Irma partit akar

– Nos, jól van, akkor úgy is lesz! – kiáltott fel Alfred Prunesquallor. – Úgy is lesz akkor!

Hangját féktelen és boldog kétségbeesés hatotta át. Boldog, mert valahára döntés született, még ha oktalan is. S kétségbeesett, mivel Irma minden téren kétségbe ejtette, de különösen avval a passziójával, hogy mindenáron partit akart rendezni.

– Alfred! Alfred! Komolyan mondod? És kiveszed te is a részed belőle, Alfred? Kérdem, kiveszed a részed?

– Miféle részemet kellene kivennem, Irma?

– Elszántad magad, Alfred – kérdem, elszántad magad? – kérdezte az asszony levegőért kapkodva.

– Te szántad el magad, édes Zűrzavarom. Én megadtam magam. De hát ez van. Gyenge vagyok. Képlékeny. Úgy lesz, ahogy akarod; s akaratod, attól tartok, szörnyű utóhatások esélyét hordozza – de a tiéd, Irma, csakis a tiéd. És a parti meg lesz rendezve. Hahahaha, hahaha!

Éles kacajában valami módfelett falsul csengett. Csak nem egy cseppnyi keserűség vegyült belé?

– Végül is… – folytatta egy szék támlájára telepedve (és az ülőkére felhúzott lábával, valamint térdére támasztott állával meglehetősen szöcskeformán festett). – Végül is elég sokáig vártál. Sokáig. De, mint tudod, én sosem javallanék ilyet. Nem vagy az a fajta, aki partikat ad. Még csak az a fajta sem, aki partikra jár. Semmi sincs benned abból a frivolságból, ami a partikat élteti, én húgom, de elszántad magad.

– Kimondhatatlanul! – vágta rá Irma.

– És van bizalmad fivéredben a házigazda szerepében?

– Ó, Alfred, lehetne épp! – suttogta komoran Irma. – Lenne is, ha nem próbálnál mindig okoskodni. Annyira unom, ahogy mondod a dolgaidat. És nem igazán tetszik az sem, amit mondasz.

– Irma – felelte fivére –, nekem sem. Mire meghallom, már meg is zápult. Az agy és a nyelv oly távol esik egymástól.

– Na, ez az a lehetetlenség, amitől irtózom! – kiáltott fel hirtelen támadt hevületében Irma. – Az estélyt beszéljük meg, vagy az ostoba felfújtságaidról tárgyalunk?! Válaszolj, Alfred! Válaszolj, most rögtön!

– Kenyeret és vizet fogok szólni. Mit is mondhatnék?

Lekászálódott a támláról, és leült a székre. Azután kissé előredőlt, és térdei közé csúsztatott kézzel, várakozásteljesen nézett Irmára okuláréja nagyítólencséi mögül. Mikor pedig a húga a maga sötétített lencséin át pillantott vissza, a Doktor szemének elkerekedése alig volt érzékelhető.

Irma pillanatnyilag bizonyosféle erkölcsi fölényt érzett a bátyjával szemben. A behódolás érzete, amely körüllengte a Doktort, erőt adott neki, hogy kibökje, valójában miért is áhítozik annyira erre a partira… Merthogy szüksége volt a segítségére.

– Tudtad, Alfred – kezdte –, hogy azon gondolkodom, férjhez megyek?

– Irma! – kiáltott fel a fivére. – Csak nem!

– Ó, de igen – motyogta Irma. – Ó, de igen.

Prunesquallor már épp tudakolni készült, hogy ki volna a szerencsés, amikor sajátos részvét facsarta össze a szívét a szerencsétlen, fehér teremtés iránt, aki oly egyenes derékkal ül vele szemben a székén. Tudta, hogy a múltban milyen kevés alkalma nyílt férfiakkal ismerkedni; tudta, hogy mit sem tud a szerelem fortélyairól, kivéve azt, amit könyvekben olvasott róluk. Tudta, hogy el fogja veszíteni a fejét. Azt is tudta, hogy senki sincs kilátásban. Így hát azt felelte:

– Meg fogjuk találni az épp neked valót. Megérdemled a legjobb alomból valót: aki hegyezi a fülét, és csóválja a farkát. Mindenre, ami vitathatatlan: megérdemled! Miért…

A Doktor elharapta a szót; épp kibukott volna belőle a verbális áradat, mikor eszébe jutott, mit ígért: úgyhogy inkább ismét előredőlt, hogy meghallgassa húga mondanivalóját.

