Swelter otthagyja a névjegyét
Az ősz vége és tél kezdete közti barátságtalan időszak szelei még a Görbeerdőben himbálózó legvédettebb ágakról is leszaggatták a néhány megmaradt levelet. Másutt már hetek óta csontvázként álltak a fák. Az elmúlás melankóliája kevésbé gyászos hangulatnak adta át a helyét. A fagyos évszak haldoklásában fölhagyott a zokogással, és színpompás levélmáglyájából feltámadva olyan hangon kiáltott fel, melyben nyoma sem volt könnyeknek – és valami szertelen mozdult a levegőben, az vágott végig Gormenghast tájain. Az életnedvek, a madárdal és a napfény halálából ez a halotti élet töltötte ki a természetben maradt űrt.
A jajgatás még ott volt a szélben; a november jajszava. De ahogy éj éjre jött, hosszan kanyargó hangja egyre kevésbé volt a hangosodó zene része, mely a várfalak közt szinte minden éjjel kísérte azokat, akik aludtak vagy aludni próbáltak a Groanok kastélyában. A sötétben komorabb szenvedélyek hangjait lehetett egyre inkább kivenni. Gyűlöletet és haragot, fájdalmat és a bosszú vonító hangjait.
Egyik este, jó néhány héttel a tűz után, úgy egy órával éjfél előtt Flay épp lefeküdt a földre Lord Sepulchrave ajtaja elé. Bár hozzáedződött a hideg padlóhoz, hiszen sok éve ez volt már az ágya, ezen a novemberi estén mégis megdermesztette szívós csontjait. A Várban szél fütyült és sikoltozott, a folyosón jeges huzat száguldott végig, Flay pedig hallotta, hogy távolabb ajtók nyílnak és csukódnak. Még az egyik huzathullám útját is követni tudta, ahogy az a Vár északi régióiból közeledett, mert külön-külön felismerte minden egyes távoli ajtó nyikorgását és csapódását, hangjuk egyre erősödött, míg a folyosó végén negyvenlábnyira lógó súlyos, penészes függönyök megemelkedtek, és mormogni kezdtek, majd megnyikordult a közvetlenül mögöttük álló ajtó, megfeszült egyetlen pántján, s Flay tudta, hogy mindjárt érkezik az újabb léghullám jeges lándzsahegye.
– Öregszem – motyogta magában, miközben combjait dörzsölte, és botsáskaként húzta össze magát az ajtó előtt.
Múlt télen, mikor vastagon lepte be a hó Gormenghastot, elég jól aludt. Irtózattal gondolt vissza rá, hogyan borította be az ablakokat, még az üvegen is ott csüggött, és mikor a nap a hegy mögé bukott, úgy festett, mintha véres tajtékként nyomakodna az ablakoknak.
Az emlék megzavarta, és homályosan sejtette, hogy annak, hogy a hideg egyre jobban megviseli ezeken a magányos éjszakákon, semmi köze a korához. Teste már annyira megacélosodott, hogy hús és vér helyett inkább tűnt lélek nélküli anyagnak. Igaz, ez az éjjel valóban különösen rossz volt, kemény és hangos, de emlékezett rá, hogy négy éjszakával azelőtt a szél sem fújt, mégis ugyanúgy reszketett, mint most.
– Öregszem – csikorogta újra hosszú, fakó fogai között; de tudta, hogy hazudik. A föld minden hidegétől sem állt volna fel ilyen drótmereven, szinte fájdalmasan a szőr a combján, a karján és a nyakszirtjén. Talán félt? Igen, ahogy minden értelmes ember félt volna a helyében. Nagyon is félt, bár maga az érzés meglehetősen különbözött a mások által tapasztalttól. Nem a sötétségtől félt, nem is a távolban csapkodó ajtók zajától vagy a szél üvöltésétől. Egész életében ebben a félelmes, félhomályos világban élt.
Megfordult, hogy ráláthasson a lépcső tetejére, bár szinte túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is ki tudjon venni. Bal öklébe harapott, sorra mind az öt kéztőcsontba, de alig hallhatott valamit, mert újabb fuvallat rázott meg minden ablakot, és a sötétség ajtócsapódásokkal telt meg. Félt; már hetek óta félt. Ám Flay nem volt gyáva. Legbensejében volt valami szívósság és keménység, valami csökönyösség, ami megfékezte a pánikot.
