Tizenegy

Ha létezett valaha ősatyja a számjegyeknek, avagy a zérusnak, ez az archetípus Deadyawn alakjában kelt életre. Tisztán szimbólum volt. Hozzá képest még Fluke úr is elfoglalt ember volt. Úgy gondolták, valóságos géniusz, már csak azért is, mert oly komplikáltan volt képes másra hárítani kötelességeit, hogy valójában sosem kényszerült rá, hogy bármit is tegyen. Kézjegyét, melyre időről időre szükség volt ama hosszadalmas jegyzetek végén, amiket aztán soha nem olvasott senki, mindig odahamisították, s még a nagysága alapját képező, leleményes hárítgatás rendszerét is más dolgozta ki helyette.

Rögtön a Mester nyomában egy pöttöm, szeplős emberke lépett be a szobába, aki egy magas, rozoga székben hajtotta előre Deadyawnt, melynek lábaira kerekeket erősítettek. Ez az ülőalkalmatosság, mely arányaiban leginkább a csecsemők etetőszékeire hasonlított, s ezekhez hasonlóan még tálcával is felszerelték, ami fölött részben látni lehetett Deadyawn fejét, már jó előre figyelmeztette a tanár urakat és a személyzetet közeledtére, mivel jócskán meg kellett volna olajozni. Kerekei csikorogtak.

Deadyawn és a szeplős emberke elképesztő ellentétet alkottak. Nem lehetett megokolni, miért lenne mindkettejük emberi lény. Mintha egyetlen közös vonásuk sem lett volna. Igaz, mindegyiküknek két lába volt, két szeme és egy-egy szája fejenként, ám ez még nem szól a fajta azonossága mellett, vagy csak annyiban, mint ahogy az egyszerűség kedvéért a zsiráfot és a hermelint is a „fauna” kényelmes gyűjtőneve alatt emlegetik.

Piszkos csomagként beburkolva acélszürke köpönyegébe, melyet a zodiákus kétféle zöldben pompázó jelei díszítettek – melyek közül a ráncok és redők okán egyet sem lehetett kivenni, a bal vállon ülő Rák kivételével –, ott hevert maga a csaknem álomba merült Deadyawn. Lábát maga alá húzta. Ölében meleg vizes palack feküdt.

Arcán azok rezignált kifejezése ült, akik jól tudják, hogy az egyik nap meg a másik között csupán a kalendárium lapjain van különbség.

Keze ernyedten hevert a tálcán, állával egy magasságban. A szobába kerülvén fél szemét felnyitotta, és bambán meredt a füstbe. Nem is sürgette a látványt, és egészen elégedettnek tűnt, amikor jó néhány perc múltán három homályos alakot pillanthatott meg odalenn. A három alak – Opus Fluke, Perch-Prism és Bellgrove – sorban állt előtte, miután Opus Fluke is feltápászkodott nagy nehezen a bölcsőjéből, hiába húzta volna vissza. A hármas a székében ülő Deadyawnra meredt.

Arca puha és kerek volt, mint egy gombóc. Mintha nem is lett volna mögötte semmiféle szerkezet: semmi sem jelezte, hogy a bőre alatt koponyája is lenne.

Ez a kellemetlen benyomás hasonlóképp kellemetlen vérmérsékletre utalhat. Szerencsére nem így volt. Csupán egész csonttalan megjelenésének volt egy példája. Egyetlen izomrostot sem lehetett találni benne, de gyengeséget sem: pusztán a karakter tagadását. Merthogy lankatagsága nem volt pozitív vonás sem, hacsak a tintahal nem szándékosan oly ernyedt.

A tétovaság e végletes megnyilvánulása, az üres, tompa sivárság csaknem rémisztően hatott. Az a fajta közöny ez, mely a heves, a szenvedélyes természetűt elbátortalanítja, és gondolkodóba ejti, miszerint vajon miért is fecsérel el annyi testi-lelki erőt, amikor minden egyes nap úgyis csak a férgekhez viszi közelebb. Deadyawn a vérmérséklete révén, vagy inkább annak hiányában, akaratlanul érte el azt, amire a bölcs csak vágyakozik: a kiegyensúlyozottságot. Esetében két nem létező pólus közötti egyensúlyt – mindazonáltal mégis ott egyensúlyozott képzeletbeli támasztékán.

