Harminckilenc
Barquentine sorvadt lábát az állához húzva üldögélt szobájában. Haja, mely mocskos volt, akár a legyekkel teli pókháló, szárazon, élettelenül lógott az arcába. Nem kevésbé szutykos bőre hordalékos hasadékaival, sajtszerű repedéseivel és elszíneződéseivel szintén száraz volt – aszályos, halottnak tetsző föld, víztelen, akár a hold, közepén mégis rosszindulatú tavak ültek: gonosz, nedvedző szemei.
A szoba másik végében, a törött ablakon túl a várárok posványos vizei húzódtak.
Egyetlen lábát az álla alá húzva, mankóját széke hátának támasztva, kezét térde köré kulcsolva, szakálla egy csomóját a foga közé véve üldögélt – már több mint egy órája. Előtte az asztalon tucatnyi könyv hevert – szertartásokkal, precedensekkel, hivatkozásokkal, rejtjelekkel és titkos iratokkal teli könyvek. De szeme nem ezekre nézett. Nem váltak kevésbé könyörtelenné attól, hogy révedezve, nedvesen csillogtak üregükben, ám nem látták, hogy egy árny surrant be a szobába – kivehetetlenül, mint maga a levegő, valamelyest mégis láthatóan, s a magas könyvtornyoknak támaszkodott, mindenféle alakú, a porladás különféle fázisaiban lévő köteteknek, melyek a homályban derengtek, kivéve, ahol ez a pokoli fekete árnyék hullott rájuk.
S míg ott ült, min gondolkodhatott ez a ráncos, szutykos törpe?
Azon, hogy miféle változás következett el Gormenghastra – szíve dobbanására, agyának működésére. Oly finom változás, hogy semmi módon nem volt képes megragadni. Valami, amit normális gondolkodással képtelen volt megfogni, de megtöltötte orrlikait a szagával. Annyi tudott, hogy rossz, s Barquentine szemében minden rossz volt, aminek lázadásszaga volt, ami az ősi rend megbontására irányult.
Gormenghast már nem az, ami volt. Tudta ezt. Valahol ördöngösség rejtőzött a hideg kövek között. Mégsem tudta megtalálni, hol. Azt sem tudta megmondani, mi az, ami annyira más. Nem arról volt szó, hogy megöregedett. Sosem volt szentimentális ifjúkora napjait illetően. Sötétek és szeretet nélküliek voltak. De nem sajnálta magát. Csupán a holt betű és a Vár törvényei iránt érzett vak, szenvedélyes és kegyetlen szerelmet. Ugyanolyan forró szeretettel szerette, mint ahogy gyűlölni tudott. Maguk a Groan-ház tagjai kevésbé érdekelték, mint a legcsekélyebb, legsivárabb ceremónia, melyet végre kellett hajtaniuk. Csak az előtt hajtotta meg rongyos fejét, amit jelképeztek. Titus iránt sem érzett szeretetet – csakis az iránt, hogy ő a nagy láncolat legutolsó szeme. Volt valami abban a fiúban, a járásában… nyughatatlanság, önállóság, ami elkeserítette. Szinte mintha a tornyos világ örököse más vidékekről, meleg, titkos országokról is tudott volna, s a gyermek tagjainak lázas, kapkodó mozdulatai azt tükröznék, ami a képzeletében él és virul. Mintha agyának távoli, csábító régiói nyugtalanító üzeneteket küldözgetnének az apró csontokhoz, a fiú szöveteihez, s így válnának mozdulatai olyan távolivá és vészjóslóvá.
De mivel Barquentine tudta, hogy a Hetvenhetedik Earl sosem járt még szülőföldjétől egynapi járóföldnél távolabb, kihajította ezeket az elmélkedéseket összezavart elméjéből. Az íz mégis megmaradt. Savas íz: lázadásféle. Az ifjú Earl túlságosan is önmaga volt. Mintha a gyermek azt hinné, hogy van a saját élete is Gormenghastén kívül.
És nem ő volt az egyetlen. Ott van még az a Steerpike legény is. Eszes, hasznos tanítvány, kétségtelenül, de épp ugyanezért veszélyes is. Mit is tegyen vele? Túl sokat tanult meg. Olyan könyveket nyitogatott, melyek nem rá tartoznak, és túlságosan is gyorsan találja fel magát. Volt benne valami, ami elkülönítette a hely életétől – egyfajta finom idegenség – valami titkolózás.
