Harminc
Néhány nappal később Steerpike, amikor megpillantotta Fuksziát, aki a Nyugati Szárny egyik ajtaja mögül tűnt fel, és átvágott a valaha pompás pázsit maradványain, kilépett egy boltív árnyékából, ahol már egy órája rejtőzött, és kerülő úton, félig összegörnyedve rohant Fukszia esti kis útjának célja felé.
Futás közben egy rózsakoszorút cipelt a hátán Pünkösd virágoskertjéből. Észrevétlenül, egy-két perccel Fukszia előtt érkezett a cselédek temetőjébe, így még maradt ideje fél térdre ereszkedni és gyászos arckifejezést ölteni, jobbját a koszorún tartva, melyet a kis, gyomos sírhantra helyezett.
Fukszia így találta ott.
– Te meg mit keresel itt? – A lány hangját alig lehetett hallani. – Sosem kedvelted.
Fukszia pillantása a jókora, piros-sárga rózsakoszorúra vándorolt, aztán a pár szál vadvirágra, melyet ő maga szorongatott.
Steerpike talpra állt, és meghajolt előtte.
– Nem ismertem úgy, ahogy Ladységed – szólt. – De megdöbbentett, hogy milyen szerény ez a sír egy idős hölgy számára. Szert tettem ezekre a rózsákra, és… szóval… – (Tökéletesen imitálta a zavarban lévőt).
– De a kegyed vadvirágai! – Azzal levette koszorúját a kicsiny halom tetejéről, és a poros lábához helyezte át. – Ezek szerzik a legnagyobb örömöt a lelkének – bármerre légyen is.
– Én ehhez nem értek – felelte Fukszia. Elfordult, és elhajította virágait. – Különben sincs semmi értelme.
Visszafordult, és az ifjú szemébe nézett.
– De te! – tört ki. – Nem gondoltam volna, hogy érzelgős vagy.
Erre nem számított Steerpike. Úgy képzelte, a lány majd azt hiszi, hogy szövetségesére lelt a sírkertben. De most új ötlete támadt. Talán ő talál szövetségesére a lányban. Milyen mértékben árulkodhatott a természetéről az iménti kijelentés: „Különben sincs semmi értelme”?
– Megvannak a magam szeszélyei – mondta Steerpike, és egyetlen mozdulattal felkapta a hatalmas koszorút a sír lábától, majd el is hajította. A tömött rózsák egy pillanatra felizzottak, miközben átsuhantak a sötétzöld estén, hogy eltűnjenek a környező hantok sötétjében.
Fukszia egy pillanatra mozdulatlanná merevedett, kifutott a vér az arcából, aztán hirtelen az ifjúra vetette magát, és magas arccsontjaiba vájta a körmeit.
Az nem mozdult. A lány leeresztette karját, és lassú, kimerült léptekkel elhátrált, közben látta, hogy a másik tökéletes nyugalommal áll, arca is teljesen fehér, eltekintve az élénk színű vértől, amely viszont olyan piros, akár egy bohócé.
Nagyot dobbant a szíve, ahogy meglátta. Mögötte a szivacsos, zöld este mintha háttérfüggönyül szolgált volna vékony testének, fehérségének és az orcáján lángoló sebeknek.
Fukszia egy pillanatra megfeledkezett hirtelen támadt, következetlen haragjáról; megfeledkezett az ifjú csapott válláról; megfeledkezett tulajdon helyzetéről, melyet a Dinasztia leányaként töltött be – mindenről megfeledkezett, s csak egy emberi lényt látott, akit megsebzett, és elöntötte a bűntudat hulláma, s zavarában félig vakon, kitárt karral botorkált felé. Az ifjú fürgén, akár a vipera, a karjában is termett, de abban a pillanatban el is botlottak, és a durva földre döntötték egymást – lezuhantak, egymás karjában. Steerpike érezte, hogy a lány szíve az ő bordáinak feszülve dörömböl, arca az ő száján, de ajkai nem is moccantak. Gondolatai sebesen száguldottak. Pár pillanatig csak hevertek ott. Arra várt, hogy a lány teste, tagjai ellazuljanak, de úgy feszült ott a karjai között, akár az íj húrja. Nem moccant sem ő, sem a lány, míg Fukszia végül felemelte a fejét, és meglátta – nem a vért a fiú arcán, hanem szeme sötét veresét, magas, fénylő homloka dudorodását. Valószerűtlen volt. Álom. Volt valamiféle rettenetes újdonság az egészben. Gyengédségi rohamának vége szakadt, s ott feküdt a csapott vállú fickó karjában. Elfordította a fejét, és iszonyodva állapította meg, hogy párnájuk a vén dajka keskeny, füves sírhantja.
– Ó, borzalom! – kiáltott fel. – Borzalom! Borzalom! – Azzal félretolta az ifjút, talpra kászálódott, és vadállat módjára elvágtatott a sötétbe.