A szeplős a szoba közepére tolta a magas széket. Bőre úgy ráfeszült apró, csontos és rovarszerű arcára, hogy szeplői kétszeresükre nyúltak. Parányi termetű volt, és ahogy pipiskedve kukucskált a szék lábai mögül, láthatóvá vált, hogy répaszín haján pomádé fénylik. Frizuráját kicsiny, csontos, rovarszerű feje tetejére lapította. A lóbőrszínű falak minden oldalon a füstbe vesztek, és érezhetően szaglottak. A sötétbarna bőrön itt-ott rajzszögek csillantak meg.

Deadyawn fél karját a magas szék karfájára ejtette, és megcsóválta ernyedt mutatóujját. „A Légy” (mert így hívták a szeplős törpét) papirost húzott elő a zsebéből, de ahelyett, hogy átnyújtotta volna Mesterének, nem mindennapi fürgeséggel kapaszkodott fel a szék tucatnyi hágcsóján, és Deadyawn fülébe kiáltott:

– Még ne! Még ne! Csak hárman vannak itt!

– Mi az? – kérdezte Deadyawn üres hangon.

– Csak hárman vannak itt!

– Melyik az a három? – kérdezte Deadyawn hosszú hallgatás után.

– Bellgrove, Perch-Prism és Fluke – felelte a Légy átható, légyszerű hangján. A füstfelhőn át a három férfiúra hunyorított.

– Az nem elég? – motyogta Deadyawn lehunyt szemmel. – A testületemhez tartoznak, nemde…?

– Nagyon is – mondta a Légy –, nagyon is. De az Ediktum, uram, az egész testülethez szól.

– Elfelejtettem, miről is szól. Emlékeztessen… rá…

– Minden le van írva. Itt van nálam, uram. Csak el kell olvasnia, uram! – és az apró, vörös hajú emberke újabb, különösen bizalmas hunyorítással tisztelte meg a három Professzor urat. Volt valami szemérmetlenség abban, ahogy viaszszínű szemhéjszirma jelentőségteljesen ráborult fényes szemére, majd azonnal fel is pattant.

– Odaadhatja Bellgrove-nak. Majd elolvassa, ha itt az ideje – mondta Deadyawn, és lankatag kezét maga elé emelte a tálcára, majd ernyedten megsimogatta meleg vizes palackját. – Nézzen utána, mi tartja fel őket!

A Légy lemászott a székről, és előbukkant annak árnyékából. Fürge, pimasz léptekkel, fejét felszegve, hátsóját kidugva vágott át a szobán. De mielőtt az ajtóhoz ért volna, az kinyílt, és két Professzor jelent meg benne – egyikük, Flannelcat karja füzetekkel, szája pogácsával volt tele, míg társának, Shrednek semmi sem volt a kezében, de feje tele volt elméletekkel mindenki más tudattalanjáról, kivéve a sajátját. Volt egy barátja, Shrivell nevezetű, aki bármelyik pillanatban megérkezhetett; ő vele szemben a saját tudattalanjáról volt tele elméletekkel, senki máséról.

Flannelcat komolyan vette a munkáját, és egyfolytában szorongott. Szenvedett a fiúktól, és szenvedett a kollégáitól is. Az általa végzett munka jó részére sosem figyelt fel senki, mindazonáltal kénytelen volt megcsinálni. Akadt benne kötelességtudat, ami hamar meg is betegítette. Szánalmas, szemrehányó arckifejezése, mely sosem olvadt le arcáról, odaadását tanúsította. Mindig túl későn érkezett a tanáriba ahhoz, hogy szabad helyet találjon, a tanterembe pedig túl korán, hogy az osztálya összegyűljön. Ha sietett, köpenye ujját mindig összekötözve találta, s a tanári asztalnál egy darab szappanra cserélték ki a sajtját. Fogalma sem volt, ki követi el mindezt, mint ahogy arról sem, hogyan vehetné elejét. Ma is, ahogy a tanári társalgóba lépett karjában a füzetekkel, szájában a pogácsával, szokásához híven kapkodott. Lelkiállapotán az sem javított, hogy Igazgatóját találta ott fölébe tornyosulva, akár Jupitert a felhők között. Zavarában légcsövébe hullajtotta a pogácsát, az irkák harmonikázva kicsúsztak a karjából, és hangos puffanással a földre záporoztak. A beálló csendben fájdalmas nyögés hallatszott, de csak Bellgrove volt az, állára tapasztott kezével. Nemes fejét ingatta.