Barquentine fészkelődni kezdett a székében, s ingerülten morrant fel, mert testhelyzetének változtatásába belesajdult sorvadt lába, ugyanakkor tehetetlenségében is, hogy csupán gyanúja rojtos szegélyén tud elcsámcsogni. A Groanok törvényeinek mestereként cselekedni vágyott, szükség esetén eltaposni a zúgolódókat, de itt semmi sem volt világos – nem volt egyértelmű célpont – semmi meghatározható, melyre fegyvereit irányíthatta volna. Csak annyit tudott, hogy ha rájön, hogy Steerpike akár a legcsekélyebb mértékben is visszaél zsémbes bizalmával, minden tekintélyét latba vetve a Kovatoronyból fogja lelövetni ezt a sápatagot – a fanatikusok irgalmat nem ismerő dühével sújt le rá, akiknek a számára a világban nincsenek átmenetek, csupán a fekete és a fehér végletei. Vétkezni annyi, mint Gormenghast ellen vétkezni. Gonoszság és kétely egy és ugyanaz. Kételkedni a szentséges kövekben az isteni meggyalázása. És ez a gonoszság itt van valahol – közel, de láthatatlanul. Érzékei megorrontották – de amint képzeletbeli válla fölött hátrapillantott az agyával is – már el is tűnt, semmi kézzelfogható nem maradt – semmi, csak a szolganép – ide-oda járkáltak ezért vagy azért, láthatóan a dolgukkal törődve.
Sehogyan sem tudja hát bekeríteni ezt a kóbor gonoszt, és felfedni az arcát, avagy elfojtani gyanúját? Mert az ártalmára volt, ébren tartotta a hosszú éji órák alatt, böködte, mintha a Vár gondja a sajátja lett volna.
– A kénköves pokolra – suttogta, és suttogása csikorgott, mint a homok –, fel fogom kutatni, még ha elrejtőzik is, mint a denevér a pincében vagy a patkányok a déli padlásokon!
Undorító módon vakarni kezdte farát és ágyékát, aztán megint elfészkelődött a magas karosszékben.
Ekkor történt, hogy a könyvespolcokon húzódó árnyék megmozdult egy kissé. Mintha válla megemelkedett volna, ahogy a sziluett beljebb lépett a ajtó felől, s a tapinthatatlan test áthullámzott vagy száz bőrbe kötött könyvgerinc fölött.
Barquentine szeme egy-két pillanatra megállapodott, miközben az asztalon heverő írások közt kószált, s ekkor önkéntelenül az eszébe ötlött, hogy valaha megházasodott. Hogy a feleségével mi lett, arra nem tudott visszaemlékezni. Úgy véli, bizonyára meghalt.
Az arcát nem tudta felidézni, de arra emlékezett – s talán a papírok látványa idézte elő a hívatlan emléket –, hogy miközben az asszony sírt, alig tudván, mit tesz, papírhajókat hajtogatott, melyeket könnyeitől nedvesen, kirepedezett kezétől maszatosan úsztatott át öle kikötőjén, vagy hagyta őket megfenekleni a földön, ágya kötélfonatán, tucatszám, akár az avart: a nedves, maszatos, finom leveleket – szétszórt seregekként, a fájdalom és az őrület flottáiként.
És ekkor döbbenetére eszébe jutott, hogy fiút is szült neki. Vagy lány lett volna? Több mint negyven éve nem beszélt a gyermekével. Nehéz lesz megtalálni, de meg kell. Csak annyira emlékezett, hogy az arca nagy részét májfolt borította, és kancsalított.
Gondolatait a régmúlt napokra irányította, s egy sor kép lebegett habozva a szeme előtt, és mindegyikben úgy látta magát, mint aki folyamatosan felszegi a fejét – aki mindig az emberek térdével áll egy szintben – aki gúny és megvetés tárgya. Lelki szemeivel látta a növekvő gyűlöletet: újra érezte, ahogy kirúgják alóla mankóját, és a gazfickók a nyomában csaholnak: „Bee! Bee! Rohadt láb, bee, bee! Barquentine!”
