Hatvanegy
Vajon mi fut át az egyszeri gyilkos felhevült elméjén? Félelem? Nem, még annyi sem, mint amennyi egy légy szemgödrében elfér. Bűntudat? Sohasem hallott róla. A hűség tölti be teljes valóját, miközben felemeli hosszú, jobb karját. Hűség a gyermekhez, a hosszú, sebes lábú gyermekhez, aki verebek szárnyát tépte le réges-rég. Hűség a magányához. Hűség a saját gonoszságához, mert csakis e gonoszság segítségével mászhatott fel a pokol magasságaiba. Ha akart volna, sem tudott volna visszavonulni az összecsapástól, mert ez azt jelentette volna, hogy megtagadja a Sátántól a fájdalom feletti uralmat.
Titus a magasba emelte a kardját, ugyanebben a pillanatban ellensége a fiú felé hajította a kését. A penge parittyakő sebességével szelte át a levegőt, és pontosan a markolat alatt találta el Titus kardját, amely kiszakadt a szorításából.
A becsapódás erejétől Titus hanyatt esett. Mintha őt magát találták volna el. Karja és üres marka remegett és zsibongott az ütéstől.
A földön fekve két dolgot látott. Az első Veil volt, aki néhány kést emelt fel a vizes földről, és most eleségért siető tyúkként, előrenyújtott fejjel és nyakkal közeledik felé, tőrökkel teli két markát a füléig emelve. Miközben Titus bénultan nézte, az ocsmány száj egy pillanatra szétnyílt, és a lilás nyelv egyik sarkától a másikig végigfutott rajta. Titus csak bámult, minden lendület, minden erő elszállt belőle, ám miközben tehetetlenül feküdt, a szeme sarkából valamit mozdulni látott a feje fölött, így egy másodpercig akaratlanul tágra nyílt szemmel egy hosszú, síkos gerendára meredt; a gerenda mintha magában lebegett volna a félhomályban.
Ám amit Titus látott, és amitől hevesebben kezdett verni a pulzusa, az nem a gerenda volt maga, hanem valami, ami rajta kúszott: masszívan, mégis teljesen némán: hüvelykről hüvelykre haladva előre kérlelhetetlenül. Hogy mi volt az, Titus nem tudta kivenni. Csak annyit tudott megállapítani, hogy nehéz volt, fürge és eleven.
De Veil úr, az életek kioltója, látva, hogy Titus a másodperc törtrészéig felnézett a fenti sötétségbe, egy pillanatra megszakította a földön elterült ifjú elleni támadását, és a gerendákra emelte a tekintetét. Attól, amit akkor látott, a hatalmas közönség zsigereiből rémült sóhaj tört fel, mert az alak, aki a pislákoló fényben óriásinak látszott, felállt a gerendán, és egy pillanattal később a levegőbe vetette magát.
Muzzlehatch súlyát és sebességét, amivel a „Sáskát” a nyirkos földhöz szögezte, nem lehetett megbecsülni. Az áldozat éppen felfelé fordította az arcát, ezért először az álla, a kulcscsontja, a lapockája és öt bordája csapódott a földnek, és úgy tört darabokra, mint a száraz ágak a viharban.
Ennek az ördögnek, ennek a „Sáskának”, ennek a Veilnek mégsem hagyta el egyetlen hang sem a száját. Össze volt zúzva, le volt terítve, mégis újra felemelkedett, és Titus legnagyobb rémületére úgy látszott, mintha arcvonásai helyet változtattak volna.
Az is látható volt, hogy megsérültek a végtagjai. Amikor el akart indulni, kénytelen volt maga után húzni törött lábát, ami úgy követte, mintha a csípőjére lett volna kötözve: mint egy darab uszadék fa. Csak annyit tehetett, hogy elszökdécselt Muzzlehatch közeléből azokkal a valami szörnyű fészekként egymásra dobált arcvonásokkal a nyakán.
De nem ment messzire. Titus, Muzzlehatch és az egész halálra vált közönség hirtelen észrevette, hogy a késeket még mindig a kezében fogja, és hogy csupán a keze és a karja menekedett meg a pusztítástól. A pengék ott csillogtak az öklében.
De az ellenségeit már nem látta. Arca kibillent a helyéből. Az elméje azonban nem károsodott.
– Fekete Rózsa! – kiáltott bele a rémült csendbe. – Vess rám egy utolsó pillantást! – És azzal a két kést bordáin keresztül a szívébe mártotta. Nem is húzta ki őket, csak a markolatokat engedte el.
Az ezután következő csendben felcsapott egyre erősödő nevetése, és ahogy egyre hangosabb lett, úgy a vérzés is egyre erősödött, amíg végül elérkezett a pillanat, hogy hosszú csontjai utolsó rándulásával kificamodott, kifejezéstelen arcával a földre roskadjon, majd egy utolsót rándult, és meghalt.