Százhuszonkettő
Miért torpant meg, hogy megbámulja egy szikla formáját, mintha valami különöset fedezett volna fel rajta? A nagy, zuzmóval borított, teljesen hétköznapi, idő rücsközte sziklaszirt csak állt a helyén, az északi oldala kissé duzzadtabb volt, akár egy hajó vitorlája. Miért meredt rá Titus úgy, mintha valami felismerés letaglózta volna?
Miközben tekintete végigfutott e halott, mégis emlékeket idéző tárgy málló felszínén, tett egy lépést hátrafelé. Mintha figyelmeztetést kapott volna.
Nem tudta otthagyni. Ezt a sziklát látta már azelőtt. Gyerekkorában állt a hátán, mint „a Vár ura”. Emlékezett a hosszú hegre, a fűrészfogas hasadékra kérges horpaszán.
Tudta, ha most felmászna rá, és újra megállna a tetején „a Vár uraként”, mint a régi időkben, magának Gormenghastnak a tornyait pillantaná meg.
Ezért reszketett. Otthona hosszú, fogazott körvonalának látványát egy másik szikla takarta el. Nem tudta, miért, de ezt kihívásnak tekintette.
Újra elárasztották az emlékek, és ahogy sokasodtak, egymásba szövődtek és tisztábbá váltak, elméje egyik szegletében karnyújtásnyira lévő manifesztációjuknak ébredt tudatára. A felismert létezés, a kő szolgáltatta bizonyíték tízméternyire sem volt tőle, és egy barlang semmivel sem kevésbé valós létezését támasztotta alá, mely jobb kéz felől tátongott. Egy barlangét, ahol egy örökkévalósággal ezelőtt egy nimfával küzdött.
Először nem merte elfordítani a fejét, de aztán eljött a pillanat, amikor nem tehetett mást – és valóban ott volt, a jobb válla mögött, egy kissé távolabb, és ekkor már biztosan tudta, hogy ismét a saját birodalmában jár. Gormenghast hegyén állt.
Amikor felállt, egy róka ügetett elő a barlangból. Egy közeli csalitban varjú károgott, és eldördült egy fegyver. Majd újra eldördült. Hétszer egymás után.
Ott folyt a sziklaszirt mögött; ott folyt otthonának évszázados Rituáléja. A hajnali sortűz. Az ő tiszteletére dördült el, a Hetvenhetedik Earl, Titus Groan, Gormenghast Lordja tiszteletére, bárhol is járjon.
Ott lángolt a Rituálé, minden, amit elveszített, minden, amit keresett. A kézzelfogható ténye. Ép elméjének és szeretetének bizonyítéka.
– Istenem! Hát igaz! Hát igaz! Nem vagyok őrült! Nem vagyok őrült! – kiáltotta.
Gormenghast, az otthona. Érezte. Majdnem hogy látta is. Csak meg kell kerülnie a sziklaszirt lábát, vagy fel kell másznia kérges koronájára, hogy látómezejét betöltsék a tornyok. A levegőben vas íze érződött. Mintha maguk a kövek, maguk a híd nélküli térségek lódultak volna meg. Mire vár hát?
Ha kívánja, elérhette volna a barlang száját anélkül, hogy akár egy pillantást is vessen az otthonára. Valóban, tett is egy-két lépést felé. De ismét fenyegető veszély érzete lassította le a lépteit, és egy pillanattal később meghallotta a saját hangját:
– Nem… nem… nem most! Most… nem lehet.
A szíve hevesebben vert, mert valami növekedni kezdett benne… egyfajta bizonyosság. Elméje beleborzongott. Minden összeállt. Titus egy villanásnyi emlék hatására ráébredt, hogy elérkezett egy új időszakba, amelynek csak félig volt tudatában. Az érettség, szinte a beteljesülés érzete töltötte el. Többé semmilyen otthonra nincs szüksége, mivel Gormenghastot ott hordozta magában. Minden, amit keresett, ott örvénylett benne. Felnőtt. Aminek a fiú a keresésére indult, azt a férfi megtalálta; azáltal találta meg, hogy élt.
Ott állt ő: Titus Groan, aki sarkon fordult, hogy soha többé ne lássa a nagy sziklaszirtet. És a barlangot sem: a Várat sem, amely alant feküdt; mert Titus, mintha válláról úgy rázná le a múltat, akár egy nehéz köpenyt, rohanni kezdett lefelé a hegy túlsó oldalán, de nem azon az ösvényen, amelyen feljött, hanem egy másikon, amelyen soha nem járt még azelőtt.
Minden lépéssel távolodott Gormenghast hegyétől és mindentől, ami az otthonához tartozott.