Opálzöld fényben
Még émelygése közben is kíváncsi lett, mit csinálhat Abiatha Swelter. Felemelte fejét a faltól, és fokozatosan visszanyújtózkodott előző pozíciójába.
Ezúttal meglepetten tapasztalta, hogy a szoba üresnek tűnik, de aztán a rémisztő közelségtől borzongva megpillantotta, hogy a főszakács közvetlenül alatta, a falnak támasztott padon ül. Az ablak piszokrétegén és pókhálóin keresztül nem láthatta tisztán, ám nagy, tésztaszerű fejének boltozata, melyet a lámpafény festette fehér ruha környezett, karnyújtásnyira volt tőle. Ezt a közelség kimondhatatlan irtózatot fecskendezett Flay csontjaiba. Dermedten állt a séf puffadt, tar koponyája felett, s miközben rámeredt, a sápadt szövet egy része görcsösön megrándult, s elhessentett egy őszi legyet. Semmi más nem moccant. Flay tekintete kicsit elkalandozott, és a szemközti falnál egy köszörűkövet vett észre. Mellette sámli. Jobbra, úgy négylábnyira, két láda állt. A faládák mindkét oldalán egy-egy, nagyjából párhuzamos krétavonal futott, s végighúzódtak Flay alatt a szobán keresztül. A bal oldali fal közelében eddigi távolságukat megtartva jobbra fordultak, de az új irányban csak néhány lábnyit haladhattak, mert útjukat állta a fal. Itt valamit krétával felróttak közéjük, és nyíl mutatott a fal felé. Nehezen lehetett kibetűzni az írást, de Flay egy-két pillanat múlva megfejtette: „A Kilencedik lépcsősorhoz.” Mikor elolvasta, mélyen megdöbbent, mivel az alatta fekvő szintről a Kilencedik lépcsősoron át lehetett elérni Lord Sepulchrave hálószobáját. Tekintete gyorsan visszasiklott a durva gömbfejre, de még mindig nem tapasztalt semmi mozgást, eltekintve talán a séf lélegzetének enyhe remegésétől.
Flay újra jobb felé pillantott, ahol a ládák álltak, és most már rájött, hogy egy ajtót vagy bejáratot jelképeznek, onnan indul a krétával felrajzolt útvonal, mielőtt jobbra kanyarodik, a Kilencedik lépcsősor felé. De most egy hosszú zsákra összpontosította figyelmét, melyet először észre sem vett. Közvetlenül a két láda között, kicsivel előttük hevert összegömbölyödve. Ahogy jobban szemügyre vette, valami rémülettel töltötte el, valami névtelen dolog, amit ideje sem volt megérteni még, de máris elrettent tőle.
Az alatta támadt mozgás elterelte figyelmét a zsákról: az óriási alak felemelkedett. Átvágott a szobán, a testét borító fehér köpenyt az opálzöld lámpafény festette be. Leült a köszörű mellé. Kezébe vett valamit, ami a tömegéhez képest aprócska fegyvernek tűnt, ám valójában kétélű bárd volt.
Swelter lába taposni kezdte a köszörű pedálját, az pedig forogni kezdett. Gyorsan ráköpött háromszor-négyszer, majd fürge mozdulattal a surrogó kőre csúsztatta a már egyébként is borotvaéles bárdot. A köszörű fölé görnyedve figyelte a szikrázó pengét, s időnként a füléhez emelte, mintha arra várna, hogy az acél elmondhatatlan élességéből vékony dallam röppenjen fel.
Aztán visszahajolt munkája fölé, és percekig köszörülte a pengét, mielőtt újra meghallgatta volna láthatatlan élét. Flay kezdte elveszíteni valóságérzékét, agya mintegy álomba sodródott, mikor látta, hogy a szakács feltápászkodik, és odamegy, ahol a krétavonalak véget érnek: ahol a nyíl a Kilencedik lépcsősor felé mutat. Levette a cipőjét, s most első alkalommal a fejét is felemelte, úgyhogy Flay láthatta az arckifejezését. Szeme gyilkos, fémes fénnyel izzott, de szája széles, bugyuta mosolyra húzódott.
Ezután olyasvalami következett, ami Flay szemében extravagáns táncnak tűnt, a lábak groteszk rituáléjának, s eltelt egy kis idő, mire rájött, hogy a krétavonalak közt lassan, finoman, lábujjhegyen óvakodó szakács azt gyakorolja, hogyan osonhat néma csendben.
