Százkettő
A gyerekgyilkosságra késztető félhomályban az óriási, szörnyű virág egyesével kibontotta kerekded szirmait: a virág, melynek gyökerei a szürke iszapból nyerték táplálékukat, és amelynek kegyetlen szaga elnyomta a boróka finom illatát. Ez a virág gonosz volt, kibomlása sátáni, és noha láthatatlan volt, különféle megtestesülései mindenütt megjelentek.
Nem a Fekete Ház saját, állandó légköre volt ez, bár a tányér nagyságú gombák a falakon és a verítékező kövek önmagukban is elég rémisztőek voltak; de mindezek egy hatalmas összeesküvés sejtelmével keveredtek: a sötétség és a bomlás összeesküvésével: ugyanakkor valami ördögi eredetiséggel is; e háttér előtt a szereplők reflektorfényben adták elő szerepeiket, mint amikor előre elrendelt sorsú lényekre olyan erős fénysugár világít, hogy képtelenek megmozdulni.
Ekkor ismét felhangzott Cheeta hangja, és Titusnak ezúttal feltűnt benne egy olyan él, amelyet azelőtt nem hallott.
– Jöhetnek a napraforgók! – Erre a homályos követelésre az egész jelenet megrázkódott, és újfajta fények gyúltak; furcsa, lilás pír futotta el a képet, Titus pedig, aki egyenes tartásban ült a trónján, most először olyan tapintható félelmet érzett, amilyet még sohasem tapasztalt.
Titus, aki a borostyántengerben vívott küzdelemben megölte Steerpike-ot… Titus, aki eltévedt Gormenghast föld alatti alagútjaiban, most az ismeretlennel farkasszemet nézve reszketett. Körülnézett, de Cheetának színét sem látta. Csak napraforgófejek hatalmas tömegét… nézők sokaságát, akik úgy álltak, mintha arra várnának, hogy felálljon, és szónoklatba kezdjen.
De hová tűntek az ismerős fejek? Cheetán kívül hová lett apja, a jellegtelen, kopasz ember?
Úgy tűnt, valamiféle idegen területet alkottak, mintha abból a sokaságból mindenki tudná, hogy ő kicsoda, Titus mégsem ismert fel egyet sem közülük.
A tömeg háta mögött és körös-körül a falakat zászlók borították. Azok a zászlók, melyekre félig-meddig emlékezett. Szakadt zászlók, zászlók a feledés homályából. Mit keres ő itt? Ó, irgalmas isten, mit művel? Mik ezek az árnyak? Mik ezek a visszhangok? Hol van egy barát, aki megfogná a vállát? Hol van Muzzlehatch? Hol van a barátja? Mi ez a hang, ami a dagály mormolásához hasonlít? Mi dorombol, ha nem macskák?
Most újra Cheeta hangja csendült fel. Minden paranccsal egyre élesebbnek tűnt. A világítás megváltozott, és újabb, még baljósabb légkör telepedett rájuk, mely a legapróbb részletig mindennek, a legapróbb sárgászöld fodornak is megváltoztatta a minőségét.
Titus remegő kézzel elfordult a tömegtől, azzal a szándékkal, hogy amint enyhül a szédülése, felemelkedik az elviselhetetlen trónusról. Nemcsak arcával, de egész testével elfordult, mert a szeme előtt elterülő hamisított zöld világ a lelke legmélyéig taszította.
Amint megfordult, olyasvalamit pillantott meg, amit talán még sohasem: a trónus támláján hét bagoly gubbasztott egymás mellett, akik ebben a pillanatban hosszan felhuhogtak. A hang valahonnan a trónus mögül jött, egyszerre közelről és távolról, mert maguk a madarak szalmával voltak kitömve. A baglyok mögötti sötétséget lángzöld pókhálók filigránja világította és szőtte át.
Titus, aki már épp talpra akart emelkedni, mozdulatlanná merevedett, amikor megpillantotta a ragyogó hálót, és újra hatalmába kerítette a félelem.
Amikor megpillantotta a baglyokat, valami a szívébe mart. Először növekedni kezdett az izgatottsága, nem is tudta, miért… az emlékezés vagy az újrafelfedezés borzongása fogta el. Vajon visszafelé tart egy birodalomba, amelyet megért? Az időn és a téren, vagy mindkettőn átutazva elérte az elmúlt idők új kezdetét? Vagy álmodik talán?
