„Első vér”
Slagg dadus és Keda gondozásában Titus óráról órára fejlődött a Nyugati Szárnyban. Fura kis fejének formája naponta változott, már ahogy a csecsemőké szokott, s végül kialakultak arányai. Hosszú volt, és mégis nagydarab, ami az egyediség ígéretét hordozta magában.
Slagg anyó véleménye szerint ibolyaszín szeme kárpótlást nyújtott fejformájának és vonásainak minden esetleges furcsaságáért, melyek végső soron amúgy sem voltak szokatlanok a családban.
Már a legelső pillanattól volt valami szeretetre méltó Titusban. Igaz, vékonyka sírása szinte elviselhetetlen tudott lenni, és Slagg anyó, aki ragaszkodott hozzá, hogy az etetésen kívül mindent ő lásson el körülötte, olykor teljesen kétségbeesett.
A negyedik napon már folytak a keresztelő előkészületei.
A szertartást mindig is a tizenkettedik nap délutánján tartották, a földszint egyik kellemes, nyitott termében, melynek kiugró ablakfülkéi a cédrusokra és a nyírott pázsitra néztek, ami Gormenghast teraszai felé lejtett, ahol a Grófnő hajnalonként hófehér macskáival sétált.
Talán ez a szoba volt a legotthonosabb, egyszersmind a legelegánsabb az egész Várban. Sarkaiban nem telepedett meg az árnyék. Nyugalmat és finomságot árasztott, és mikor a délutáni nap az ablakok mögött zöldarany szőnyeggé varázsolta a pázsitot, a hűvösebb árnyalatú szobában kellemesen lehetett időzni. Ritkán használták.
A Grófnő sosem tette be ide a lábát, a Várnak azokat a részeit kedvelte, ahol folytonosan mozogtak a fények és az árnyékok, ahol nem uralkodott ilyen világosság. Lord Sepulchrave olykor-olykor végigsétált benne, megállt az ablak előtt, hogy kitekintsen a cédrusokra és a gyepre, aztán egy-két hónapig, míg újra kedve nem támadt, felé se nézett.
Slagg dadus egyszer-kétszer titkon letelepedett fonalas papírzacskójával kötögetni egy magas, faragott, feje fölé tornyosuló támlájú székbe a középen álló, hosszú ebédlőasztal mellé. Körülvette a nyugalmas szoba tágassága. Az asztalokon kerti virágokkal teli vázák, melyeket Pünkösd, a főkertész szedett tele. Ám rendszerint a szoba hetekig üresen állt, kivéve egy-egy reggeli órát, mikor Pünkösd a virágokat rendezgette. Bármilyen elhagyatott volt is a helyiség, egyetlen napon sem mulasztott volna el vizet cserélni a vázákban, és ízlésesen, művészien megtölteni őket, mert a Sárviskókban született, s a Fényes Faragók színérzékét, színek iránti szeretetét ő is a vérében hordozta.
A keresztelő reggelén is kiment, hogy virágot szedjen a szobába. Gormenghast tornyai a reggeli ködbe nyúltak, és a keleti égbolton útját állták a gyülekező, nedves felhőknek. Ahogy Pünkösd egy pillanatra megállt a pázsiton, felpillantott az óriási falakra, és az árnyak között halványan kivehette a szétmarjult faragványokat és a törött, szürke kőfejeket.
A nyugati fal alatti gyep, ahol állt, még harmattól volt fekete, de a hét cédrus egyikének lábánál egy napsugár legelészett, úgyhogy a nedves fű gyémántszínekben csillogott. Hideg volt még a hajnali levegő, így szorosabbra húzta magán a bőrköpönyeget, melyet a fejére borított, akár egy szerzetes. Erős ruhadarab volt, mégis ruganyos, ami a sok vihartól és a mohakesztyűs ágakról a fejére csepegő víztől foltos lett, és megsötétedett. Az oldalára kötött zsinegről kertészkése csüngött alá.
A tornyok felett, akár egy sas kiszakított szárnya, véres tollú, magányos felhő tartott észak felé az ébredező légben.
Pünkösd feje fölött a nagy, szénrajzszerű cédrusok egyszeriben kezdték feltárni formáikat, lombrétegek emelkedtek egymás fölé, szélüket a felkelő nap csipkézte.