– Mit gyakorolhat? – kérdezte magában Flay, miközben figyelte, ahogy Swelter feszült figyelemmel halad lépésről lépésre a jobbjában megvillanó bárddal. Flay újra a krétanyílra pillantott. „A kilencedik lépcsősor felől jön: balra kanyarodott a régi folyosóra. A régi folyosón nincs szoba se jobbra, se balra. Tudhattam volna. A Szoba felé közeledik!” A sötétben Flay holtsápadtra vált.
A két láda csak egyetlen dolgot jelenthet – Lord Sepulchrave hálójának ajtaját. És a zsák…
Látta, ahogy a szakács megközelíti a tárgyat, amely őt magát jelképezi, amint szokásához híven összegömbölyödve alszik gazdája ajtaja előtt. Végtelenül lassúnak érezte a várakozást. A vastag talpú lábak araszról araszra ereszkedtek le, s mikor földet értek, a szakács oldalra billentette nagy, zsíros fejét, s égre emelt szemmel hallgatta saját lépte zaját. Mikor már csak háromlábnyira állt a zsáktól, két kézzel felemelte a bárdot, széles terpeszbe állt, hogy jobban megtámaszkodhasson, majd apró, zajtalan csosszanásokkal közelebb lépett. Felmérte a távolságot maga és gyűlöletének alvó jelképe között. Mikor Flay látta, hogy a bárd a levegőbe emelkedik a gomolygó tömegű váll fölött, és az acél megvillan a zöld fényben, behunyta a szemét.
Mire újra kinyitotta, Abiatha Swelter már nem a zsák előtt állt, mely ugyanolyannak látszott, mint előtte. Visszatért a krétanyílhoz, és ugyanúgy settenkedett előre, mint az imént. Flay iszonyát még inkább fokozta az eszébe ötlő kérdés. Honnan tudja Swelter, hogy az állához húzott térddel szokott aludni? Honnan tudja Swelter, hogy a feje mindig kelet felé néz? Megleste alvás közben? Flay utoljára még egyszer az ablakhoz nyomta az arcát. A gyilkos lopakodás szörnyű megismétlése a zsák felé olyannyira megviselte az idegeit, hogy összecsuklott a térde, négykézlábra ereszkedett a hordón, és keze fejébe törölte a homlokát. Csak a menekülésre tudott gondolni – menekülnie kell a Várnak ebből a zugából, mely ilyen szörnyetegnek ad otthont; menekülnie a zöld fényű ablaktól; kapkodó igyekezettel lemászott a hordóról, belebotorkált a ködös sötétségbe, és az iszonytató jelenet színhelye felé még egyszer visszafordulva a boltív irányába iparkodott, ahol olyan nagy merészen tért le útjáról.
Ahogy beért az épületbe, a főlépcső felé vette az irányt, és gigantikus, sáskaszerű léptekkel felkapaszkodott az emeletre, ahol Slagg dadus szobája volt. Beletelt egy kis időbe, mire az ajtajáig ért, mivel a Nyugati Szárny, ahol a dajka lakott, az épület túlsó oldalán húzódott, úgyhogy át kellett még vágnia számtalan termen és folyosón.
A Dadus nem tartózkodott a szobájában, úgyhogy azonnal Lady Fuksziához indult, ahol – ahogy gondolta – ott találta a tűz mellett üldögélve a dajkát, aki Flay szerint nem mutat akkora tiszteletet Őméltósága leányával szemben, ahogy az illendő volna.
Akkor ébresztette fel Fuksziát álmából, és akkor riasztotta fel a vén dajkát, mikor egyetlen, erőteljes kopogással jelzett. Mielőtt koppantott volna, percekig állt az ajtó előtt, hogy úgy-ahogy összeszedje magát. Elméjében felködlött, ahogy arcul csapta Sweltert a láncával a Hűsszobában, ami mintha réges-rég történt volna. Egy pillanatra megint kiverte a veríték, s mielőtt belépett, az oldalába törölte a tenyerét. Torka igencsak kiszáradt, s mielőtt még meglátta volna Lady Fuksziát vagy a dajkát, észrevette a tálcát. Épp erre volt szüksége. Innivalóra.
A szobát már biztosabb léptekkel hagyta el, és mielőtt távozott, odaszólt még, hogy a boltív alatt várja Slagg anyót és Titust, hogy elkísérje őket a könyvtárba.