A remény azonban nem sokáig maradt életben. Nem aludt. Nem álmodott.
Egyetlen alkalommal álmodott csak, amikor lázas volt. Ekkor történt, hogy öntudatlanul Cheeta könyörületére bízta magát.
Cheeta ahhoz erőtlen volt, hogy megelégedésre leljen, de ragyogó szervezőkészséggel volt megáldva, parancsokat kezdett hát osztogatni az elit egy kis csoportjának. Ezek az urak egyszeriben munkához is láttak, ami abból állt, hogy utat vágtak a trónustól addig a sötét csarnokig, ahol a Tizenkettek lapultak.
Cheeta ebben a pillanatban ott is termett mellette, kifürkészhetetlen kis arca felnézett rá. Tökéletes ajka úgy remegett, mintha arra vágyna, hogy megcsókolja.
– Nagyon nyugodt és türelmes voltál – mondta. – Szinte olyan, mintha élnél. Látod, elhoztam a játékaidat. Semmiről sem feledkeztem meg. Nézd, Titus… nézd a padlót. Rozsdás láncok borítják. Nézd a színes gyökereket… és nézd… ó, Titus, nézd a fák lombját. Volt-e Gormenghast erdeje valaha olyan zöld, mint ezek a ragyogó ágak?
Titus megpróbált felemelkedni, de belül erős émelygés fogta el.
Cheeta újra felemelte a fejét, ahogy a hallgatózó állatok. De a hangja már nemcsak rekedt, hanem egyenesen csikorgó volt.
– Engedjétek be az éjszakát! – kiáltotta új hangján.
A sárgászöld szín elhalványult, és a hold visszanyerte jussát; száz erdei lény mászott a Fekete Ház falaihoz, megfeledkezve a borzalmas színekről, melyek az imént még elrémítették őket.
E holdfényes jelenetben mégis volt valami minden eddiginél rettenetesebb. A jelenlévők többé nem szereplők voltak egy színdarabban. Többé nem szemfényvesztésről volt szó. A színpad eltűnt. Már nem színészek voltak egy különös fényben játszódó drámában. Önmagukat játszották.
– Ezt terveztük neked, drágám! Ezt a fényt, melyet ember nem változtathat meg. Ne mozdulj. Miért nyúlt meg az arcod? Miért torzul el? Hiszen nemsokára következik a meglepetés! A titok már úton van. Mi az?
– Üzenet, asszonyom, az őrfáról.
– Mit akar? Mondja már!
– Egy magas termetű koldus, mögötte egy csoporttal.
– Mi van velük?
– Arra gondoltunk…
– Menjen már!
A törés Cheeta monológjában segített, hogy Titus talpra álljon. Mit mondott neki, amitől a félelme kétszeresére nőtt? Azt a rettegést – nem maga Cheeta, sem más emberi lény: a kétely okozta. A kétség saját létezésében, hiszen milyen volt ő? Magányos. Magányos volt. Nem érinthetett semmit. Még a toronyból származó kovakő is elveszett. Mi maradt, ami vezethetné? Mire gondolt Cheeta, amikor azt mondta: „Szinte olyan, mintha élnél”? Mire gondolt, amikor azt mondta: „Látod, elhoztam a játékaidat”? Mi az, ami áttöri elméje falait? Cheeta azt mondta, eltorzult az arca. És a baglyok? És a macskák dorombolása? A fehér macskáké.
Bármi történt is e világgal, egy dolog bizonyos – honvágyába valami más is keveredett: bordái mögött tűzvész készülődött. Otthona akár valódi, akár hamis, akár létezik, akár nem – most nem volt idő a metafizikára. „Majd később elárulják – gondolta magában –, hogy meghaltam-e, vagy élek, megőrültem-e, vagy józan vagyok; most eljött a tettek ideje.” A tetteké. Valóban, de milyen formát öltsenek? Leugorhat a trónjáról, de mi haszna lenne? A lány ott volt alatta, de többé nem kívánta látni. Úgy tűnt, valami hatalma van fölötte, amikor ránéz, olyan hatalma, amellyel képes elgyengíteni és összezavarni.
Mégsem szabad elfelejtenie, hogy ezt a mulatságot az ő tiszteletére rendezték. A Fekete Ház padlóján szétszórt jelképeket vajon kellemes emlékeztetőnek szánták az otthonára, vagy pedig ki akarták gúnyolni a baglyokkal, a trónussal és a bádogkoronával?