Shred előrébb csoszogott az ajtóból, és miután kissé meghajtotta magát Deadyawn felé, Bellgrove-ot támadta le.

– Fájdalmai vannak, kedves Bellgrove? Fájdalmai? – tudakolta, ámde kemény, idegesítő, faggatózó hangon – nagyjából annyi együttérzéssel, amennyi egy vámpír kebelében lakozik.

Bellgrove dölyfösen felszegte a fejét, és nem méltatta válaszra.

– Tegyük fel, hogy valóban fájdalmai vannak – folytatta Shred. – Vegyük alapul ezt a teóriát: hogy Bellgrove-nak, ennek a hatvan és nyolcvan esztendő közt járó férfiúnak fájdalmai vannak. Vagy legalábbis azt hiszi. Az ember mindig legyen pontos! A tudomány embereként ragaszkodom a pontossághoz. Nos hát, mi a következő lépés? Számításba kell vennünk, hogy Bellgrove, akinek feltevésünk szerint fájdalmai vannak, emellett úgy véli, hogy e fájdalmaknak a fogához van köze. Ez természetesen abszurdum, de azt kell mondanom, hogy számításba kell vennünk. Hogy mi okból? Mert szimbolikus. Minden szimbolikus. Nem létezik olyan, hogy egy „dolog”, per se. Csak valami más, önmagában létező dolog szimbóluma, és így tovább. Az én okfejtésem szerint, bár fogai redvesek, csupán kóros állapotú elméjének szimbólumai.

Bellgrove felhorkant.

– És miért fertőzött ez az elme? – megragadta Bellgrove köpönyegét az illető úr bal válla alatt, és felemelt arccal szemrevételezte a fölé magasodó, nagy fejet.

– Rángatózik a szája – jegyezte meg. – Érdekes… nagyon… érdekes. Talán nem is tudja, de édesanyjának rossz volt a vére. Nagyon rossz volt a vére. Vagy pedig menyétekkel álmodik. De mindegy, mindegy. Térjünk vissza a tárgyra. Hol is tartottunk? Persze, persze, a fogainál – a kóros elme, ahogy leszögeztük – ugye? – szimbólumainál. Nos, milyenféle kórról is van szó? Ez a lényeg! Mely elmekórról, ami ilyen hatást gyakorol a fogaira? Nyissa csak ki a száját, uram…

De mindez már belenyilallt Bellgrove türelmének és illemtudásának csekély maradékába, úgyhogy felemelte hatalmas, tepsi méretű csizmáját, és elvakult étvággyal taposott Shred úr lábára. Mindkét lábfejét elfedte, és bizonyára nagy gyötrelmet okozhatott, mert Shred homloka elszíneződött és összerándult; ám egy hangot sem adott ki, csak megjegyezte:

– Érdekes, nagyon érdekes… valószínűleg az anyja lehetett…

Opus Fluke-ot épp hogy ketté nem törte a belőle kiszakadó nevetés, de hangja nem hallatszott.

Ekkorra már újabb Professzorok hatoltak át a füstön az ajtó felől. Ott volt Shrivell, Shred barátja vagy híve, mivel Shred minden véleményét osztotta, csak épp az ellenkező irányban. Ám követői minőségében Shrivell úr valóságos lázadó volt ahhoz a három úriemberhez képest, akik egyetlen szoros tömbben haladtak, hogy négyszegletű sipkájuk gyakorlatilag töretlen felszínt képezett felettük, és egy távoli sarokban foglaltak helyet, akár az összeesküvők. Ezek hárman nem ragaszkodtak a kar egyetlen tagjához sem, vagy a „testületnek” mint olyannak az elvont egészéhez, csakis egy agg tudósnak tartoztak hűséggel, egy szakállas alaknak, aki nem rendelkezett speciális hivatással, ám a Halálról, az Örökkévalóságról, a Kínról (valamint annak nemlétéről) és az Igazságról vagy bármilyen filozofikus témáról alkotott nézetei bogarat tettek a fülükbe.

