Negyvenhat
Míg Flay a kongó termek pusztaságában az elszenvedett sokkhatáson és annak megoldhatatlan természetén töprengett, Steerpike, aki időközben újra talpra állt, nem vesztegette az időt, hogy elfoglalja szertartásmesteri pozícióját. Nem voltak illúziói a várnép várható reakcióit illetően, mikor tudomást kell venniük róla, hogy nem csupán ideiglenesen tölti be e szerepet. Nem volt se vén, se Barquentine fia, még csak az írástudók elfogadott iskolájához sem tartozott, sőt semmiféle jogot nem formálhatott a titulusra attól eltekintve, hogy ő volt a vízbe fúlt nyomorék utolsó tanítványa, valamint hogy az esze is megvolt e terhes hivatal ellátására, ám akkor sem volt biztató a kezdet.
Ráadásul külseje sem volt többé megnyerő. Beesett válla, sápadtsága, sötétveres szeme sosem volt valami bizalomgerjesztő, még ha próbálkozott is vele. De most sokkal inkább számíthatott a kiközösítésre, még olyan társaságban is, mely nemigen törődött a szépséggel.
Arcán és nyakán maradandó nyomot hagyott a tűz. Csak a férgek tüntethetik majd el. Arca fehértarka lett: a feszes, bíborvörös szövet tüzes mintaként váltakozott bőre viaszfehérségével. Kezei vérvörösek és simák; ráncaik olyanok lettek, mint a majmok mancsán.
S mégis tudta, hogy bár önkéntelen viszolygást kelt a körülötte lévőkben, torz külsejének oka a javát szolgálja. Ő volt az, aki (legalábbis a Vár tudomása szerint) életét tette kockára a felkent Mester megmentéséért. Ő szenvedte el a delíriumot és a kimondhatatlan kínokat, mert volt mersze, és megpróbálta kimenteni a halál karmaiból a gormenghasti tradíció egyik sarkkövét. Ebben az esetben pedig ki hozhatná fel ellene pokoli külsejét?
Sőt, mi több, azt is tudta, hogy bármilyen előítéletekkel bírnak is ellenfelei, végül nem lesz más választásuk, el kell fogadniuk őt égési sérülései, származása és a bizonyíthatatlan pletykák ellenére, melyekről jól tudta, hogy folyamatosan ott keringenek a Várban – el kell fogadniuk azon egyszerű okból, hogy nincs más, akinek birtokában van a szükséges tudás. Barquentine senki másnak nem kotyogta el titkait. Csupán az utalásokat tartalmazó kötetek meghaladnák a legokosabbak képességeit is, hacsak előzetesen nem ismertették meg őket a bennük szereplő szimbólumokkal. A könyvtár rendező elvét is egy egész évébe került Steerpike-nak kibogoznia, még Barquentine ingerült segédletével is.
De kis léptekkel, ravaszul, ahogy munkáját végezte, kivívott valamiféle kelletlen beletörődést, sőt egyfajta keserű csodálatot is. Hajszálnyit sem tért el a Groan-törvények ezernyi betűjétől, melyek nap mint nap megtestesültek valamiféle szertartásban. Minden egyes este úgy érezhette, hogy egyre szilárdabban veti meg a lábát.
A Barquentine halálát illető tévedése megbocsáthatatlan volt, s nem is bocsátott meg önmagának. Nem is az bántotta, ami a saját testével történt, hanem az, hogy egyáltalán hibát követett el. Mindig szenvtelen elméje olyan volt, akár a jégcsap – éles, tiszta és hajlíthatatlan. Mostantól nem volt egyéb célja, mint hogy még szorosabban tartsa megperzselt kezében a Várat. Tudta, hogy minden lépéséhez a legnagyobb elővigyázatosság szükségeltetik. Hogy noha Gormenghast élete a merev tradíciók ellenére sötét és szégyenletes ügy, a felszín alatt mindig ott lapul a tudatosság: mindig van, aki figyel, aki fülel. Tudta, hogy álmai beteljesüléséhez akár az elkövetkező tíz évet is pozíciója megszilárdításának kell szentelnie, nem kockáztathat, mindvégig tanulnia kell, s fel kell építenie hírnevét – nem csupán a hely minden hagyományának szaktekintélyeként, hanem olyasvalakiként is, aki buzgó odaadásában megingathatatlan, mindazonáltal nehezen megközelíthető. Ez meghagyja kevéske szabadidejét saját céljaira, és segíthet kialakítania a szent legendáját, aki távoli, megkérdőjelezhetetlen, s korábbi napjaiban a tűz és a víz sem rettentette el, ha egyszer Gormenghast lelke került veszélybe.
Ott álltak előtte mindezek az évek. Az ifjabb nemzedék szemében valóságos istenséggé válik majd. De tisztségében a szorgalmával és a pontosságával most kell kifaragnia a trónust, melyet egy nap majd elfoglalhat.
Korábbi évei minden gonoszsága ellenére tudta, hogy bár időről időre lázongással vagy még rosszabbal is gyanúsították, most, hogy megvetette lábát az előrelépés aranyozott útján (legsötétebb tetteit mindössze egy-két héttel tudva a háta mögött), egyáltalán nem kell jobban tartania a lelepleződéstől.
Lassan huszonöt éves lesz. Az arcát foltossá tévő tűz nem szedett vámot erején. Ugyanolyan szívós és fáradhatatlan volt, akár a katasztrófa előtt. Foga közt hangtalanul fütyörészve álldogált az ablaka előtt, és kibámult a hóra.
Délidőre járt. A sötét égbolt előtt Gormenghast hegye minden csipkézete ellenére teljesen gyapjúfehér volt. Steerpike üres tekintettel meredt rá. Negyedórán belül útban lesz az istállók felé, ahol felsorakoztatják a lovakat a vizsgálatra. A Groanok Ötvenharmadik Grófnőjének unokaöccse, aki a maga idejében vakmerő lovas volt, e napon halt meg, s neki meg kell néznie, hogy a lovászok gyászolják-e, illetve hogy a hagyományos lómaszkokat kellően búskomor szögben viselik-e.
Felemelte a kezét, és maga elé tapasztotta az ablaküvegre. Aztán szétterpesztette az ujjait, és megvizsgálta a körmeit. A skarlátvörös ujjak között és körülöttük mindenütt a távoli hó fehérlett. Mintha csak fehér papírlapra tette volna a kezét. Aztán megfordult, és odalépett egy székhez, melynek támláján ott lógott a köpönyege. Mikor kilépett a szobájából, és elfordította a kulcsot, egy pillanatra eszébe jutottak az ikrek. Sok szempontból piszkos ügy volt, de talán így a legjobb, hogy a rajta kívül álló körülmények eszközölték ki a megoldást. Már a tűz idején is rég esedékes lett volna feltölteni az éléstárukat. Mostanra már biztos, hogy nem élnek.
Már átfutotta a papírjait, és felfrissítette emlékeit, hogy a tűz napján miféle tartalékaik lehettek még, és nem túl egyszerű számításai segítségével arra jutott, hogy nagyjából aznap halhattak meg, mikor ő először kelt fel betegágyából, úgy beburkolva, akár a csövek a fagyban. Igazság szerint két nappal később történt.