Pünkösd hátat fordított a várnak, és megindult a cédrusok között, fekete, befelé forduló lábnyomokat hagyva maga mögött a csillogó harmatfoltokon. Járás közben mintha magába a földbe tartott volna. Minden egyes lépése gesztus volt, puhatolózás. Egyfajta belső keresés, mintha tudná, mi az, ami fontos számára, mi az, amit valóban ért, és amivel tényleg törődik: ami ott van alatta, lassan mozgó talpa alatt. A földben volt – a föld volt az.
Pünkösd bőrcsuklyájában nem mutatott túl impozánsan, és amúgy jelentéssel teli járásában is kétségtelenül akadt valami mulattató. Testéhez képest aránytalanul rövid lába volt, de ősöreg, ráncos feje kiugró, ráncos szemöldökével és egyenes orrával nemes, fenséges jelenség volt.
A virágokról mélyebb tudást ápolt, mint bármely botanikus vagy festőművész, mivel inkább a növekedés érintette meg, mint a kiteljesedés, inkább a szerves burjánzás, mely aranyban és kékben csúcsosodik ki, mint a színek, a minták vagy az egyéb látható tulajdonságok.
Úgy volt ő a virágokkal, mint az anya, aki ugyanúgy szereti torz arcú gyermekét is. Minden növekvő lénynek tudását és szeretetét nyújtotta, de az almafának teljesen átadta magát.
Egy, a patakhoz ereszkedő alacsony domb északi lankáján magasodtak gyümölcsfái; Pünkösd szemében mindnek megvolt a maga egyénisége.
Augusztusi napokon Fukszia láthatta padlásszobájának ablakából, hogy odalent olykor ott áll rövid létráján, vagy ha az ágak eléggé lehajlanak, csak a gyepen; fentről nézve hosszú teste és kurta lába egyaránt megrövidült, szép fejének vonásait pedig a csuklya fedte el; Fukszia az óriási magasságból, árnyas padlásszentélyéből is láthatta, hogy az aprócska alak az ágakról csüngő almákat tükörfényesre dörgöli. Előrehajolt, rájuk lehelt, majd egy selyemdarabbal addig fényesítette őket, míg bíborhéjuk nem ragyogott.
Azután odébb lépett a kifényesített fától, és lassan körbejárva gyönyörködött az almák fürtjeiben és az őket tartó, megcsavarodott ágakban.
Pünkösd a fallal elkerített kertben is elidőzött, innen vágta a virágokat a Keresztelőszobába. Addig lépdelt ide-oda, míg lelki szemei előtt megjelentek a szoba virággal teli vázái, és kiválasztotta az aznapi színeket.
A nap most már előbukkant a párából, és fényes korongként emelkedett az égen, mintha láthatatlan zsinegen húznák. A Keresztelőszobába még nem sütött be, de Pünkösd belépett az erkélyablakon át: furcsa arányokkal bíró, sötét árnyalak, izzó virágokkal a karján.
Közben a Vár is ébredezni kezdett. Lord Sepulchrave Sourdusttal reggelizett a nagy ebédlőben. Slagg anyó egy takarókupacot paskolt és gyömöszölt, mely alatt Fukszia feküdt összegömbölyödve a sötétben. Swelter egy pohár bort kortyolgatott ágyában, melyet az egyik inasa hozott neki, s még félálomban volt, hatalmas teste ijesztően fodrozódott. Flay magában motyogva járkált fel-alá egy végtelen, szürke folyosón, térde, akár az óra, ketyegett minden lépésre. Rottcodd a harmadik faragványt porolta le, lábával apró porfelhőket kavart; Prunesquallor doktor pedig reggeli fürdője közben énekelgetett. A fürdőszoba falain hosszú, anatómiai ábrákkal teli tekercsek lógtak. Még a fürdőben is viselte okuláréját, s miközben szétnézett egy darab illatos szappant keresve, úgy énekelt a falon függő hasizomnak, mintha a szerelme volna.
Steerpike egy tükörben nézegette magát, és serkenő bajuszát vizsgálgatta, Keda pedig az Északi Szárnyon lévő szobájában a Görbeerdő felett utazó napsugarat figyelte.
Lord Titus Groan, mit sem tudván arról, hogy a hasadó hajnal keresztelése óráját jelenti be, mélyen aludt. Feje oldalra bukott, arca alig látszott ki a párnából, egyik kis öklét a szájába tömte. Kék csillagokkal tarkított, sárga selyem hálóruha volt rajta, a félig leeresztett redőnyön át fény kúszott az arcára.