Mesterük ily rettentő témákban megfogalmazott nézeteit szem előtt tartva félni kezdtek kollégáiktól, és csipkelődővé váltak, ami, ahogy Perch-Prism nemegyszer kíméletlenül rámutatott, nem állt összhangban a nemlétről alkotott elméleteikkel. „Miért csipkelődnek, ha csípés és fájdalom nem is létezik?” – mondogatta. Mire a hármas, Spiregrain, Splint és Throd egyszeriben egyetlen fekete sátorrá változott, ahogy egy szivattyú gyorsaságával húzódtak össze. Hogy vágyódtak ilyenkor szakállas Vezérük társaságára! Ő mindig tudta a választ a szemtelen kérdésekre.

Boldogtalanok voltak ezek hárman. Nem velük született melankóliával, hanem az elméleteik miatt. És most ott ültek: körülöttük füstkígyók kanyarogtak, tekintetük gyanakodva járt körbe eretnek fivéreik arcán, féltékenységgel elegy félelemmel, nehogy kétségbe vonják hitüket.

Ki lépett még be? Csak Cutflower, a piperkőc, Crust, az élősködő és a kolerikus Mulefire.

Mindeközben a Légy kinn állt a folyosón szájához emelt öklével, és a legfülsiketítőbb füttyszót hallatta. Akár ez okozta a néhány elmaradó hirtelen felbukkanását a folyosó végén, akár amúgy is a tanári szoba felé tartottak, a Légy éles füttyszava mindenesetre bizonyosan meggyorsította lépteiket.

Füstfelhő lebegett fölöttük, miközben megálltak az ajtóban, ugyanis nem kívánták szűz tüdejüket a tervezettnél jobban kitenni Fluke füstölgésének.

– Itt van az „Ásító” – közölte a Légy a lobogó talárban elősiető Professzorokkal. Erre egy tucat szemöldök húzódott a magasba. Ritkán fordult elő, hogy találkoztak vezetőjükkel.

Mikor az utolsó után is becsukódott az ajtó, a bőrszínű szoba végképp nem bizonyult alkalmas tartózkodási helynek asztmában szenvedők számára. Egyetlen virág sem nyílt volna ki itt, hacsak nem valamiféle nyurga, tövises faj – például kaktusz, amely rég megszokta a port és a szomjúságot. Egy dalosmadár sem élte volna túl – nem, még a holló sem, mert törékeny, édes légcsövüket füst töltötte volna meg. Ez az atmoszféra mit sem sejtetett az illatos mezőkről – a hajnalról harmatos-fényes mogyorósban – vagy a patakokról, a csillagfényről. Szépiaszín köddel teli bőrbarlang volt ez.

A Légy alig kivehető, markáns rovararcával, két kezét egymás után rakva felkapaszkodott a magas székre, s Deadyawnt álomba merülve, vizes palackját pedig jéghidegen találta. Apró, csontos hüvelykujjával oldalba bökte a Mestert, épp ott, ahol a Bika és a Skorpió fedték egymást. Deadyawn feje álmában még lejjebb csúszott, most már épp hogy csak a tálca fölött volt. Lábát még mindig maga alá húzta. Úgy festett, mint valami házát vesztett állat, mivel arca visszataszítóan csupasznak tűnt. Nemcsak fizikailag, hanem ürességében csupasznak.

A Légy bökésére nem riadt fel, mint ahogy az elvárható lett volna: ez már egyenértékű lett volna az élet dolgai iránti érdeklődéssel. Csak fél szemét nyitotta ki. Tekintete a Légy arcáról lassan a köpönyegesek gyülekezetére vándorolt.

Újra lehunyta a szemét.

– Minek… van… itt… ez… a… sok… ember? – hangja papírszerpentinként tekeredett elő a puha fejből. – És én? – tette hozzá.

– Nagyon is szükséges – biztosította a Légy. – Emlékeztethetem uramat Barquentine jegyzetére?

– Miért ne? – felelte Deadyawn. – Csak ne túl hangosan.

– Vagy inkább Bellgrove olvassa fel, uram?

– Miért ne? – ismételte az Iskolamester. – Csak előbb töltse meg a palackomat!

A Légy lekecmergett a székről a kihűlt palackkal, és hetykén az ajtóhoz furakodott a tanárok csoportján át. Mielőtt odaért volna, a szobában uralkodó pocsék látási viszonyok segítségével, de leginkább apró, vékony ujjainak kivételes ügyességével megszabadította Flannelcatet egy öreg aranyórától láncostul, Shred urat jó néhány pénzdarabtól, Cutflowert pedig egy hímzett zsebkendőtől.