A szél hirtelen a tetőfokára hágott, majd kimondottan lecsillapult, de a síri csend közjátéka, amint elkezdődött, meg is szűnt, mert néhány másodperc elteltével, mintha újabb helyről érkezne, a vihar szabadjára engedte az eső és a jégverés seregeit, sortűz alá véve a Várat a még hevesebb viharfelhők hasából.
A néhány pillanat alatt, míg a két vihar között teljes csend honolt, Flay felhúzta magát a földről, és egyenes derékkel felült; minden izma átfagyott. Egyik öklét a foga közé erőszakolta, ne vacogjon tovább, s szemét a sötét lépcsőfordulóra irányítva egész tisztán hallott egy hangot, mely egyszerre volt közel és távol, egy irtózatosan kivehető hangot. Az átmeneti csendben a Vár kósza hangjai szeszélyessé, felmérhetetlenné váltak. A padló deszkái alatt kaparászó egér egyaránt lehetett néhány lépésnyire vagy több szobával távolabb.
A hang, mely megütötte Flay fülét, egy kés igen gondos fenésének hangja volt. Hogy milyen messziről jött, nem mondhatta meg. In vacuo szólalt meg, absztrakt módon, mégis oly erősen hallatszott, hogy akár hallgatózó fülétől egy ujjnyira is szólhatott.
Hogy valójában hányszor ért a penge a fenőkőhöz, annak semmi köze nem volt ahhoz, hogy Flay meddig vélte hallani. Fülében a kőnek súrlódó acél gépies mozgása előre-hátra egész éjjel is eltartott. Nem lepte volna meg, ha közben ráhajnalodik. A valóságban pár pillanat volt csupán, s mikor a vihar második hulláma bömbölve lódult a Vár falainak, Flay négykézláb állva szegezte fejét a hang irányába, ajkát felhúzva a fogsoráról.
Az éjszaka folyamán mit sem csillapult a vihar. Órákig kuporgott gazdája ajtajánál, de többé nem hallotta az iszonyú kaparászást.
Mikor elérkezett a hajnal, hogy lassú, hajthatatlan céltudatossággal szórja be szürke magvaival a föld feketeségét, a lakájt nyitott szemmel találta, keze holt súlyként hevert felhúzott térdén, dacos álla a csuklói között nyugodott. Lassan kitisztult a lég, Flay pedig sorra kinyújtotta meggyötört tagjait, mereven talpra állt, vállát a füléig húzta. Azután kivette fogai közül a vaskulcsot, és a kabátzsebébe ejtette.
Hét lassú lépéssel elért a lépcső tetejéig, és lenézett a hideg üregbe. Mintha a végtelenbe ereszkedtek volna a lépcsők. Ahogy szeme lépcsőről lépcsőre járt, az egyik fordulóban, úgy negyvenlábnyira odalent, apró tárgyat pillantott meg. Formátlan ovális alakja volt. Flay Lord Sepulchrave ajtaja felé fordította a fejét.
Az ég kiontotta minden haragját, csend volt.
Kezét a korláton tartva lement. Minden egyes lépés visszhangot vert alatta, amire felülről és kelet felől még halványabb visszhang válaszolt.
Mikor a fordulóhoz ért, az egyik, keletre néző ablakon át fénysugár fúródott be karcsú dárdahegyként, és a fal egy apró foltján reszketett, néhány lépésnyire onnan, ahol ő állt. Ez a fény felerősítette alatta és fölötte az árnyakat, úgyhogy Flay csak némi puhatolózás után lelt rá a tárgyra. Durva kezében undorítóan lágynak érezte. A szeméhez emelte, és émelyítő, átható szag csapta meg az orrát, de még mindig nem látta, mit tart a kezében. Aztán a napsugár elé emelte, miközben keze árnyékot vetett a falon lévő fényrombusz elé, és szinte természetfeletti megvilágításban látta a nagyon apró, gazdagon és aprólékos műgonddal díszített süteményt. A csemege szélén törékeny, korallszerű anyag futott végig láncot alkotva, közepén parányi, zöld mázas porondot hagyva, melynek csillogó felületén krémes kígyóként ott tekergett egy S betű.