Bábuként állt, mozdulatlanul, közben végtagjai tettekre szomjaztak. Már nem szédült. Várta a pillanatot, amikor megindulhat előre, az egésznek a szívébe, és tehet valamit – akár jót, akár rosszat. Csak csináljon valamit végre!
De Cheeta szemében már nem csillogott hamis szerelem. A fátyol felemelkedett, vagy félrehúzták, és a helyét nyilvánvaló, pőre rosszindulat vette át. Mélységesen gyűlölte; és ez a gyűlölet csak még hevesebb lett, amikor rájött, hogy Titusnak nem könnyű szenvedést okozni. A felszínen mégis jól mentek a dolgok. Látható volt, hogy a fiatalember keservesen össze van zavarodva, hiába mondott ennek ellent mesterkélt testtartása és magabiztos fejbillentése. A félelmen túl volt. De a félelem nem volt elég erős ahhoz, hogy megtörje. Nem is ez volt a célja. Az még ezután következik; és hogy erről bizonyosságot nyerjen, e pillanatban teljesen átadta magát a sejtelmek halálos tobzódásának. Hiszen hamarosan bekövetkezik: Cheeta pedig csak annyit tehetett, hogy apró kezeit összekulcsolta a melle előtt.
Arca görcsbe rándult, és egy pillanatra megszűnt a legyőzhetetlen, a hibátlan Cheetának, a tökéletes törpének lenni; visszataszító lénnyé változott. A görcs vagy rándulás, bármilyen rövid ideig tartott, olyan erősen rögzült, hogy még sokáig megmaradt azután is, hogy arca visszanyerte rendes formáját… az utálatos kép olyan élénk maradt, mint azelőtt. Ami csupán a másodperc töredékéig tartott, úgy terjedt szét, hogy Titusnak az az érzése támadt, a lány arca mindig is ilyen volt; rendkívüli módon eltorzult arcizmai jeges szépségét ördögivé változtatták. Szinte groteszkké.
Ám arra senki sem számított, legkevésbé Titus, de maga Cheeta sem, hogy Titus figyelme a rémisztő helyett a groteszkre összpontosult.
Volt ráadásul még egy tényező, ami az uralhatatlan érzések felé billentette a mérleget; mivel az arcát Titusé felé emelő kis kobold látványa a fiúban egy kutya képzetét idézte fel, aki a hátsó lábain ülve a vacsoráját várja.
A jeges Cheeta és az arc, amely felett elvesztette az uralmát, olyan éles ellentétben állt egymással, hogy az már komikus volt. Szörnyen, illetlenül komikus.
Egy effajta érzés túl erőteljessé válhat ahhoz, hogy az emberi test megbirkózzon vele. Olyan könnyű bánni vele, mint a lezúduló lavinával. Fog egy szent és sérthetetlen hagyományt, és úgy töri ketté, mint egy száraz gallyat. A magasba emel egy szent ereklyét, és a napkorongba hajítja. Ez a nevetés. Az a nevetés, ami kirobban, amitől megcsendülnek a szomszéd város harangjai. A nevetés, benne a paradicsom magvaival.
Félelméből és elfogódottságából friss és hihetetlenül ifjú dolog született, megragadta Titust, és egészen a zsigereiig hatolt. Felszökkent a mellcsontjáig: különálló örvényekbe sugárzott szét, újra összeállt, majd jeges forrósággal fordult át benne, keresztülcigánykerekezett a belsőségein, végül ismét felkúszott, és gyengülő testének egyetlen porcikájára sem maradt hatástalan. Titus félig már távol járt. Arca azonban merev maradt, és egy hang sem hagyta el a torkát: nem akadt el a lélegzete, és nem rándult meg az ajka. Nem fulladozott, és nem látszott, hogy igyekezett volna visszanyerni a lélekjelenlétét. A nyomás rendkívüli hirtelenséggel engedett fel: ő pedig semmilyen erőfeszítést nem tett, hogy uralkodjon magán, amikor kitört belőle a nevetés. Hallotta, ahogy a hangja kitér a megszokott regiszterből. Ő követte a nyomát. Úgy kiáltozott, mintha két külön személy volna, aki egy völgy két oldaláról kiált oda egymásnak. A következő pillanatban hirtelen mozdulattal letépte a kitömött baglyokat a helyükről. A földre hajította őket. Képtelen volt tovább a kezében tartani őket. Kezével az oldalát fogva visszatántorgott a trónusba.