Mire visszatért a meleg vizes palackkal, Deadyawn már újra elaludt, de a Légy azért átnyújtott Bellgrove-nak egy papírtekercset, mielőtt felmászott volna a kerekesszékre, hogy felébressze Mesterét.

– Olvassa fel! – mondta a Légy. – Barquentine-től jött.

– Miért én? – kérdezte Bellgrove állára tapasztott kézzel. – Fene Barquentine-be az irományaival együtt! A fene essen belé, szavamra!

Kigöngyölte a papirost, majd néhány döngő lépéssel az ablaknál termett, ahol feltartotta a tekercset a kevéske fénybe.

A Professzorok addigra már a földre telepedtek csoportokban, illetve elkülönülve, Flannelcat például a kandalló hideg hamujába. De a wigwamok, asszonyok, tollak és tomahawkok hiányától eltekintve akár egy indián törzs is táborozhatott volna a füstfelhő alatt.

– Gyerünk, Bellgrove! Gyerünk, ember! – buzdította Perch-Prism. – Ez a fogára való, nemde?

– Klasszikus tudóshoz – kezdte rá az idegesítő Shred –, klasszikus tudóshoz képest, mindig is úgy éreztem, Bellgrove bizonyára fogyatékossággal, súlyos fogyatékossággal bír, először is, mert képtelen hétnél több szóból álló mondatokat felfogni, másodszor pedig mert elméjét beszámíthatatlanná teszi elvetélt hatalmi komplexusa.

Valaki felmordult a füstben.

– Erről van szó? Erről van szó? Nahát!

Cutflower hangja volt. A hosszú asztal közelebbi széle felől jött, ahol karcsú, elegáns lábát lógázva üldögélt. Keskeny, hegyes orrú cipője úgy ki volt fényesítve, hogy az orr még a füstön is át-átcsillant, akár a fáklya a ködön. A teremben már egy jó fél órája nem lehetett lábnak egyéb nyomát látni.

– Bellgrove – folytatta onnan, ahol Perch-Prism abbahagyta –, bökje már ki, ember! Bökje ki! Mondja el a lényegét! Csak a lényegét! Hát nem tud olvasni a vén csaló?

– Maga az, Cutflower? – tudakolta egy másik hang. – Egész délelőtt kerestem! Atyaég! Milyen szépen ki van fényesítve a cipője, Cutflower! El nem tudtam képzelni, mi az ördög az a fényesség! De most komolyan, nagyon meg vagyok szorulva, Cutflower. Komolyan. A számkivetett feleségem, tudja – borzasztóan beteg. De hát mit tehetek, ha egyszer ilyen pazarló vagyok a heti egyszeri csokoládémmal? Láthatja, drága cimborám, ez már a vég, vagy majdnem az: hacsak… épp eszembe jutott – ööö – nem tudna…? Valamennyit keddig… Csak bizalmasan, tudja… ha… ha… ha…! Hogy utál az ember kérni… Hitványság és a többi… De komolyan, Cutflower (micsoda káprázatos paták, öregem!), de komolyan, ha tudna esetleg…

– Csendet! – kiáltott fel a Légy félbeszakítva Crustot, aki mindaddig rá sem ébredt, milyen közel ül kollégájához, míg fel nem hangzott mellette Cutflower affektált beszéde. Mindenki jól tudta, hogy nincs is számkivetett felesége, sem beteg, sem egészséges. Azt is tudták, hogy szüntelen kuncsorgásának az oka nem annyira a szegénység, hanem a remek fellépés vágya. Az elképzelhetetlen fájdalmak közepette haldokló, száműzött feleség Crust meggyőződése szerint egyfajta romantikus státuszt kölcsönöz neki. Nem együttérzést akart kivívni, hanem irigységet. Száműzetésben nyomorgó pár nélkül ki is lett volna ő. Csupán Crust. Ennyi. Crust a kollégáinak, Crust saját magának. Ötbetűs szó, mely két lábon jár.

De Cutflower a füst fedezékét kihasználva lecsusszant az asztalról. Néhány kényeskedő lépéssel balra húzódott, és megbotlott Mulefire kinyújtott lábában.

– Hogy a Sátán csépeljen kékre! – üvöltött fel egy csúf hang a földről. – Átok verje azt a büdös lábadat, akárki a fene is vagy!