Mindeközben megvirradt. Nagy jövés-menés támadt. Dadus félőrült volt az izgalomtól, és Keda csendes segítsége nélkül képtelen lett volna megbirkózni a helyzettel.
Ki kellett vasalni a keresztelőruhácskát, és elő kellett keríteni a keresztelőgyűrűket és az ékköves koronát a fegyvertár vasládikájából, amihez csak Shrattle-nek volt kulcsa, aki pedig teljesen süket volt.
Keda végül rábukkant Shrattle-re, és leleményes jelekkel sikerült vele megértetnie, hogy délután keresztelő lesz, amihez szükség van a koronára, de amint vége a szertartásnak, vissza fogja vinni; és végső soron elsimított vagy megoldott minden nehézséget, melyek miatt Slagg dadus kezét tördelve, kétségbeesetten csóválta öreg fejét.
Tökéletes délután volt. A hatalmas cédrusok méltóságteljesen sütkéreztek a friss levegőben. A pázsitot lenyírták, smaragdszínben ragyogott. A falak faragványai, melyeket az éjszaka elnyelt, a hajnalban pedig csak derengtek, most élesen, szabadon ragyogtak a fényben.
Maga a Keresztelőszoba hűvösnek, tisztának, háborítatlannak tetszett. Tágasan, méltóságteljesen várta a belépőket. A vázákban hihetetlenül kecsesen mutattak a virágok. Pünkösd levendulát választott a szoba domináns árnyalataként, de egy-egy fehér virág szólt a másikhoz a zöldellő szőnyegen át, az aranyszínű orchideák felelgettek egymásnak.
Ahogy közeledett a három óra, Gormenghast számos helyiségében lázas tevékenység folyt, de a Hűvösszoba derűs csendben várakozott. Csak a virágok kitáruló torkában mutatkozott az élet.
Hirtelen nyílt az ajtó, és Flay lépett be rajta. Hosszú, fekete, molyrágta ruháját viselte, de tett rá némi kísérletet, hogy megszabaduljon a foltok nagyjától, és mandzsettái, illetve nadrágja rongyos szélét durván egyenesre metszette. Mindeme javításokon túl nyakában súlyos rézlánc függött. Egyik kezében tálcán egy tál vizet egyensúlyozott. Úgy domborodott elő a szoba méltóságteljes hátteréből, mint egy szabályos madárijesztő. Mindennek persze nem volt tudatában. Segített felöltözni Lord Sepulchrave-nek, és gyorsan lesietett a keresztelőtállal, míg Őlordsága az öltözködéssel elkészülvén az ablakánál állva csiszolgatta körmeit. Magáig a szertartásig az volt az egyetlen feladata, hogy megtöltse a tálat, és a középen álló asztalra helyezze. Minden ünnepélyesség nélkül le is tette az asztalra, hátrahajtotta a fejét, és mélyen a nadrágzsebébe süllyesztette a kezét. Már jó ideje nem járt a Hűvösszobában. Nem igazán érdekelte ez a szoba. Tudata mélyén nem is igazán tekintette Gormenghast részének. Dacos mozdulattal előreszegte állát, mint valami gépezet részét, és megvető pillantást lövellve a virágok felé járkálni kezdett a szobában, amikor hangot hallott az ajtó mögött – vastag, gyilkos módon kenetteljes hangot.
– Hé, ott hátul, hé! Ti ott hátul, vigyázzatok, hová léptek, kis patkányaim! Félre! Félre, vagy kicsontozlak benneteket! Álljatok meg! Maradjatok nyugton! Irgalmas hús, hogy nekem kell bajlódnom veletek!
Az ajtógomb elfordult, lassan kitárult az ajtó, és a nyílásban Flay fizikai ellentéte tűnt elő. Flay azt látta, hogy a feszes szövetterületek lassan óriási ívbe állnak össze, végül az ajtókeretben megjelenik fölötte egy fej is, amiről két szem egyenesen felé bámul.
Flay mozdulatlanná merevedett – már ha egyáltalán lehetséges, hogy olyasvalami, ami amúgy is annyira merev, akár a tikfa, tovább merevedjen –, fejét behúzta egészen a kulcscsontjáig, vállát pedig felvonta, akár a keselyű. Karja tökéletes egyenest írt le vállától egészen a zsebe mélyén ökölbe szorított kezéig.
