Ötvenegy
Ebben a pillanatban, amikor Rákboka éppen bővíteni készült a társaságát… Svindlernek nyoma veszett… Csúzli terjengős fejtegetésbe fogott a sóbányáról… Foux-Foux hosszú evőkést húzott elő az övéből, barátja pedig hozzálátott, hogy megkavarja, ami a lábas alján maradt a szürke, rostos pépből… ebben a szent pillanatban szünet támadt, csend lett, és ennek a csendnek a súlyos közepéből egy másfajta hang kélt: kutyalábak sebes, tompa, könnyű dobogása.
A hang afelől a fekete, üres tájék felől érkezett, amely dél felé nyúlt el a folyó alatti világ méhsejtszerűen lyukacsos falai között – és egyre erősödött.
– Megint jönnek – jegyezte meg Rákboka. – Micsoda remek fiúk, ebben nincs hiba.
A többiek nem feleltek, mozdulatlanul várták, hogy megjelenjenek a kutyák.
– Később, mint hittem – mondta Foux-Foux… – De nézzék, nézzék…!
De nem volt mit nézni. Csak egy hosszú árny és egy csillanás kúszott odébb a nedvességgel átitatott téglákon. A kutyák még mindig legalább egy mérföldre jártak.
Miért várták ezek a férfiak olyan nagyon, félrebillentett fejjel a kutyák bevonulását? Miért voltak olyan kitartóak?
A Folyó Alatti Városban mindig így ment, mert a nappalok és az éjszakák elviselhetetlenül egyhangúak voltak: olyan hosszúak, olyan jellegtelenek, hogy amikor valóban történt valami, még ha számítottak is rá, a sötétségen mintha egy pillanatra áttört volna a fény, mintha egy halott koponyában gondolat ébredt volna, és a legmindennapibb esemény is óriási jelentőségre tett szert.
És ekkor, miközben más alakok is előbukkantak a félhomályból, az árnyas dél felől hét kutya ügetett elő.
Rendkívül soványak voltak, kilátszottak a bordáik, de semmiképp sem voltak betegek. A fejüket magasra tartották, mintha a világot irigylésre méltó származásukra akarnák emlékeztetni, fogukat pedig kivicsorították, hogy emlékeztessenek valami kevésbé nemesre is. Nyelvük oldalt kilógott a szájukból. Koponyájuk finom rajzú volt. Menet közben lihegtek: orrcimpájuk kitágult, szemük csillogott. Heten voltak, azután eltűntek, még a hangjuk sem hallatszott többé, és ismét felduzzadt az éjszaka.
Hol lehetnek most ezek a forró leheletű ügetők? Befordultak a csepegő oszlopsorok közé. Elértek egy négy hüvelyk mély, egy mérföld széles tavat, lábuk belegázolt a sekély, komor vízbe. Felfröccsenő víz veszi körül őket, miközben olyan tömör falkában ügetnek, hogy egyetlen élőlénynek tűnnek.
A széles szegélyű víztükör túlsó oldalán a padló megemelkedett egy kissé, és a föld viszonylag száraz volt. Itt, a lámpafényes emelkedőn kis csoportok gyülekeztek, hasonlóak ahhoz, amelynek fekvő középpontja az ágyhoz kötött Rákboka volt. Hasonlóak voltak, mégis mások, hiszen minden fejben más álmok élnek.
Az itt-ott lámpákkal megvilágított csoportok között sebesen átfurakodva a kutyafalka hirtelen, és látszólag minden figyelmeztetés nélkül megkettőzte a sebességét, amíg el nem érkezett egy olyan környékre, ahol erősebb volt a fény a folyó alatt megszokottnál. Lámpák sokasága függött a nagy támasztógerendákba vert szögekről, vagy állt kiszögelléseken és polcokon, a kutyák pedig e lámpák egyik fényköre alá gyűltek, a csepegő mennyezet felé emelték a fejüket, majd egyszerre felvonítottak. A hangra a lámpafénytől foltos homályból kilépett egy magas, szikár férfi, madárhoz hasonlóan apró, aszott fejjel és vérfoltos kötényben, mivel a karjában hét, karmazsinvörös lóhúsdarabot tartott. Ahogy közeledett feléjük, a kutyák reszketni kezdtek.
De a húst nem adta oda rögtön a kutyáknak. Feje fölé emelte a vértől csöpögő koncokat, amelyek kísérteties, szinte foszforeszkáló vörös színben csillogtak. Majd ajkával tökéletes kört formálva felhuhogott, amire a rákövetkező csendben visszhangok feleltek, és a vörös húsdarabokat csak a negyedik visszhangra dobta fel magasan a levegőbe. A kutyák egyesével, egymás után ugrottak fel a lefelé hulló húsokért, a foguk közé szorították, azután sarkon fordultak, és magasra tartott fejjel elügettek a széles víztükrön át, majd belevesztek a párás sötétségbe.
A madárfejű férfi csípő magasságban a kötényébe törölte a kezét, aztán könyékig belemerítette egy állott vízzel teli dézsába. A dézsán túl, húszlábnyi távolságban nyugat felé egy burjánzó páfrányokkal borított fal emelkedett, a falban pedig boltíves átjáró nyílt. Az ajtó túlsó oldalán egy szoba volt, melyet hat lámpás világított meg.