Felkészülés a támadásra
A tizenkét hónapos kör lezárult. Titus második évébe lépett – abba az évbe, mely alig pelyhesedett még, de hamarosan vérontást szül. Betegítő lett a légkör.
Minderről a gyanakvásról és nyugtalanságról mit sem tudott, s nem is lesznek emlékei ezekről a napokról. Ám a csecsemőkorában történtek következményei hamar utolérik őt is.
Slagg anyó sopánkodva figyelte, ahogy erőlködve, egyensúlyozva totyog, Titus ugyanis már majdnem járt.
– Miért nem mosolyog? – suttogta a dajka. – Miért nem mosolyog soha a kis Úrfi?
Barquentine mankójának zaja visszhangzott végig az üres folyosókon. Mellette sorvatag lábát húzta, és vörös zsákvászon rongyai libegtek körülötte. Rendeletei esküként hangzottak el.
A komor Rituálé görgött tovább. E falakon belül a szív forrongásából minden alvó árnyék csúfot űzött. A gyertyalángnál nem nagyobb szenvedélyek az ásító Időben pislákoltak, mert a hatalmas és homályos Gormenghast mindet kioltotta. A nyárra egyfajta lágy, szürkéskék súllyal nehezedett az ég – és mégsem az ég, mert olyan volt, mintha nem is lenne ég, csak levegő, ez a megfoghatatlan, szürkéskék anyag, melyet saját hője és színe tompít el. Bármilyen ragyogóan tükrözték vissza a kövek, a mezők és a vizek a földről a napot, ezen a nyáron sosem volt egyéb, mint sugártalan korong – a sűrű, forró levegőben –, egy beteges, bágyadt, közönyös korong.
Az őszi és téli szelek, az ostromló viharok, ezen évszakok hidege barbárságuk ellenére a szív kedélyének adtak hangot. Szenvedélyük az emberi szenvedéllyel volt rokon – sírásuk az ember sírásával.
De nem így ez a lusta, nyomasztó nyár, ez a béklyózó hőség, melyben nap mint nap a közönyös, sárga szem lebegett hatalmasan az égen.
A folyóparton bűzlött a sekély víz, rovarfelhők sodródtak a mocsok felett, rég elfeledett világok sírását zümmögték tűnél vékonyabb hangon.
A zöld iszapban békák kotyogtak. A folyó kebelén Gormenghast hegyének legmagasabb bércei cseppkövekként csüngve verődtek vissza, s a víz alig érzékelhető mozgásában mintha állandóan málladoztak volna – ennek ellenére sosem koptak kisebbre vagy omlottak le. A folyón túl ritkás, szürkészöld füvekkel és galambszürke porral borított mező nyúlt el, mintha elalélt volna alacsony kőpartjai között.
Apró, finom porfelhők szálltak fel egy kis, tarka ló minden lépésére, melynek hátán egy köpönyeges ember ült.
A hátasló bal lábának minden ötödik lépésére a lovas felállt nyergében, és az állat fülei közé hajtotta a fejét. A folyó mellettük kanyargott, a mezők fakón hullámoztak a hőségben. A tarka ló és a csuklyás lovas továbbhaladt. Nagyon aprók voltak. A párában legészakabbra úgy állt a Kovatorony, mintha papírvonalzó lebegne a talpára állítva, vagy mint egy befejezetlen akvarelltorony, melynek színét vette a hirtelen eső.
Mindenütt jelen volt a távolság – a messzeség érzete – a magány. Ami karnyújtásnyira volt, az is ugyanolyan távolinak tűnt, a levegő szürkéskék, virágporos testébe húzódott, míg odafent terpeszkedett az embertelen korong. Nyár trónolt Gormenghast tetőin. Bágyadtan hevert, mintha beteg lenne. Tagjai szétterültek. Annak alakját öltötte föl, amin parázslott. A kövek szörnyű némaságban izzadtak. A gesztenyefák elfehéredtek a portól, és az óriási kezek miriádja mind törött csuklóval lógott.
