„Barquentine és Steerpike”
Lord Sepulchrave és Swelter együttes, megmagyarázhatatlan eltűnése természetesen súlyos teherként nehezedett egész Gormenghastra – minden idegszálára, a szakács legutolsó kuktájától a Lord párjáig. Tökéletes rejtély volt, mivel Flay hollétét ugyancsak homály fedte.
Megszámlálhatatlan bonyodalom ütötte föl a fejét. A hosszú folyosókon pletykák duruzsoltak. Elképzelhetetlen, hogy efféle össze nem illő páros együtt távozzon el. Távozzon? Ugyan hová? Nincs hová menni. Az viszont éppúgy elképzelhetetlen, hogy külön távozzanak, s ugyanazon okból.
Persze a Grófnő, Fukszia és a Doktor gondolatai közt az Earl betegsége állt az első helyen, s Steerpike vezényletével alapos kutatásba fogtak. Nyomukat sem lelték, ám Steerpike szempontjából mindez mégis bőségesen megérte a fáradozást, mivel alkalma nyílt olyan szobákba és termekbe is bejutni, melyeket saját pozíciója megerősítésének érdekében már régóta szeretett volna átvizsgálni.
A kutatás kilencedik napján történt, hogy Barquentine elhatározta, véget vet a vesződségeknek, melyek nem csupán az ő meggyőződése ellen valók, de ellenére voltak a kődzsungel – a kanyargó, emeletes labirintus – minden tősgyökeres lakójának is.
Már az is kellőképpen szentségtörésszámba ment, hogy a ház feje egy órára távol maradjon a kötelességeitől, de hogy egyenesen eltűnjön, erre már nincs mit mondani. Ezen már dühöngeni sem lehet. Bármi történt is vele, csak egyféle magyarázat létezik – Őméltósága árulóvá vált, nem csupán Barquentine, de (akár homályosan, akár élesen érzékelve) mindenki más szemében is.
Kétségkívül a keresésére kellett indulni, de mindenkinek megfordult a fejében, hogy az Earl fellelése olyan keserves, olyan igencsak kényes helyzetet eredményezhetne, hogy annak is megvolnának az előnyei, ha eltűnése rejtély maradna.
Barquentine borzadálya, mellyel a hírt fogadta, most, a kilencedik nap végén megkövült, csökönyös undornak adta át a helyét mindennel szemben, amit egykori ura személyéhez kötött, az Earl (mint a Vérvonal leszármazottja) iránti tisztelete levált az ember iránti érzéseiről. Sepulchrave árulóként viselkedett. Erre nincs mentség. A betegsége? Mit számít az? Még betegségében is Groan volt.
A vészjósló hírt követő első napokban valóságos szörnyetegként rótta az épületet, szitkokat szórt mindenkire, aki csak az útjába került, benyitott minden szobába, és mankójával csépelte mindazokat, akiket lustának vélt. Egyetlen vigasza az volt, hogy Titus kezdettől fogva az ő felügyelete és irányítása alá kerül. Sorvadt nyelvén meg is forgatta a dolgot.
Mély benyomást tett rá Steerpike-nak a kutatás során mutatott szervezőkészsége, miközben a korábbinál közelebbi kapcsolatba kellett lépnie az ifjúval. Nem mintha megkedvelték volna egymást, de az öreg valami kelletlen tiszteletet kezdett érezni a módszeres, fürge ifjúval szemben. Steerpike nem volt rest észrevenni ennek a leghalványabb jeleit is, és ki is használta őket. Azon a napon, mikor Barquentine parancsára abbamaradt a keresés, az ifjút az irattárba hívatták. A rongyos Barquentine-t találta ott magas támlájú székében, előtte egy kőasztalon különféle könyvek és iratok hevertek. Csomós szakálla a kőlapon feküdt ráncos keze között. Állát előreszegte, megfeszülő nyaka mintha néhány tekercs kötélből, számos zsinegből és jó néhány szalagból állt volna. Fejét, miként atyjáét is, hihetetlen mennyiségű ránc borította, szeme és szája – ha csukva volt – teljességgel eltűnt közöttük. Mankóját a kőasztalnak támasztotta.
– Hívatott? – tudakolta Steerpike az ajtóból.
Barquentine ráemelte szúrós, ingerlékeny pillantását, és lebiggyesztette szája ráncos sarkát.
– Gyere ide, te! – szólt rá reszelős hangján.