– Szegény öreg Mulefire! Szerencsétlen öreg disznó! – szólalt meg egy újabb hang, ezúttal ismerősebb; és érezni lehetett, hogy valami reng, bár hang nem kísérte.

Flannelcat az ajkába harapott. Késett az órájáról. Mind késésben voltak. De rajta kívül mindez senkit sem zavart. Flannel tudta, hogy tanterme mennyezete már kéklik a tintától; hogy a kicsi, karikalábú Smattering fiú már az asztal alatt vonaglik disznólkodva; hogy minden padrejtekből katapultok lövöldöznek szerteszéjjel, és a bűzbombák gyomorforgató pokollá változtatják a termét. Tudta mindezt, mégsem tehetett semmit. A tanári kar többi része is tudta, ám nem óhajtott tenni semmit.

A füstfelhőben egy hang kiáltott fel:

– Csendet, uraim, csendet Bellgrove úrnak! – majd egy újabb:

– Ó, a pokolba, a fogaim! – és erre:

– Ha nem álmodna menyétekkel… – és utána:

– Hová tűnt az aranyórám?

Majd újra a Légy:

– Csendet, uraim! Figyeljenek Bellgrove-ra! Felkészült, uram? – A Légy Deadyawn üres arcába bámult.

Deadyawn pedig így válaszolt:

– Miért… ne? – és a „miért” és a „ne” között most különösen hosszú szünetet tartott.

Bellgrove olvasni kezdett:

1597577361544329621707193. SZÁMÚ EDIKTUM

Deadyawn Iskolamester Úrnak, valamint a Professzori Testület minden tagjának: minden segédtanárnak, felügyelő tanárnak és akit illet:

A Hetvenhetedik Earl, avagy Titus, Gormenghast Urának nyolcadik évében, a – hó – napján figyelmeztetés és intés intéztetik attitűdjükkel, bánásmódjukkal, viselkedésükkel, módszereikkel és megközelítésükkel szemben a fent említett Earlt illetően, aki a nyiladozó értelem korának küszöbére érvén oly benyomást tehet származásának implikációival az Iskolamesterre, a tantestület tisztelt tagjaira, a segédtanítókra és a felügyelő nevelőkre, amely fent említetteket akár el is vonhatja kötelmeik teljesítésétől az időtlen törvényeket illetően, melyek oly szigorú kötelmekkel vezérlik Deadyawn, etcetera, viselkedését, minthogy a Hetvenhetedik Earl minden alkalommal és minden tekintetben ugyanúgy kezelendő, ahogyan a többi, gondjaikra bízott kiskorú, bárminemű engedmények és kedvezmények nélkül: azaz hogy a szokások, tradíciók és rituálék érzéke – és mindenekfelett a Vár életének minden részletét érintő kötelességtudat – oltassék be a kitörölhetetlen felelősséggel együtt, melyre majd a maga teljében tesz szert, ha elérkezik nagykorúságának ideje, mely idő alatt, míg az őt formáló éveket a várnép ifjúságának körében tölti, a Hetvenhetedik Earlnek nem csupán a szellem elevenségére, az emberi természet megismerésére és bizonyos mértékű testi erőnlétre kívánatos szert tennie, de bizonyos fokú műveltségre is, mely, Iskolamester Úr és Professzor Urak, az Önök erőfeszítésein múlik, mely erőfeszítéseket kimondott kötelességük megtenni, nem említve azt a megtiszteltetést és kiváltságot, amelyet mindez képvisel.

Mindez, Uraim, ismeretes, legalábbis ismeretes kell, hogy legyen Önök előtt, ám hogy a Hetvenhetedik Earl nyolcadik esztendejébe lépett, illőnek látom felébreszteni Önökben felelősségtudatukat szertartásmesteri etc. minőségemben, mely minőségben felhatalmazásom van arra, hogy bármely tetszés szerinti időpontban, tetszés szerinti tanórán látogatást tegyek, hogy megismerkedjem tudásuk átadásának különféle módozataival, különös tekintettel azoknak az ifjú Earl fejlődésére gyakorolt várható hatásaira.

Deadyawn Úr, Önre bízom, hogy Testületével megértesse hivataluk fontosságát, különös tekintettel…

Ám ekkor Bellgrove állkapcsát mintha izzó üllőre vágták volna, eldobta a tekercset, és kínjában térdre rogyva felüvöltött, ami még Deadyawnt is oly mértékben felébresztette, hogy mindkét szemét kinyitotta.

