Hat

Az éjszaka nagy részében semmiről sem tudott; sem arról, hogy a kis csónak mint hánykolódott, sem a városról, amely lassan feléje siklott. Sem a nagy fákról, melyek két oldalról a folyót szegélyezték, sem márványszerű gyökereikről, melyek a víz felett és alatt tekeregtek, nedvesen csillogva a holdfényben, és arról sem, hogy ott, ahol a lépcsők a folyóba ereszkednek, a félhomályban egy púpos hátú férfi felpillantott egy összegabalyodott háló bogozásából, és meglátta, hogy egy látszólag üres csónak rohan felé farral előre – ekkor fröcskölve a vízbe gázolt, megragadta az evezővillákat, majd csodálkozva a fiút is, és kirángatta holdfényes bölcsőjéből, majd hagyta, hogy a ladik tovább rohanjon lefelé a széles folyón.

Titus mit sem sejtett erről, sem arról, miként bámulta megmentője üres tekintettel a rongyos csavargót lejjebb az ereszkedő lépcsőkön, ahová a fiú kimerült, ernyedt testét fektette.

Ha az öregember lehajtotta volna a fejét, hogy hallgatózzon, talán meghallotta volna a távoli hangot, és meglátta volna, hogy Titus ajka megremeg, mert a fiú így mormolt magában:

„Ébredj, átkozott város… Kongasd harangjaid!

Úton vagyok, hogy felfaljalak!”