – éles hangja ellenére nem is egy gyermek kiáltása volt. S ahogy felkiáltott, a szikrázó víz fölött a magasba lendítette a láncot, s miközben az alámerült, szivárvány ívelt Gormenghast fölé, és egy hang felelt Tituséra.
Aprócska hang. A teljes csendben betöltötte az univerzumot – akár egy madár kiáltása. A Viskólakók felől lebegett a víz fölé, onnan, ahol az asszony népétől elkülönülve állt; a Keda méhéből származó kicsiny gyermek torkából érkezett – a fattyú leánykáéból, Titus szellemfénnyel lobogó tejtestvérének torkából.