– Mi volt ez? – kérdezte a Légytől.

– Bellgrove szenved – felelte a törpe. – Fejezzem be én a felolvasást?

– Miért ne? – felelte Deadyawn.

A papirost Flannelcat nyújtotta át neki, aki idegesen kikászálódott a hamuból, és már el is képzelte Barquentine-t a tantermében, ahogy a féllábú alak mocskos, cseppfolyós szeme a bőrfalakról épp most is lecsorgó tintát fixírozza.

A Légy kikapta az iratot Flannelcat kezéből, majd figyelmeztető füttyszava után, melyet az ízületek, az ajkak és a légcső összjátékának eredményeképpen bocsátott ki, folytatta. Füttye oly metsző volt, hogy a heverésző testület azonnal egy emberként támaszkodott fel.

A Légy gyorsan olvasott, egyik szava a másikba szaladt, s szinte egyetlen lélegzettel ért Barquentine ediktumának végére.

…hogy Testületével megértesse hivataluk fontosságát, különös tekintettel azon tagjaira, akik hivatásuk rituáléját összetévesztik a puszta szokással, s az eleven kősziklára tapadnak undok, élősködő kagylóként; avagy mérges szulákként tekerednek a lélegző szárra, a Várat fojtogatván.

Szignálta Barquentine Szertartásmester, a Hagyományok Őrizője, a kéziratok örökletes legfőbb gondviselője nevében:

Steerpike (Amanuensis).

Valaki lámpást gyújtott. Nem sokat ért, mivel az asztalon állt, s csupán a kitömött kormorán begyét világította meg. Volt valami szégyenletes abban, hogy nyár derekán, délidőben szükség volt rá.

– Ha létezik fojtogató gyomba oltott undok pióca, hát maga az, barátom! – vetette oda Perch-Prism Bellgrove-nak. – Felfogta, hogy ez az egész magának szólt? Túl messzire ment vénségére. Jócskán messzire. Mit fog tenni, ha elküldik, barátom? Hová megy? Van bárki, aki szereti?

– Ó, az átkozott pokolba! – üvöltött fel Bellgrove olyan hangosan és fékevesztetten, hogy még Deadyawn is elmosolyodott. Talán a leghalványabb, legtünékenyebb mosoly volt ez, mely valaha emberi arc alsó hányadát felélénkítette. A szemek nem vették ki belőle a részüket. Üresek maradtak, akár a tejeslábaska, de a száj egyik széle úgy húzódott fel, ahogy egy pisztráng hideg ajka tenné.

– Légy… úr… – szólalt meg Deadyawn ugyanolyan távoli hangon, mint letűnt mosolyának visszfénye. – Légy… úr… maga kórság… hol… van?

– Uram? – kérdezte a Légy.

– Bellgrove… volt… az?

– Ő, uram.

– És… hogy… van… mostanság?

– Fájdalmai vannak, uram – mondta a Légy.

– Nagy… fájdalmai?

– Tudakoljam meg, uram?

– Miért… ne?

– Bellgrove! – kiáltott rá a Légy.

– Mi van, a fene egye meg? – morogta Bellgrove.

– A Mester az egészsége felől tudakozódik.

– Az enyém felől? – kérdezte Bellgrove.

– A magáé felől – felelte a Légy.

– Uram? – Bellgrove a hang irányába pislantott.

– Jöjjön… közelebb… – mondta Deadyawn. – Nem… látom… szegény… barátom…

– Én sem önt, uram.

– Nyújtsa… ki… a… kezét… Bellgrove… Talált… valamit?

– Ez a lába, uram?

– Az… az… szegény… barátom.

– Valóban, uram.

– És… most… mondja… csak… Bellgrove… mondja… csak…

– Igen, uram?

– Nincs… jól… szegény… barátom?

– Lokális fájdalom, uram.

– Csak… nem… az… állkapcsok?

– Úgy van, uram.

– Mint… a… régi… időkben… mikor… még… voltak… ambíciói… Mikor… még… voltak… ideáljai… Bellgrove… Mind… nagy… reményeket… fűztünk… magához… úgy… rémlik. – (Ekkor szörnyű, kásás nevetés hangzott fel.)

– Úgy van, uram.