A várárokban maradt víz olyan volt, akár a leves. Patkány vergődött át rajta félig úszva, félig járva. A dögletes mocsokban sűrű, barna vízfoltok maradtak a nyomában, ahol lába áttörte a zöldes felszínt.
A belső udvarokat lágy por borította. Megtelepedett a közeli fák ágai között. Mély lábnyomok maradtak mindenütt, míg a száraz fuvallatok újra fel nem támadtak. A különféle hosszúságú lépéseket – a Doktorét, Fuksziáét, a Grófnőét, Swelterét – mind le lehetett volna mérni, keresztbe-kasul gázoltak át egymáson, mintha ugyanakkor jártak volna itt, pedig órák, napok vagy hetek választották el őket.
Este a denevérek, ezek a mesebeli, szárnyas egerek csapongtak, repkedtek és siklottak a forró homályban.
Titus is idősebb lett.
Négy nap telt el a Sötét Reggeli óta. Egy év és négy nap telt el, mióta megszületett a faggyúval és madáreleséggel teli szobában. A Grófnő senkit sem fogadott. Reggeltől estig őröltek elméje malomkövei. Hosszú sorokba állította a gondolatait. Soraikat rendezgetve merengett a tűzön. Ablakából nézte az alant elhaladó alakokat. Mindenkin elgondolkodott, aki elment az ablaka alatt. Időről időre Steerpike bukkant föl, miközben ő az ablakban ült. A férje meg fog őrülni. Sosem szerette, most sem, szívében csak madarai és fehér macskái ébreszthettek gyengédséget. De ha önmagáért nem is szerette, fenntartás nélküli, mélyen gyökerező tisztelete a férfiben megtestesülő örökséggel szemben, valamint származása fölötti ostoba büszkesége a Lord betegségének kiderülése óta teljesen betöltötte a Grófnőt.
Parancsára Flay a Nagy Falakon kívülre távozott. Elment, s bár épp oly kevéssé állt szándékában visszahívni, mint felhagyni a fehér macska dédelgetésével, melyet a férfi megsebzett, tudta, hogy Gormenghast egy részét szakította ki tövestől, mintha a tornyok megszokott sziluettjéből omlott volna le az egyik. Elment – de nem egészen. Legalábbis egy kis ideig még nem.
A száműzetésének napját – Titus első születésnapját – követő öt éjjelen észrevétlenül visszatért, amint leszállt az est.
Botsáskaként járt a szürke, csillagpettyes nyári éjszakában, s mivel jól ismerte a Groanok hatalmas kőszigetének minden öblét, torkolatát és kikötőjét, minden sima szikláját és málladozó meredélyét, habozás nélkül vágott neki tekervényes útjának. Csak a kőfalhoz kellett simulnia, s máris láthatatlanná vált. Az első öt éjjelen eljött hát, miután a hosszú, fülledt nappalokon a göcsörtös fák erdejének a szegélyén várakozott; a várfal egy hasadékán jutott be a Nyugati Szárnyhoz. Száműzetésében a levágott kéz elszigeteltségét érezte, amely felfogja, hogy többé nem része a karnak és a testnek, amelyet szolgálnia kellett, s amelyben még mindig dobog a szív. Egyelőre azonban túl közeli volt kiűzetésének iszonya, mintsem hogy meg tudta volna ragadni – csak az üresség krátere tátongott benne. A szúrós csalánnak még nem volt ideje, hogy benője az ásító űrt. Fájdalom nélküli magányosság volt ez.