Ennek vége. Most félnek tőle. Félik és gyűlölik.
Az ajtónak és a könyvespolcnak háttal ülve nem láthatta, hogy az árnyék ismét megmozdul. Felemelte a fejét, és kiköpött.
Felvett egy papírlapot, és kis hajót kezdett hajtogatni belőle, de nem is fogta fel, mit csinál.
– Elég régóta folyik már – mondta magában –, túl régóta, a banyák vérére. Mennie kell. Vége. Halott. Ennyi. Befejeztem vele. Egyedül kell maradnom, különben, a majom farkára mondom, a Legbensőbb Titkokat sodrom veszélybe. Még a végén megszerzi tőlem a kulcsokat azzal az átkozott ügyességével.
S míg torkából motyogott, az általa említett ifjú árnyéka kérlelhetetlenül kúszott a könyvgerincek fölé, s egy tucat lábnyira Barquentine-től megállt, ám Steerpike teste ugyanekkor már közvetlenül a nyomorék széke mögött magasodott.
Az ifjú nem egykönnyen döntötte el, mily módon végezzen mesterével. Számos eszköz állt rendelkezésére. A Doktor gyógyszerszobájába tett éjjeli látogatásai során aljas mérgek egész arzenáljával szerelkezett fel. Tőrösbotja csaknem túlontúl is hatékony. Parittyája sem játékszer: végzetes, mint egy pisztoly, s csendes, mint egy kard. Tudta, hogyan lehet eltörni a nyakat a tenyere élével, s hogyan lehet különleges pontossággal elhajítani egy zsebkést. Nem hiába gyakorolta éveken keresztül minden reggel a szobájában lévő bábun.
De nem csupán arról volt szó, hogy meg kell szabadulnia az öregtől.
Úgy kellett megölnie, hogy ne hagyjon nyomot; meg kellett szabadulnia a testtől, s ugyanakkor olyan módon elegyítenie a kellemest a hasznossal, hogy egyik se legyen gyengébb e szövetségben. Régi adósságot kell kiegyenlítenie. A csökött nyomorék egyfolytában csak köpött rá, és ócsárolta. Üres csúcspont lenne, ha pusztán a lehető leggyorsabban oltaná ki az életét – szégyellnie kellene érte magát.
De ami végül történt, s ahogy Barquentine valóban meghalt Steerpike jelenlétében, annak semmi köze sem volt az ifjú terveihez.
Mert ahogy közvetlenül áldozata széke mögött állt, a vénember áthajolt könyvei és papirosai fölött, és maga felé húzott egy rozsdás, háromágú gyertyatartót, s miután jó ideig rongyai közt kotorászott, végül meggyújtotta a kanócokat. Ettől Steerpike árnyéka egyrészt átsompolygott a könyvekkel teli falon, másrészt viszont a fény kiszívta belőle az erőt.
Steerpike onnan, ahol állt, Barquentine válla fölött láthatta a három gyertya mézszínű lángját. Bambuszlevél alakúak, karcsúak és csúcsosak voltak, s remegtek a sötétségben. Barquentine kontúrjait kiemelte a gyertyafény, s hirtelen, ahogy megmozdult, és Steerpike még jobban ráláthatott a lángokra, olyan ötlet jutott az ifjú eszébe, amely mellett az aggastyán halálára és testének eltávolítására vonatkozó tervei egyszeriben amatőrnek tűntek: amatőrnek a fondorlatos egyszerűség hiányában, amely a nagy művek védjegye; minden leleményük dacára, s épp ezeknek köszönhetően, amatőrnek.
De most – itt, az orra előtt készen állt a gyertyatartó három arany lángocskával, melyek a komor levegőt nyaldosták. S kartávolságon belül itt az öregember is, akit meg kíván ölni, de nem túl gyorsan; egy vénember, akinek rongyai, bőre, szakálla mind oly száraz és gyúlékony, hogy a legkényesebb gyújtogató igényeinek is megfelelne. Mi történhetne meg könnyebben, mint hogy Barquentine korában az ember, ahogy munkája fölé hajol, véletlenül felgyújtja szakállát a gyertyával? Mi lehetne szórakoztatóbb, mint nézni, ahogy az ingerlékeny, mocskos zsarnok lángra kap, rongyai égnek, füstöl a bőre, szakálla bíborhalként fickándozik? Utána már csak annyi marad hátra, hogy Steerpike később felfedezze a holttestet, és felverje a Várat.