– A fülhegyezéshez és farkcsóváláshoz nem értek – mondta Irma, és mintha vékony ajka megrándult volna –, de szeretném, ha tudnád, Alfred – mondom, szeretném ha tudnád, mennyire örülök, hogy megérted a helyzetemet. Csak sorvadozom, Alfred. Te is tudatában vagy ennek, nem – nem igaz?

– De igen.

– Az én bőröm a legfehérebb Gormenghastban.

„És neked van a legnagyobb lúdtalpad” – gondolta fivére, de ehelyett így szólt:

– Persze, persze, de most, édes Dianám – („Ó, a nemiség csalitjában portyázó szűz!”) –, tehát most azt kell eldöntenünk, hogy kit hívunk meg. Mármint a partira. Ez lényegbe vágó.

– Igen, igen! – helyeselt Irma.

– És hogy mikorra hívjuk meg őket.

– Az már könnyebb – mondta Irma.

– És a nap mely szakában.

– Természetesen estére.

– És hogy mit viseljenek.

– Ó, hát nyilván az estélyi öltözéküket – mondta Irma.

– Attól függ, kit hívunk meg, nem úgy találod? Melyik hölgynek lennének például oly tündökletes ruhái, mint neked, kedvesem? Az estélyiben van valami kegyetlenség.

– Ó, de hát az nem csinál semmit!

– Úgy érted, „nem tesz semmit”?

– Igen, igen!

– De hát micsoda kellemetlenség! Nem fogják nagyon is úgy érezni, drágám – vagy túlcsorduló szeretetedben és együttérzésedben talán rongyokat fogsz viselni?

– Nők nem lesznek.

– Nem lesznek nők! – kiáltott fel fivére, ezúttal őszinte döbbenetében.

– Egyedül kell lennem – mormogta húga, és fekete okuláréját még feljebb tolta hosszú, hegyes orra nyergén – velük: a férfiakkal.

– De hát mi lesz a vendégeid szórakoztatásával?

– Én ott leszek – felelte Irma.

– Igen, igen, és kétségkívül elragadónak bizonyulsz, és mindenütt ott leszel, de gondold át, kedvesem!

– Alfred – mondta Irma, és felállt, csípeje egyik taréját lejjebb eresztette, párját viszont úgy felhúzta, hogy medencéje kimondottan fenyegető jelleget öltött. – Alfred, hogy lehetsz ilyen csökönyös? Mi szükség volna nőkre? Ugye, nem felejtetted el, mire készülünk? Ugye, nem?

Fivére kezdte csodálni. Neurózisai, hiúsága, gyerekessége mögött csak nem volt meg benne végig ez a vasakarat?

Kihúzta magát, kezét csípőjére tette, és egy csontkovács fürge rándításával helyre tette. Majd hátradőlt székében, és kényeskedő mozdulattal keresztbe vetette hosszú, elegáns, gémszerű lábát, s közben kezét tördelve megszólalt:

– Irma, én revelációm, csak egyet árulj el… – húzta fel kíváncsian a szemöldökét. – Kik lennének ezek a hímneműek – ezek a bakok – ezek a kosok – ezek a kandúrok – ezek a kakasok, gúnárok, gácsérok, akikre gondolsz? S mily mérvű legyen a mulatság?

– Nagyon jól tudod, Alfred, hogy nincs választásom. Hisz ki van az úri nép között? Kérdem én, Alfred, ki van az úri nép között?

– Tényleg, ki? – tűnődött el a Doktor, akinek senki sem jutott eszébe. A házában rendezendő estély gondolata már akkora újdonságszámba ment, hogy egyszerűen képtelennek bizonyult még benépesíteni is. Mintha egy megíratlan drámához keresett volna szereplőket.

– Ami a parti létszámát illeti, Alfred – figyelsz? Úgy negyven emberre gondoltam.

– Nem, nem! – kiáltott fel fivére a szék karfájába kapaszkodva. – De hát, ugye, nem ebben a szobában? Az még a fehér macskáknál is rosszabb lenne! Kész kutyaviadal!

Csak nem pír lopózott át húga arcán?

– Alfred – szólalt meg kis szünet után –, ez az utolsó esélyem. Bájaim egy esztendő múltán már megkophatnak. Hát a saját kényelmedre kell gondolni ilyenkor?

