Tizennégy

Titus egy csapat szolga nyomában áthaladt a boltív alatt, és kiért a túloldalon húzódó nyílt térségre, ahol a lárma szinte elviselhetetlenné vált.

Nem több mint tizenöt méterre tőle Muzzlehatch egy pettyes hátú szarvasbikán ült, amely épp olyan erős és nyurga volt, mint lovasa. Muzzlehatch egyik kezével a szarvas agancsába kapaszkodott, a másikkal néhány férfinak gesztikulált, akik irányításának engedelmeskedve máris nekiláttak az elgörbült rácsok javításának, a ketrecek végében pedig sebeit nyalogatva, szörnyen vicsorogva ott ült a két semmirekellő.

A zaj lassan, fokozatosan csillapodott, Muzzlehatch pedig elfordult a látványtól, meglátta Titust, és ellentmondást nem tűrő mozdulattal magához intette. Titus azonban, aki éppen üdvözölni akarta a művelt útonállót, aki úgy ült a szarvasbika hátán, mint valami szakadt istenség, nem mozdult, mivel semmi okát nem látta, hogy engedelmeskedjen, mint kutya a füttyszónak.

Amikor látta, hogy a fiatal csavargó nem mozdul, Muzzlehatch elvigyorodott, és szarvasát megfordítva el akart léptetni Titus mellett, mintha ott sem lenne, ám Titusnak eszébe jutott, hogy egyéjszakás vendéglátója megmentette a fogságtól, megetette, és szállást adott neki, ezért felemelte a kezét, mintha meg akarná állítani a szarvast. Amikor a szarvasbika-lovasra nézett, Titus rájött, hogy még soha nem látta ezt az arcot azelőtt, hiszen most nem volt fáradt, nagy szeme nem volt zavaros, és a fej hirtelen meglepően élesen rajzolódott ki előtte – de ez az élesség inkább felnagyította, mint lekicsinyítette a képet; ezt a nagy arányokkal rendelkező fejet rövid, fekete hajával, kormánylapátszerű orrával, szemével, melyet gyémánthoz vagy üvegcseréphez hasonló kis foltok és szikrák pettyeztek, és széles, kemény, ajak nélküli szájával, amely szinte istenkáromló mozgékonysággal rendelkezett, hiszen akinek ilyen szája van, nem tudna imádkozni semmiféle istenhez, mert ez a száj nem imádkozásra termett. E fej kihívást vagy fenyegetést jelentett minden rendes polgár számára.

Titus már nyitotta a száját, hogy köszönetet mondjon Muzzlehatchnek, de a viharvert arcra pillantva látta, hogy köszönetére nem kapna választ, így végül Muzzlehatch volt, aki közölte vele, hogy egy puhány anyámasszony katonája, ha azt hiszi, hogy ő, Muzzlehatch életében valaha egy ujját is mozdította akárkiért, nemhogy egy folyóból kihalászott rongycsomóért.

Ha segített is Titusnak, csak a saját szórakozására tette, és hogy elüsse az időt, mert az élet unalmas, ha nem történik semmi, azaz unalmas, ha nincs benne veszély.

– Mindemellett – folytatta, miközben tekintete Titus válla fölött egy távoli páviánon időzött – nem kedvelem a rendőrséget. Nem kedvelem a lábukat. Nem szeretem a bőr-, olaj-, szőrme-, kámfor- és vérszagukat. Nem kedvelem a hatósági közegeket, akik nem mások, kedves fiam, mint a föld üresfejű, szeméttel tömött, bűzös söpredéke. A sötétségből születtek.

– Micsoda? – kérdezte Titus.

– Nincs értelme felépíteni egy épületet – mondta Muzzlehatch, elengedve Titus kérdését a füle mellett –, hacsak valaki le nem rombolja. Egy szabálynak nincs értéke, ha meg nem szegik. Az életben nincs semmi, ha a végén nem vár a halál. A halál, kedves fiam, amely áthajol a világ peremén, és vigyorog, mint egy koponya a kriptában.

Hirtelen elkapta a tekintetét a messzi páviánról, és hátrahúzta a pettyes szarvas agancsát, amíg az állat feje az égre nem mutatott. Aztán Titusra meredt.

– Ne terhelj a háláddal, kedves fiam. Nincs időm a…

– Ne aggódjon – felelte Titus. – Soha nem fogom megköszönni.

– Akkor menj – mondta Muzzlehatch.

A vér Titus arcába szökött, a tekintete lángot vetett.

– Mit képzel, kivel beszél? – suttogta.

Muzzlehatch éles pillantást vetett rá.

– Nos, hogy kivel beszélek? – kérdezte. – A szemed úgy parázslik, mint egy koldusé – vagy mint egy uraságé.

– Miért is ne? – felelte Titus. – Hiszen az vagyok.