Az ifjú körülpillantott. Az ajtó, melyen keresztül a szobába lépett, zárva volt. Ebben az órában nincs rá sok esély, hogy megzavarják. A szoba csendjét csak fokozta Barquentine reszelős lélegzése.
Amint Steerpike ráébredt, milyen előnyökkel jár, ha felgyújtja a fekete gnómként előtte kuporgó, rongyos alakot, már elő is húzta botjából a stilétet, s felemelte, hogy acélhegye csupán egyujjnyira meredt Barquentine nyakától, közvetlenül a bal füle alatt.
Most, hogy ilyen közel volt a nagyszabású, véres tetthez, hideg, mérgező harag töltötte el. Talán a rég elhalt lelkiismeret kiszáradt gyökere moccant meg egy pillanatra keblében. Talán abban a pillanatban akarata ellenére is eszébe ötlött, hogy egy ember megölése bűntudattal jár; s talán céltudatosságának e pillanatnyi elterelése miatt suhant át gyűlölet az arcán, mint ahogy a fagyos tenger korbácsolódik egy perc alatt fékezhetetlen víztömeg hullámaivá. De a hullámok ugyanolyan gyorsan húzódtak vissza, mint ahogy feltámadtak. Arca újra halálos nyugalomtól volt fehér. A penge hegye az imént még remegett az időrágta fül mögött. Most azonban mozdulatlan volt.
És ekkor kopogás hangzott fel az ajtón. A vén fej elfordult a zajra, de a pengétől ellenkező irányba, úgyhogy Steerpike és fegyvere láthatatlan maradt.
– A fekete pokolba veled, akárki is legyél! Mára nem akarok több szukafattyát látni!
– Rendben, uram – hallatszott az ajtó mögül, majd léptek halvány hangja, s utána újra csend lett.
Barquentine visszafordította a fejét, és megvakarta a hasát.
– Pimasz kutyája! – morogta fennhangon. – Letépem a képét. Letépem azt a fehér képét! Leszedem róla azt a fényességet! A nagy öszvér epéjére, túlontúl fényes! „Rendben, uram”, aszongya, hát nem? Mi van rendben? Mi van rendben? A törtető húgyférge!
Barquentine újból vakarózni kezdett: ágyékán, ülepén, hasán, bordáin keresztbe-kasul.
– Ó, hogy a fene vinné el! – kiáltotta. – Összefacsarodik a szívem! Mit earl, csupán egy kölyök. A Grófnő meg macskabolond. Nekem pedig nem jut tanítvány, csak ez a felkapaszkodott Steerpike fattyú.
Az ifjú, aki gyönyörűen tartotta hideg, tűhegyes pengéjét, lebiggyesztette az ajkát, és csettintett a nyelvével. Ezúttal Barquentine balra fordította a fejét, úgyhogy a füle alá kapott is félujjnyi acélt. Teste rémisztően megmerevedett, míg torka sikolyt mímelve duzzadt, de a sikoly nem tört fel belőle. Mikor Steerpike kihúzta a pengét, és sötét vér patakzott le a ráncos teknőcnyakon, az egész test görcsös tevékenységbe kezdett; úgy tűnt, mintha minden egyes tagja a test többi részétől függetlenül facsarodna ki. Csoda, hogy egyáltalán fenn maradt a magas széken. De a vonaglás hirtelen véget is ért, és Steerpike, aki állát a tenyerébe fektetve hátrébb lépett, az arcán játszó félmosoly ellenére megdermedt a halálos gyűlölet legiszonyatosabb kifejezése láttán, mely az öregember arcát kígyófészekké változatta. Szemei hirtelen vértolulásosan megnőttek, csúf vizük a vészterhes napnyugta színét öltötte. A száj és az alatta lévő ráncok mintha fortyogni kezdtek volna. Mocskos homloka és nyaka mérget izzadt.