– Ide figyelj! – Prunesquallor igen lassan beszélt. Hangja különös módon merengővé vált. – Igyekszem olyan tömör lenni, amennyire csak tudok. Csupán figyelned kell, Irma.

A nő bólintott.

– Nagyobb sikerrel jársz, ha nem túl nagy az a parti. A nagy estélyeken a háziasszony vendégtől vendégig lohol, és senkivel sem merülhet hosszasabb társalgásba. Ráadásul a vendégek is előre kiszámított módon állandóan a háziasszonyhoz csapódnak, hogy kimutassák, milyen remekül érzik magukat. Kisebb összejövetelen viszont, melyen mindenki jól látható, hamar végére lehet érni a bemutatkozásnak és a magamutogatásnak. Utána lenne időd felmérni a jelenlévőket, és eldönteni, ki érdemes a figyelmedre.

– Értem – felelte Irma. – Szerzek lámpásokat a kertbe is, hogy akit megfelelőnek vélek, az almáskertbe csalhassam.

– Te jó ég! – dünnyögte Prunesquallor. – Nos, remélem, nem fog esni.

– Nem fog – jelentette ki Irma.

A Doktor még sosem látta őt ilyennek. Volt valami rémületes abban, ahogy megpillantotta tulajdon testvére másik oldalát, miközben mindig úgy hitte, hogy csak eggyel rendelkezik.

– Nos, ez esetben néhányat ki kell hagynunk.

– De hát kik azok? Kik azok? – kiáltott fel Prunesquallor. – Nem bírom ezt a rettenetes feszültséget! Kik azok a férfiak, akikre mintha en bloc gondolnál? A kutyafalka, mely mintha egyetlen füttyszóra készséggel özönlene át az udvaron, be az előszobába, ezen az ajtón, hogy mind férfias pózba vágja magát? A legelemibb irgalom nevében, Irma, mondd már, kicsodák!

– A Professzorok.

Miközben Irma kiejtette a szót, a háta mögött a kezét tördelte. Lapos mellkasa fújtatott. Hegyes orra megrándult, és szörnyűséges mosoly ömlött el az arcán.

– Úriemberek! – kiáltott fel hangosan. – Urak! És méltók a szerelmemre!

– Micsoda? Mind a negyvenen? – Fivére ismét talpra ugrott. Meg volt döbbenve.

Ám ugyanakkor a logikát is látta Irma választásában. Ki másnak lehetne estélyt adni e titkolt céllal? Ami „úri” mivoltukat illeti – talán azok. De csak ennyi. Ha vérükben van is némi kékség, legtöbbjüknek az álla és a körme is kéklik. Ha hátterük ki is állná a vizsgálódást, előterükről nemigen mondható el ugyanez.

– Micsoda távlatok nyílnak előttünk! Hány éves is vagy, Irma?

– Nagyon jól tudod, Alfred.

– Csak utána kell számolnom – felelte a Doktor. – De hagyjuk is. Az számít, hogyan festesz. Isten a tudója, mennyire tiszta vagy! Kezdetnek jó. Próbálom a helyedbe képzelni magam. Ehhez aztán erőfeszítésre van szükség – haha! –, nem megy.

– Alfred!

– Kedvesem?

– Szerinted mennyi lenne az ideális?

– Ha jól megválogatjuk őket, Irma, úgy egy tucatot mondanék.

– Nem, nem, Alfred, estély lesz! Estély! A dolgok estélyeken esnek meg – nem baráti zsúrokon. Olvastam. Legalább húszan kellenek a meglehetős hangulathoz.

– Rendben van, drágám. Rendben. Nem mintha be kéne vennünk egy roskatag, penészes, törött agancsú állatot is, csak mert huszadik a listán, mikor a többi tizenkilenc igazi szarvasbika, erős és alkalmatos. De figyelj csak, tárgyaljuk meg részletesebben. Mondjuk, csak a vita kedvéért, hogy lefaragtuk tizenötre a számot. Na most, Irma, édes stratégatársam, hatnál több férjjelölthöz bizonyára nem fűzhetünk reményeket. Nem, nem, ne borzadj; legyünk őszinték, még ha kegyetlenség is. Nagyon kényes ügy ez az egész, mert az a hat, aki neked tetszene, nem szükségszerűen azonos azzal a hattal, akik veled osztanák meg életüket. Előfordulhat, hogy másik hat lesz az, akik viszont téged nem érdekelnek fikarcnyit sem. S e felcserélhető elemeken túl s azok fölött szükségünk van azok hátterére is, akiknek a legapróbb közeledését is kétségtelenül eltipornád elegánsan páratlanujjú patáiddal. Megzaboláznád őket, Irma; biztos vagyok benne. Mindazonáltal rájuk is szükségünk van, ezekre az érinthetetlenekre, mert kell, hogy legyen hátországunk is. Ők lesznek azok, akik felvirágozzák az estélyt, akik megteremtik a kellő hangulatot.

