Ötvenkettő
Itt, ebben a páfránydíszes mennyezetű kamrában, amelynek falán repedt és törött tükrök verték vissza a lámpafényt, egy csoport ember tartózkodott. Néhányan penészes díványokon nyúltak el, mások egyenes háttal ültek vesszőből font székeken, és voltak, akik a középen álló asztal körül gyűltek össze.
Kapkodva beszélgetnek, ám amikor meghallják a madárfejű férfi huhogását, a beszélgetés elhal. Már vagy ezerszer hallották, és hozzáedződtek a furcsaságához, mégis úgy hallgatják, mintha minden alkalom az első volna.
Egy málló dívány egyik végén ősöreg ember ül, nagy, szakállas állát bütykös ökleire támasztja. A másik végén hasonlóan öreg felesége, maga alá húzott lábbal. Hárman együtt (a férj, a feleség és a dívány) a tiszteletre méltó rozzantság képét mutatják.
Az aggastyán egészen mozdulatlanul ül, időnként felemeli a kezét, és megbámul valamit, ami a csuklóján mászik.
A felesége ennél tevékenyebb, mivel itt is, ott is, mindenütt színes gyapjúfonalszálak futnak, már-már úgy tűnik, fonalgirlandok díszítik az idős hölgyet. Az idős hölgy, akinek a szeme vörös és fáj, már régen feladta a kötés gondolatát, és azzal tölti az idejét, hogy igyekszik kibogozni a gyapjúszál csomóit. Réges-régen voltak olyan napok, amikor tudta, hogy mit köt, még régebben pedig csattogó kötőtűiről volt híres. Kötőtűi is a Folyó Alatti Város életének részei, aprócska részei voltak.
De nem úgy manapság. Ma már a gubancok jelentenek számára mindent. Időnként felnéz, elkapja férje tekintetét, és szánalomra méltóan édesen egymásra mosolyognak. A hölgy apró szája megmozdul, mintha egy szót formázna, de nem szó az, csupán ráncos ajkának mozdulata. Ami a férfit illeti, nem lehet átlátni szakálla hosszú, szőrös ködén, szájának helye nem megállapítható… szeretete a szemén át bukkan a felszínre. Nem vesz részt a kibogozásban, mert tudja, hogy az felesége egyetlen öröme, és hogy a csomóknak és a gubancoknak túl kell élniük őt.
Ma este azonban a hölgy a huhogásra felemeli fejét a munkából.
– Kedves Jonah – szól. – Itt vagy?
– Persze hogy itt vagyok, szerelmem. Mi az? – kérdezi az öregember.
– A gondolataim visszaszálltak azokba az időkbe… azokba az időkbe… szinte még mielőtt… szinte mintha… mit is csináltam régebben? Nem emlékszem… Egyáltalán nem emlékszem…
– Annyi bizonyos, mókusom, hogy jó régen volt.
– Egy dologra viszont emlékszem, Jonah, kedvesem, bár hogy együtt voltunk-e… ó, de hiszen együtt kellett hogy legyünk. Mivelhogy megszöktünk, igaz, és úgy röppentünk el az üldözőink elől, mint a tollpihék? Milyen szépek voltunk, Jonah, kedvesem, és egymás mellett lovagoltunk be az erdőbe… figyelsz, szerelmem?
– Hogyne, persze…
– Te voltál az én hercegem.
– Igen, kismókusom, így van.
– Fáradt vagyok, Jonah… fáradt.
– Dőlj hátra, kedvesem. – Megpróbál előrébb dőlni, hogy megérintse, de kénytelen félbehagyni a mozdulatot, mert a mozgásra fájdalom hasít belé.
A márványasztalnál kártyázó négy férfi közül az egyik hátrafordul a sóhajtásra, de nem tudja megállapítani, honnan jön a hang. Visszafordul, és átnézi a kártyáit. A másik, aki meghallotta a sóhajtást, egy szinte teljesen meztelen kisgyermek, aki bal lábát maga után húzva, mintha valami halott és értéktelen tartozéka lenne, a sorvadó pár felé mászik.
Amikor a gyermek eléri a díványt, amelyen az öreg pár immár elcsendesedve üldögél, olyan intenzív figyelemmel kezdi bámulni őket, ami egy felnőttnél zavarba ejtő lenne. Felhúzza magát, és a dívány szélébe kapaszkodva tartja meg az egyensúlyát. A rongyos gyermek szemében egészen megindító ártatlanság ül. Egy olyan végső ártatlanság, amely a gonosz világában is életben maradt.
Vagy, gondolhatnák egyesek, puszta ürességről volt szó? Égszínkék űrről? Túl cinikus lenne azt hinni, hogy a kisgyermeknek egyetlen gondolat sem volt a fejében, és egyetlen fényszikra sem a szívében? Máskülönben miért indította volna be a legérzelmesebb pillanatban aprócska szökőkútját, és lövellt volna egy aranyszínű ívet a félhomályon át?
Miután a nemtörődömség és az ünnepélyesség következetlen elegyével befejezi a pisilést, a gyermek a dívány alatti sötétben egy kanalat lát megcsillanni; kis, meztelen hátsójára huppan, kiegyenesedik, majd négykézláb kincsvadászatra indul. A céltudatosság maga. Apró kis fityegőjéről megfeledkezett: úgy csüng, mint egy meztelencsiga. Elvesztette iránta az érdeklődését. A kanál minden.
De a fityegő nem is tehetett volna rosszabbat… teljesen ártatlanul és teljesen öntudatlanul eláztatott egy falanx amazonhangyát, melyek mit sem sejtve a közeledő felhőszakadásról, éppen nehéz terepen keltek át.