Amint Swelter meglátta, ki az, sóbálvánnyá dermedt, arcán ide-oda rángtak a húspászmák, majd mintha eldöntötték volna, hogy egy ütemre járják, a lágy áll és toka óceánja felé hullámzottak, köztük pedig vákuum maradt, tátongó űr, mint mikor a dinnyéből szelnek ki egy darabot. Borzalmas volt. Mintha a természet elveszítette volna az uralmát fölötte. Mintha a mosoly mint az öröm megtestesülésének fogalma bizonyult volna tévesnek, mivelhogy itt, Swelter arcán igencsak gyalázat esett rajta.
Az arcból hang tört elő:
– Lám, lám, lám! – mondta. – Főzzenek mócsingosra, ha ez nem Félj úr. Az egyetlen és páratlan Félj úr. Lám, lám. Itt áll előttem, a Hűsszobában. Bizonyára egyenesen a kulcslyukon suttyant be. Ó, drága májam-lépem, csak nem maga Félj úr?
Flay szája mindig is vékony és kemény vonalú volt, de most olyan keskeny lett, mintha tűvel karcolták volna oda. Szeme fel-alá járt a hószínű, magas szakácssipkával koronázott, fehér hegyen, ugyanis még a lompos Swelter is kiöltözött a nagy alkalomra.
Bár Flay mindig igyekezett elkerülni a főszakácsot, olykor, mint a mostani alkalommal is, szükségszerűen egymásba botlottak, és azt eddigi találkozásaik alkalmával már megtanulta, hogy ez az irdatlan hústorony minden hibája ellenére olyan szarkazmussal van megáldva, mely jócskán túlmutat az ő hallgatag természetének határain. Ezért aztán Flay, ha csak tehette, nem vett róla tudomást, ahogy az ember az út mentén húzódó csatornáról sem vesz, és bár büszkeségében megsebezte, hogy Swelter rosszul mondja a nevét, valamint sértette a soványságára tett utalás is, kordában tartotta tüskés modorát, és miután végigvizslatta a hústornyot, az ablakhoz lépett, és kiköpött rajta, mintha meg akarna tisztulni valami kártékony dologtól.
Ahogy Flay kiköpött, Swelter ijedtséget színlelve hátralépett, és kihúzta magát, fejét a vállára hajtotta, és komikus, figyelmes arckifejezéssel jártatta tekintetét Flay és az ablak között.
– Lám, lám, lám – szólalt meg legingerlőbb hangján, mely mintha tésztatömeg mögül szivárgott volna elő –, lám, lám, lám: képességeinek nincs határa! Zsírral kenegessenek! Nincs ám! Az ember mindig lát újat. A kis angolnára, amit múlt pénteken nyúztam meg, az ember mindig tanul.
Megpördülve hátat fordított Flaynek, és elbődült.
– Gyerünk, de fürgén ám! Jöjjön közelebb a triumvirátus, kicsikéim, akik olyannyira a szívemhez nőttetek! Jertek, hadd mutatlak be benneteket.
A szobába három tizenkét év körüli fiú lépett be. Mindhárman egy-egy csemegékkel megrakott, jókora tálcát cipeltek.
– Félj úr, bemutatom önt – mondta Swelter, miközben a fiúk rémült tekintetüket ingatag rakományukra szegezve közelebb léptek. – Félj úr – Ugri mester – Ugri mester – Félj úr. Félj úr – Fecsegi mester – Fecsegi mester – Félj úr. Félj úr – Locska mester – Locska mester – Félj úr. Félj – Ugri – Félj – Fecsegi – Félj – Locska – Félj!
Mindezt a dagályosság és az arcátlanság olyan elegyével adta elő, hogy az már Flaynek is sok volt. Hogy őt, Gormenghast főkulcsárát, Lord Sepulchrave bizalmasát bemutassák Swelter tizenkettő-egy-tucat konyhalegényeinek, ez próbára tette a tűrőképességét, és ahogy az ajtó felé haladtában (mivel amúgy is vissza kellett mennie Őméltóságához) a séf mellé ért, leemelte nyakáról a láncot, és a súlyos rézszemeket gúnyolója arcába vágta. Mielőtt Swelter feleszmélt volna, már odakint járt a folyosókon. A szakács arca teljességgel megváltozott. Fejének töméntelen kötőanyaga, akár az agyag a szobrász keze alatt, egy szenvedély megtestesülésében formálódott át. Rajta húsból írt betűkkel az állt: bosszú. Szeme szinte azonnal elveszítette izzását, olyanná vált, mint az apró üvegdarabok.