Miközben egész teste sajgott a visszafojthatatlan nevetés újabb rohamától, egyik szemét kinyitva megpillantotta maga előtt a lány arcát, és ebben a pillanatban abbamaradt az ordító hahotázás: abbahagyta a serlegek törését, a sírva, karját lógatva, a trónról félig lecsúszva görcsökben fetrengést, és tökéletesen a hatalmába kerítette egy másik világ önkívülete: hirtelen kővé vált, mert a lány arcából színtiszta gonoszságot olvasott ki.
De hallgasd csak, milyen édes a hangja. Szavai, mint a fáról rebbenve hulló levelek. Szemei többé nem színlelhettek. Csak a nyelve. Fekete szemével mozdulatlanná dermesztette.
– Hallottad ezt? – kérdezte.
Titus, aki még egyetlen nő arcán sem látott ennyi megvetést, sivár hangon válaszolt.
– Hallottam, mit?
– Valaki nevetett. Azt hittem, fel fog ébreszteni.
– Én is hallottam a nevetést – mondta egy másik hang. – De ő aludt.
– Igen – szólt most egy harmaduk. – Elaludt a trónon.
– Hogyan? Titus Groan, a Messzi Földek Ura és Gormenghast örököse?
– Úgy ám! A hétalvó!
– Nézze, hogy bámul!
– Össze van zavarodva.
– Az anyját akarja!
– Hát persze, hát persze!
– Milyen szerencsés!
– Ugyan miért?
– Mert már úton van.
– Vörös hajával, fehér macskáival meg minden?
– Pontosan.
A dühödt Cheeta kénytelen volt módosítani a terven. Éppen amikor arra készült, hogy megidézze a fantomokat, és ezzel egyszer és mindenkorra őrületbe kergesse a fiú zavart elméjét.
Így hát édes mosolyt sugározva a körülötte állókra ismét nekilátott, hogy megteremtse azt az atmoszférát, amely a legkönnyebben idézi elő az őrületet.
Ebben a pillanatban történt, hogy Titus két kezével öntudatlanul megragadta az összetákolt trónszéket, és a földhöz vágta. A csend tapinthatóvá vált.
Végül megszólalt egy hang. Nem Cheetáé.
– Szegény gyermek eljött hozzánk, amikor eltévedt. Eltévedt, legalábbis ő úgy hitte. De nem tévedt el jobban, mint az otthonülő, aki szárnyra kap. Az otthonát keresi, pedig soha nem lépett ki onnan, hiszen ez Gormenghast. Itt van az egész, körülötte.
– Nem! – kiáltotta Titus. – Nem!
– Nézzék, hogy kiabál. Feldúlt szegény. Nem veszi észre, mennyire szeretjük.
Száz hang ismételte kántálva a szavakat: „…mennyire szeretjük”.
– Azt hiszi, ha kószál, már helyet is változtat. Nem veszi észre, hogy egyhelyben jár.
A hangok elismételték: „…egyhelyben jár”.
Ekkor ismét Cheeta szólalt meg.
– Most mégis búcsút mondunk. Régi énje elbúcsúzik új énjétől. Milyen nagyszerű! Gyökerestől kitépte a trónusát, és a földre hajította. Végül is nem volt más, mint egy jelkép. Túl sok a szimbólum. Szimbólumokban gázolunk. Rosszul vagyunk tőlük. Kár, hogy ez történt az elméddel.
Titus hirtelen felé fordult. – Az elmém? – kiáltotta. – Mi baj van az elmémmel?
– Változóban van – felelte Cheeta.
– Így van, így van – zúgta a kórus az árnyak közül. – Pontosan ez történik. Az elméje változóban van.
Ekkor a parancsoló hang ismét túlharsogta a borókatűz pattogását.
– Feje immár nem több mint jelkép. Szíve nem létező. Nem több puszta jelnél. De mi szeretjük, igaz?
– Ó, igen, szeretjük, igaz? – zúgta a kórus.
– De úgy össze van zavarodva. Azt hiszi, hogy elvesztette az otthonát.
– …és nővérét, Fuksziát.
– …és a Doktort is.
– …és az anyját.
Ebben a pillanatban, amikor anyját említették, Titus színe halálsápadtra vált, és kiugrott a törmelék közül.