– Szerinted nem hívhatnánk szoarénak, Alfred?

– Tudomáson szerint nem tiltja törvény – felelte Prunesquallor, talán némileg ingerülten, mert húga nyilvánvalóan nem figyelt rá. – Ám emlékezetem szerint a Professzorok nem igazán affélék, akiket evvel a kifejezéssel társítanék. Egyébiránt kikből is áll mostanság a tantestület? Rég nem láttam már libegő köpönyegeiket.

– Tudom, hogy gúnyolódsz, Alfred, ÁMDE tudattam veled, hogy őket választottam. Mindig is tudós férfiút óhajtottam a magam számára. Én megérteném. Segédkeznék neki. Megvédeném, és megstoppolnám a harisnyáit.

– És sosem védelmezte még ügyesebb stoppoló az Achilles-inakat dupla stoppolással!

– Alfred!

– Bocsáss meg, egyetlenem! Mindenre, ami előreláthatatlan, kezd tetszeni az ötlet! Részemről, Irma, majd gondoskodom a borról és a párlatokról, a hordókról és a puncsostálról. A te reszortod a táplálék, a meghívók, a kar szórakoztatása – mármint a karunké, nem a testrészeké. Na és, drága, mikor legyen? Ez itt a kérdés – hogy mikor?

– Az ezerfodrú ruhám, derekán kézzel festett papagájokkal tíz nap múlva lesz kész, és…

– Papagájok! – kiáltott fel szörnyülködve a Doktor.

– Miért ne? – csattant fel Irma.

– De – visszakozott fivére – mégis, mennyi?

– Mi az ördögöt érdekel az téged, Alfred? Szép, színes madarak.

– De illenek-e majd a fodrokhoz, édesem? Csak arra gondoltam – hogy ha már mindenképpen kézzel festett állatok kellenek a ruhaderekadra, ahogy mondtad –, hogy bölcsebb lenne olyasvalami, ami kiszámítottabban nőiességedre, kívánatosságodra tereli a Professzorok figyelmét, olyasvalami, ami kevésbé agresszív a papagájoknál… Gondold meg, Irma, én csak…

– Alfred!

A Doktor húga hangjára visszahanyatlott a székébe.

– Úgy vélem, ez az én területem – bökte oda Irma szarkasztikusan. – Úgy vélem, hogy ami a papagájokat illeti, nyugodtan rám hagyhatod őket.

– Úgy lesz – egyezett bele bátyja.

– Tíz nap elegendő lesz, Alfred? – kérdezte Irma felemelkedve székéből, majd fivéréhez lépett, és hosszú, sápadt ujjaival hátrasimította vasderes haját. Hangja ellágyult. A Doktor rémületére a széke karfájára telepedett.

Majd hirtelen támadt, cicás önfeledtséggel hátravetette fejét, mire túlságosan hosszú, ám gyöngyházfehér nyaka ívben hátrafeszült, kontya pedig oly határozottan veregette hátba lapockái közt, hogy felköhögött. De amint meggyőződött róla, hogy nem fivére gonoszkodik vele, bepúderezett arcára visszatért a mámoros, cicás kifejezés, és összecsapta a tenyerét a melle előtt.

A felfelé meredő Prunesquallor, aki borzadva vette tudomásul, hogy húga újabb oldala tárul elő, azt is észrevette, hogy egyik zápfoga tömésre szorul, de úgy határozott, ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy ezt megemlítse.

– Ó, Alfred! Alfred! – kiáltott fel Irma. – Nő vagyok, úgy-e?

Egymást markolászó kezei remegtek az izgalomtól.

– Majd én megmutatom nekik, hogy az vagyok! – visította fékevesztett hangon. Majd szemmel láthatóan nagy erőfeszítéssel összeszedve magát a fivéréhez fordult, és szemérmetes mosollyal, ami még a visításnál is rosszabb volt, így suttogott:

– Holnap elküldöm a meghívókat, Alfred.