Szívét a legbelső zugáig a Vár iránti, megkérdőjelezhetetlenül mély hűsége töltötte be: hűség mindaz iránt, amit a tornyok szabálytalan körvonalai jelentettek. Álláig húzott térddel ült a fák között egy sziklaormon, és ezekre a tornyokra nézett fel. Oldalánál ott hevert a kard, melyet megélezett. A nap már nyugvóban volt. Három órán belül útnak ered, száműzetése óta hatodszor, az árkádos folyosók felé, melyeket ifjúkora óta ismer. A folyosók felé, melyeknek északi árnyaiban nyílt bejárás a borospincék lépcsői és a konyha felé. Ezernyi emléke fűződött csupán ezekhez a folyosókhoz. Váratlan események – ébredező gondolatok, melyek később gyümölcsöt hoztak vagy elsorvadtak – ifjúságának emlékei – még kisgyermekkoráé is, mert sötét koponyájának mélyén időről időre felbukkant egy színpompás képecske, egy bíbor, arany és szürke kép. Nem emlékezett rá, ki volt az, aki kézen fogva vezette, de arra igen, hogy a két déli boltív alatt hogyan állították meg őt és kísérőjét – hogy tele volt a levegő napfénnyel, hogy egy óriás, mert úgy tűnhetett a gyermeknek, egy almát adott neki – egy bíborgömböt, melyet sosem engedett el elméje szorításából, mint ahogy a homlokba hulló, vállra omló, hosszú, ősz hajat sem első emlékei közül.
Flay nem őrzött sok efféle színes emléket. Korai évei kemények, lélekölőek, egyhangúak voltak. Emlékeihez félelmek, gondok és nehézségek társultak. Eszébe jutott, hogy ugyanazon boltívek alatt, amelyek felé most tartott, komor csendben, a sértések és bántások között hogyan hasított bele időnként az öröm is. Ott, a negyedik oszlopnak támaszkodott azon a délutánon, miután váratlanul Lord Sepulchrave dolgozószobájába rendelték, ahol tájékoztatták előmeneteléről – miszerint kiválasztották Őlordsága első számú lakájának –, valamint arról, hogy az Earl felfigyelt csendes, szűkszavú magaviseletére, és hogy jutalomban is részesül. Ott támaszkodott kalapáló szívvel; és arra is emlékezett, hogy kissé erőt vett rajta a gyöngeség, és azt kívánta, bárcsak lenne egy barátja, akinek beszámolhat a boldogságáról. Ám mindez már régen történt. Egy nyelvcsettintéssel elűzte fejéből az emlékeket.
Puffadtan kelt fel a hold, körülötte a földet és a fákat lassan vonuló fekete és gyöngyházfehér foltok tarkították és csíkozták. Az osztriga formában aláhulló holdsugarak körbeölelték a fejét. Tekintetét a holdra fordította a fák között, és mogorván rámeredt. Ezen az éjjelen nem volt szüksége a holdra. Átkozódott, bár komor csontozata dacára gyerekes módon, s kinyújtotta lábát, melyen mindaddig az álla támaszkodott.
Hüvelykujját végighúzta a kard élén, majd kigöngyölte az oldalánál heverő, formátlan csomagot. Nem felejtett el némi ennivalót vinni magával a Várból, s most, öt éjszakával később abból lakmározott, ami megmaradt. A kenyér megszikkadt, de az egész napos koplalás után édesnek érezte a sajttal és az erdőben gyűjtögetett vadszederrel egyetemben. Semmit sem hagyott belőle, egy-két morzsát leszámítva fekete nadrágján. Nem volt rá észszerű magyarázat, miért érezte úgy a szederrel végezvén, hogy az iszonyat vár rá az utolsó falat és következő étkezése közt – bármikor legyen is az, bárhogy jusson is hozzá.
Talán a hold tette. Az öt előző éji látogatása során nem volt fény. Vastag, esőt nem hozó felhők nyújtottak tökéletes menedéket neki. A szenvedések iskoláján edződve ezt annak jeléül vette, hogy közeleg az órája. Természetesebbnek is tűnt, hogy a természet az ellensége legyen.