A három fiú az asztalra tette a csemegéket, az egyszerű keresztelőtálat középen hagyták, most pedig az ablakfülkébe húzódtak, miközben szívük mélyén futni vágytak, ahogy még sosem, ki a napfényre, át a pázsiton, a patakokon és mezőkön túlra, minél távolabb a nagy fehérségtől, arcán a lánc vértolulásos, vörös nyomaival.
A főszakács minden gyűlölete Flayre összpontosult, úgyhogy meg is feledkezett róluk, és nem rajtuk töltötte ki mérgét. Az ő gyűlölete nem az a fajta volt, mely hirtelen gerjed fel, mint a vihar, majd ugyanolyan hirtelen le is csillapodik. Amint a düh és fájdalom első rohama elmúlt, számító, hidegvérrel fejlődő indulattá változott. Ebben a pillanatban mit sem törődött vele, hogy három tányérnyalója a szemtanúja volt, ahogy rettegett urukon méltánytalanság esik, mivel fel tudta mérni a helyzetet, s abban a kölyköknek nem jutott szerep.
Szó nélkül a szoba közepére lépett. Kövér kezével gyorsan eligazgatott néhány edényt az asztalon. Ezután az egyik virágváza felett lógó tükörhöz ment, és kritikus szemmel megvizsgálta sérüléseit. Fájtak. Ahogy félrefordította fejét, hogy jobban lássa magát, mivel nem tudta egyszerre megnézni az egész arcát, megpillantotta a három fiút, és intett nekik, hogy menjenek. Rövidesen maga is követte őket, és elindult a sütőkonyha fölötti szobájába.
Ekkorra már csaknem elérkezett az összejövetel ideje, úgyhogy az érintettek megindultak lakrészeikből. Mindegyik a maga sajátos lépteivel. Mindegyik a maga sajátos tekintetével, orrával, szájával, hajával, gondolataival, érzéseivel. Mindegyik a maga egész valóját hordozta járás közben, ahogy az edény hordozza magában a bort – keserűt vagy édeset. Mind a heten rémületesen önmaguk voltak, ahogy becsukták ajtóikat, és útnak indultak a Hűsszoba felé.
Volt a Várban két hölgy, akik ritkán mutatkoztak ugyan, de a Groan-vérből valók voltak, úgyhogy az ilyesféle családi ceremóniákra természetesen őket is meginvitálták. Őladysége Cora és őladysége Clarice, Gertrude sógornői, Sepulchrave nővérei, és saját jogon ikrek. A Déli Szárny szobáiban laktak, s osztoztak a szenvedélyen, hogy a sors iróniáján emésszék magukat, mely úgy határozott, hogy ne legyen semmi beleszólásuk Gormenghast ügyeibe. A többiekkel együtt ők ketten is a Hűsszoba felé tartottak.
A könyörtelen hagyomány arra kényszerítette Sweltert és Flayt, hogy együtt térjenek vissza a Hűsszobába az első érkező fogadására, de szerencsére valaki megelőzte őket – Sourdust volt az zsákvászon ruhájában. Az asztalnál állt, nyitott könyve mögött. Előtte a vizestál is, ami körül Swelter műremekei ültek a napfényben megcsillanó aranytálcák és kelyhek tetején.
Swelter, akinek liszt és halvány méz elegyével sikerült elrejtenie sebeit, a vénséges Könyvtáros balján foglalta el helyét; úgy tornyosult fölébe, mint a sziklafokon fennakadt gálya. Nyakában ünnepélyes láncot viselt, Flayéhez hasonlót, aki pár pillanat múlva szintén előkerült. A szakácsot egyetlen pillantásra sem méltatva átbaktatott a szobán, és Sourdust másik oldalára állt, művészi – ha nem racionális! – szempontból kiegyensúlyozván a kép kompozícióját.
Minden készen állt. A ceremónia résztvevői egyenként érkeznek majd; először a legkevésbé jelentősek, majd utolsó előttiként a Grófnő belépése jelzi egy mozgó bútordarab szükségszerű érkezését, mármint Slagg dadusét, aki karjában egy pólyányi végzetet hordoz – a Vérvonal Jövőjét. Apró kis súlyt, magát Gormenghastot, egyenes ági Groant – Titust, a Hetvenhetediket.