De mind e mögött volt egy agy is. Egy agy, mely – míg Steerpike csak állt és mosolygott – az ifjú kezdeti előnye ellenére egy lépéssel előtte járt. Mert az egyetlen dolgot, ami nélkül valóban tehetetlen lett volna, még mindig meg tudta szerezni. Steerpike már az elején hibázott. És teljes meglepetésként érte, mikor Barquentine elrugaszkodott a székről, és rongycsomóként zuhant a padlóra. Az öregember épp azon a tárgyon landolt, amely az egyetlen reménye maradt. Akkor dőlt el, amikor ő megmerevedett a tőrösbot szúrására – és most szemvillanás alatt markolta meg a mankót, tornázta fel magát, és ugrált a szék mögé, melynek rácsai közül vörös tekintetét felfegyverzett és fürge ellenségére szegezte.
A vén zsarnokban annyi spiritusz volt, hogy Steerpike két lába, ifjúsága és fegyverei birtokában is meghökkent, amikor felfogta, mennyi szenvedély lakozhat egy ilyen kiaszott, csökött testben. Attól is meghökkent, hogy túljártak az eszén. Igaz, hogy a párbaj még most is nevetségesen egyoldalúnak bizonyult – egy vén nyomorék a mankójával; egy atléta a kardjával –, de attól még igaz, hogy ha első dolga lett volna elvenni a mankót, most olyan kiszolgáltatott lenne az öreg, akár egy hátára fordult teknősbéka.
Néhány pillanatig farkasszemet néztek; Barquentine arca mindent kifejezett, Steerpike-é semmit. Aztán az ifjú lassan hátrálni kezdett az ajtó felé, de a szemét le nem vette ellenfeléről. Nem bízott semmit a véletlenre. Barquentine már megmutatta, milyen gyors tud lenni.
Mikor az ajtóhoz ért, kinyitotta, és gyorsan végigpillantott a keskeny folyosón. Ennyi elegendő volt, hogy lássa, senki sincs a közelben. Becsukta maga mögött az ajtót, és visszaindult a székhez, melynek rácsai közül a törpe leselkedett.
Míg Steerpike karcsú pengéjével a kezében közeledett, szemét prédájára szegezte, de gondolatai a gyertyatartó körül forogtak.
Ellenfelének fogalma sem lehetett róla, milyen közel van ahhoz, ami majd lángra lobbantja. A három lángocska ott remegett az olvadó viaszon. Ő keltette életre őket, e három holt faggyúcsomót. És ellene fognak fordulni. De csak később.
Steerpike folytatta végzetes útját. Mit tehetne a nyomorék? Pillanatnyilag részben védte a szék támlája. Aztán démoni arckifejezésétől különös módon elütő hangon, mert hideg volt, akár a jég, egyetlen szót mondott: „Áruló!”
Nem pusztán az életéért küzdött. Ez az egyetlen szó, mely megfagyasztotta a levegőt, nyilvánvalóvá tette azt, amiről Steerpike megfeledkezett: hogy ellensége személyében egész Gormenghast ellen kel fel. Ott állt előtte az ősi Vár eleven szívdobbanása.
Ám mi van akkor? Mindez csupán annyit tesz, hogy Steerpike-nak óvatosnak kell lennie. Hogy a támadásra alkalmas pillanatig tartania kell a távolságot. Tovább közeledett, s mikor már csak egyetlen lépés kellett ahhoz, hogy Barquentine mankójának a hatókörébe érjen, jobbra lépett, az asztal túlsó végéhez suhant, letette maga elé a könyvek közé a tőrét, elővette és egyetlen mozdulattal kinyitotta zsebkését, majd ahogy Barquentine megfordult, hogy szembenézzen támadójával, az éles pengét átsuhintotta a gyertyalángon. Ahogy tervezte, a kés a vénember jobb kezét a mankójához szegezte. Barquentine meglepetésének és fájdalmának pillanatában Steerpike felpattant az asztalra, és a túlsó végére ugrott. A törpe közvetlenül alatta a kést feszegette vak dühében. Közben Steerpike egyetlen levegővétellel felkapta a gyertyatartót, előredöfött vele, és a lángocskákat végighúzta a felfelé fordított arcon. Az élettelen szakáll egy pillanat alatt sisteregve lobbant lángra, s az öregember vállán a rongyok is szinte azonnal meggyulladtak.