Lassan felemelkedett, és egy páfránycsomó alól hosszú szövetdarabokat húzott elő a holdfénybe – majd igen különös műveletbe fogott. Leguggolt, és gyermeki összpontosítással tekerte a szövetet térdei köré, körbe-körbe véghetetlenül, míg vagy ötarasznyi vastagságban nem fogták körül – az ízület körül lazábban, alatta és felette szorosabban tekeredtek, ahogy vastagodott a kötés. Ez a művelet egy óra hosszat is eltartott, mivel igen alapos volt, és többször is le kellett tekernie a hosszabb darabokat, hogy térdhajlásához igazítsa őket.
Végül mindennel elkészült, és talpra emelkedett. Lépett egyet, majd még egyet, s közben mintha fülelt volna valamire. Nem hallatszott semmi? Még három lépést tett lehajtott fejjel, füle mögött megfeszültek az izmok. Mit hallott? Mintha egy bebugyolált óra ketyegett volna hármat, aztán megállt. Nagyon távolinak tűnt a hang. Maradt még néhány szövetcsík; ezeket félujjnyi vastagon a térdére kötötte. A következő lépésnél már teljes volt a csend.
Azért még viszonylag szabadon mozoghatott. Lába úgyis annyira hosszú volt, hogy megszokta, hogy úgy járjon, akárha gólyalábon tenné, s térde lehető legkisebb hajlításával kopogott előre.
A Görbeerdő csúcsai felett fátyolos fehérséggel terült el a holdfény. Forró és sűrű volt a levegő, s már későre járt, mikor Flay a Vár felé vette az irányt. Ha gyorsan halad, nagyjából egy óra, mire a folyosókra ér. A hosszú kard felfénylett a kezében. Szikár szájának sarkát a szeder vörös foltjai festették meg.
Maga mögött hagyta a fákat és a hosszú lankákat, melyeken állatokként vagy torz alakokként kuporogtak a borókabokrok a sötétben. A folyó mentén haladt, melynek ívén nedves pára feküdt végig, s mintha a szeretője lenne, úgy ölelte brekegő testét, mert az éji levegő kecskebékáktól volt hangos. A miazmás kigőzölgés mögött a hold úszott domborúan, mintha görbe tükör mutatná. A levegő nehéz volt az előző nap hevétől, élettelen, mintha már belélegezték volna, s háromszor lehelték volna ki. Flaynek csak a lába fázott, mivel bokáig süllyedt a harmatba. Mintha saját verítékében gázolna.
Minden lépéssel egyre inkább tudatára ébredt, hogy csökken a távolság közte és valamiféle borzalom között. A folyosók minden egyes lépésével közelebb szökkentek, és hangosan vert a szíve. Szeme közt redőket vetett a bőre. Csak ment tovább.
A külső várfal fölötte tornyosult. A holdig magasodott. Ahol málladozó felszínére gyíkok tapadtak, felfénylett.
Flay átment egy boltív alatt. A lelógó, elburjánzott repkény csaknem összeért a nyílás közepén, Flay lehajtott fejjel nyomakodott át a hasadékon. Átért, és Gormenghast területe fenyegetőn nyúlt el előtte idegenségében is ismerősen, mint a jól ismert arc, melyen évekig csak a legsarkosabb kifejezések láthatók, s most egy mindeddig ismeretlent ölt magára.
Flay igyekezett minél inkább az árnyékban maradni, és az egyenetlen talajon a személyzeti szárny felé sietett. Tilosban járt. Mivel a Grófnő kiűzette, minden egyes lépésével bűntettet követett el.
A folyosók felé vezető út utolsó szakaszain szögletesen lopózott. Olykor megtorpant, és gyorsan megroggyantotta a térdét, de nem hallott semmit; így hát kardjával a kezében továbbsietett. Hirtelen, mielőtt a tudatára ébredt volna, már ott is állt a szolgák udvarán, és a folyosók felé tartott a fal mentén. Egy percen belül beleolvadt a harmadik oszlop szénnel rajzolt árnyékába, ahol oly türelmesen várakozott az utóbbi öt holdtalan éjszakán át.