– Hisz… még… magában… valaki… szegény… szerencsétlen… barátom?

Nem kapott választ.

– Gyerünk… gyerünk. Nem kell bánnia a sorsát. A… fonnyadt… sárga… levelet… bántania. Ó… nem… szegény… Bellgrove… maga… beérett. Talán… túl… is… érett. Ki… tudja? Idővel… mind… meg… törünk. Ugyanúgy… néz… ki… még… mindig… barátom?

– Nem tudom – felelte Bellgrove.

– Fáradt… vagyok – mondta Deadyawn. – Mit… keresek… én… itt? Hol… az… a… kórság… Légy… úr?

– Uram! – csattant fel a puskalövés.

– Vigyen… ki… innen. Gördítsen… a… puha… sötétbe… Légy… úr… – (Hangja hátborzongató szopránba váltott, melyben, bár még mindig üresen és laposan szólt, legalább az élet magvai megvoltak.) – Gördítsen… – (itt már kiabált) – az… arany… űrbe!

– Igenis, uram! – vágta rá a Légy.

Egyszeriben úgy tűnt, mintha a tanári szoba mohó sirályokkal telt volna meg, de a visítás csak a magas szék lassan forgó, kenetlen kerekeitől származott. Némi tapogatózás után Flannelcat megtalálta a kilincset, és szélesre tárta az ajtót. A folyosóról némi fény szivárgott be. Ebben a fényben kavarogtak a füstgomolyagok, és kisvártatva Deadyawn magas, nem e világi sziluettje, mint a rozoga székre odavetett zsák, csikorogva távozott a szobából, akár valami önálló életre kelt, magas, fekete állvány.

A kerekek csikorgása egyre távolabbról szólt.

Eltelt egy kis idő, míg megtört a csend. A jelenlévők egyike sem hallotta még az Iskolamester hangját ilyen magasan szólni. Megdermesztette őket. Még ilyen hosszan és misztikus tónusban sem hallották megszólalni. Belegondolni is szörnyű, hogy több rejtőzik benne, mint az a semmi, amit rég elfogadtak. Végül azonban egy hang mégis megtörte a méla csendet.

– Igen száraz muri volt – szólalt meg Crust.

– Valami fényt, a bánatba is! – kiáltott fel Perch-Prism.

– Mennyi lehet az idő? – nyafogta Flannelcat.

Valaki begyújtott a kandallóba, és ehhez Flannelcat számos füzetét használta fel, melyeket az már nem tudott összeszedni a földről. A tetejére a földgömb került, mely igen könnyű fából lévén percek múltával remek fényt adott, miközben kontinensek mállottak le róla, és óceánjai fortyogtak. A glóbusz színes felületére krétával rótt memorandum, mely szerint Slypate megvesszőzendő, elpárolgott, s vele a fiú büntetése is, mert Mulefire-nek nem jutott eszébe többé, Slypate pedig nem emlékeztette rá.

– Ajjaj – mondta Cutflower –, ha a mester tudattalanja nem nagyon is tudatos, hát nevezzenek vaknak! Nevezzenek csak vaknak! Micsoda fordulatok, istenem!

– Mennyi az idő, uraim? Mennyi lehet, ha lennének szívesek… – kérdezte Flannelcat, aki a földön kotorászott irkái után. A jelenet egészen megrendítette, és amit sikerült összeszednie a földről, az is egyfolytában kicsúszott a kezéből.

Shrivell úr kihúzott egyet a tűzből, és egyik sarkánál fogva, amely nem lángolt, meglengette az orra előtt.

– Negyven perc van hátra – mondta. – Nem is érdemes… vagy igen? Személy szerint úgy vélem, én inkább…

– Én is, szavamra! – kiáltott fel Cutflower. – Féleszű legyek, ha az osztályom nem áll már úgyis lángokban, vagy nem öntötte el a víz!

A legtöbb fejben ugyanez a gondolat foroghatott, mert az ajtó felé tódultak. Opus Fluke elaggott foteljében maradt, cipószerű állát a mennyezetre irányozta, szemét lehunyta, bőrszínű szája üres, közönyös vonalat írt le. Néhány pillanat múltán a tucatnyi lebbenő talár folyosófalakhoz súrlódó, fátyolosan suttogó hangja jelezte előre a kilincsek nyikordulását, ahogy Gormenghast Professzorai beléptek a maguk tantermeibe.