De Barquentine agya ismét – s ezúttal halálos agóniája közepette – azonnal megfelelt a hívásra. Egyetlen pillanatot sem vesztegethetett. A kés még mindig a kezéből meredt elő, bár a mankó leesett – de minderről tudomást sem vett, ahogy emberfeletti erőfeszítéssel hajlította meg térdét, és egyetlen szökkenéssel megragadta Steerpike ruháját. Amint megfogta, karját úgy megfeszítette, hogy csaknem eltört, vén szíve hevesen kalapált, de kihasználta előnyét, és lángoló majomként vetette magát az ifjúra. Immár szorosan kapaszkodott Steerpike derekába, és ifjú ellenségének ruhái kezdtek tüzet fogni. Az arcát és mellkasát perzselő kíntól csak még jobban csimpaszkodott belé. Tudta, hogy meg kell halnia. De az árulónak vele kell pusztulnia, és agóniájába öröm vegyült: a bosszúja „helyénvalósága” felett érzett öröm.
Eközben Steerpike szabadulni igyekezett, a lángoló piócát karmolászta, térdével rugdosta, s arcán a düh, a döbbenet és a kétségbeesés áttetsző kifejezése ült.
Ruhái kevésbé voltak gyúlékonyak Barquentine viseltes zsákvásznánál, mindazonáltal lángra lobbantak, és arcát, nyakát bíborvörösre perzselte a tűz. De minél jobban kapálózott, annál szorosabban markolták derekát a karok.
Ha ekkor bárki benyit az ajtón, egy fiatal férfit lát a sötétben fényleni; lába az asztalon heverő szent könyvek közt rúgkapál, teste őrült módjára vonaglik, s azt is látja, hogy a tűzben remegő keze egy lángoló törpe teknőcnyakát szorongatja: s látja végül a görcsös erőfeszítést, mely a küzdőket letaszítja az asztal széléről, hogy egyetlen füstölgő kupacban zuhanjanak a földre.
Még most, a fájdalom és a veszély közepette is maradt benne hely a kudarca felett érzett keserű szégyen számára. Steerpike, a főösszeesküvő, a hidegfejű, tökéletes szervező elszúrta. Egy nyüves aggastyán járt túl az eszén. Ám szégyene a végső düh alakját öltötte. Felkorbácsolta az indulatait.
Egyfajta görcsben, mely kegyetlen céltudatosságában egészen ördögi volt, feltámaszkodott a térdére, majd egy újabb rándulással talpra állt. El kellett engednie a másik nyakát, és egy pillanatra megingott, keze üresen lógott az oldalán, majd olyan erős fájdalom fogta el az égési sérülésektől, hogy nem is tudott róla, de elveszetten nyöszörgött. Pusztán testi megnyilvánulás volt ez. A teste sírt fel. Agya mit sem tudott minderről.
A Szertartásmester vámpírként csüngött a mellkasán. Vén karjai köréfonódtak. Az elgyötört arcon a kín mellett szentségtelen öröm is ragyogott. Saját tüzében égeti el árulóját. Elégeti a hitetlent.
De a hitetlen mestere tüzes ölelése ellenére nem állt készen az áldozatra, bármennyire kiérdemelte is a halált. Csak azért állt meg, hogy erőt gyűjtsön. Éppen abnormális önuralma révén engedte le a karját. Tudta, hogy nem szabadulhat egy fanatikus szorításából. Úgyhogy egy pillanatra felegyenesedve állt félig elégett kabátjában, hátravetett fejjel, hogy minél nagyobb távolságot tartson arca és az indaként belékapaszkodó, feketedő emberből felcsapó lángok között. Hogy ilyen rettentő kényszer alatt képes volt egyenesen állni – képes volt felállni, mély levegőt venni és ellazítani karizmait, szinte emberfeletti akaraterőt és önuralmat igényelt.
Mivel a körülmények igencsak kikerültek az irányítása alól, szó sem lehetett már választásról. Tudta, hogy mindössze néhány pillanat áll rendelkezésére a cselekvéshez. Kóválygott a feje, eltelt a sötétséggel, mégis futásnak eredt, tengericsillag módjára tárta ki megégett karját, és fáradt, szédelgő ívben szaladt a szoba másik végébe – ahol az éjszaka egy sötét négyszög volt. Egy pillanatig még ott álltak a csillagtalan égbolt előtt, mint két saját lángjában égő démon, aztán hirtelen eltűntek. Steerpike átvetette magát az ablakpárkányon, s élő terhével együtt az alanti várárok fekete vizébe zuhant. Csillag nem volt az égen, de a hold lenyesett körömdarabként, anyagtalanul, alacsonyan lebegett északon. Nem szórta fényét a földre.
Az árok rettentő vizének mélyén a két hős eszméletét vesztve még mindig egyként mozdult, mint valami rút, allegorikus vízi szörny. Felettük sistergett a vízfelszín, ahol becsapódtak, és láthatatlan gőz szállt fel a sötétbe.
Mindezek után, amire Steerpike csak a saját halálaként tudott visszaemlékezni, feje végre a felszín fölé emelkedett, majd ráébredt, hogy nincs egyedül, valami belékapaszkodik a víz alatt, mire elhányta magát, és hirtelen felüvöltött. De a rémálom nem ért éget, és üvöltésére senki sem felelt. Nem ébredt fel. Aztán elöntötte égési sebeinek kínja is, és tudta, hogy nem álmodik.
És ekkor jött rá, mit kell tennie. A víz alatt kell tartania azt a megpörkölődött, haját vesztett fejet, mely folyamatosan a mellkasának bukott. De nem egykönnyen tudta markában tartani a ráncos nyakat. Felkavarodott körülöttük az iszap, s terhét, csakúgy, mint saját kezét, nyálkaréteg borította. Az iszonyú karok olyan kitartással fonódtak rá, mint valami csápok. Csoda, hogy nem merült el, akár a kő: talán a víz sűrűsége vagy az állóvíz mélyén saját kitartó taposása segített elegendő ideig fennmaradnia.
De lassan, kérlelhetetlenül hátranyomta a vén fejet, miközben kegyetlen kézzel szorongatta a gégéjét – lenyomta, le a fekete vízbe, mígnem bugyborékolás és a felkavart víz vaskos, viharos hangja töltötte be a hallgatózó éjszakát.
Ki tudja, mennyi ideig maradt az öreg arca a víz alatt, mire Steerpike érezte, hogy lazul a derekán a szorítás. A gyilkos szemében a halál aktusa végtelennek tetszett. De a tüdő lassan megtelt vízzel, a szív megszűnt dobogni, s a Groan-tanok Őrizője és Szertartásmestere az ősi árok iszapos mélyére süllyedt.
A hold már magasabban járt az égen, s szétszórt csillagok övezték. Nem mondhatni, hogy fényt vetettek az árok körüli falakra, tornyokra, de halványabb homály telepedett a koromsötétre, a falak és tornyok alakját viselő homály.
A kimerült, kínok között szenvedő Steerpike-nak még át is kellett úsznia a szennyen és a hínáron – úsznia kellett, míg az árok nyálkás falának helyét az északi oldalon sáros part nem vette át. Úgy tűnt neki, mintha mindkét oldalon véget nem érő fal állna. A posványos víz a torkára szaladt. A csúf hínár az arcára tapadt. Nemigen látott messzebbre néhány méternél, de egyszer csak észrevette, hogy jobbján a fal helyén már meredek, iszapos partszakasz húzódik.
Ami ruhát a tűz meghagyott, azt a víz húzta le róla. Meztelen volt, sebek borították, csaknem megfulladt, teste jéghidegen vacogott, homloka lázasan égett.
Ahogy a partra kúszott, azt sem tudta, mit csinál, csak annyit tudott, hogy mindenképpen olyan helyet kell keresnie, ahol sem tűz, sem víz nincs, végül egy sáros lapályra ért, melyen páfrány és mocsári növények nőttek, és itt, mintha (most, hogy lezárta ügyeit) megengedhetné magának, hogy elájuljon, összerogyott a sötétben.
És ott feküdt aprón, meztelenül a sárban, mint valami kidobott, élettelen holmi vagy a tengerből partra vetett hal, melynek parányi, megfeneklett teste fölött hatalmas sziklák tornyosulnak, mert az árok fölött Gormenghast falai meredeztek sziklaként a sötét égbolt felé.