Steerpike kíváncsian és fürgén az asztalhoz oldalgott. A padlón nem volt szőnyeg; léptei szárazon koppantak.
Mikor az asztalhoz érve megállt az öreg előtt, félrebillentette a fejét.
– A keresésnek vége – jelentette ki Barquentine. – Hívasd vissza a kutyákat. Hallottad?
Válla felett hátraköpött.
Steerpike meghajolt.
– Elég az ostobaságból! – vakkantotta a vén hang. – Szavamra, eleget láttunk már belőle!
Skarlátvörös rongyának egyik borzalmas szakadásán át vakarózni kezdett. E művelet végrehajtása közben csend volt. Steerpike egyik lábáról a másikra állt.
– Mit gondolsz, hová igyekszel? Maradj már nyugton, átkozott nyomorult! Anyámra, akit fordítva tettem a sírba, ne izegj-mozogj már, fiam, maradj nyugton! – Szája körül a szőrszálak összeragadtak a nyáltól, miközben a kőlapon fekvő mankóját tapogatta.
Steerpike a fogát szívta. Leste az előtte ülő öregember minden mozdulatát, várta, mikor támad rés a páncélján.
Az asztalnál ülve normális alkatú, idős embernek tűnhetett Barquentine, de még Steerpike-ot is váratlanul érte, amikor feltápászkodott a magas támlájú székről, karját mankójáért nyújtotta, majd egy halom fa és bőr vágott utat az asztal körül, mely egészen az álláig ért.
Steerpike, aki tizenhét évéhez képes maga sem nőtt túlságosan nagyra, úgy találta, hogy ha a Szertartásmester néhány arasszal előrébb tolná a fejét, akkor sörtés orra tenyérnyivel a köldöke fölé fúródna, amely egy mesterember szemében tengelynek tűnne, olyan ereklyének, melynek a horderejét valószínűleg csak a néhai Swelter tudná kellőképpen méltányolni, aki megbízható sószórót látna benne, amikor éppen ágyban kívánna tojást reggelizni.
Oda nem illő gondolatai közepette egyszerre azon kapta magát, hogy a felfelé fordított ránctömegbe mered. A gyűrött felszínen egy szempár izzott. Az aszott, homoksárga bőr mellett groteszk módon cseppfolyósnak hatott, belenézni is vízpróbának tetszett; minden ártatlanság belefúlt. A szennyes kútkáva peremét nyalogatta. Pillái nem voltak.
Oly sebesen, ügyesen kerülte meg a kőasztalt, hogy Steerpike-ot is meglepte vele: váratlanul bukkant elő a fiú orra alatt. A mankó és a talp váltakozó kopogása-dobogása hirtelen abbamaradt. A csendbe egy gyönge, megkésett hang lopakodott be, így, egymagában, hatalmasnak és különállónak tűnt. Barquentine lába volt az, ahogy elcsusszant, miközben a mankó a helyén maradt. Így hozta magát egyensúlyba. A vénség arcán ülő összpontosult figyelem túlságosan mezítelen volt ahhoz, hogy egyszerre egy pillanatnál tovább lehessen farkasszemet nézni vele. Miután Steerpike röpke pillantást vetett rá, arra jutott, hogy vagy az alanti fej húsa és szenvedélye olvadt össze az öreget kitevő anyagba, vagy minden más, általa eddig látott fej álarc volt csupán – anyagból való per se, mely keveredett az anyagtalannal. Ennek a vén zsarnoknak a feje egy volt az érzéseivel. Azt tükrözte, s az anyaga is abból állt.
Steerpike túlságosan közel volt hozzá – a csupaszságához. Csupasz és száraz volt, azokkal a nedves kútkávákkal az idő gereblyézte szemöldök alatt.
Mégsem mozdulhatott anélkül, hogy le – vagy inkább fel – ne sújtana rá ennek az aszott istenségnek a haragja. Behunyta a szemét, nyelvét egyik fogának kráterében forgatta. Azután hang hallatszott, mivel Barquentine láthatólag ráunt mindarra a szórakozásra, melyet az ifjú alulnézetből látott arcában lelhetett, s gyorsan köpött kettőt – mindkét köpet Steerpike leeresztett szemhéjának dudorán talált átmeneti szállásra.
– Nyisd ki! – recsegte a száraz hang. – Nyisd ki, te szukapatkány fattya!
Steerpike ámulva nézte, ahogy a hetvenéves öreg fél lábán egyensúlyozva a feje fölé kapja mankóját. Nem rá irányította, az asztal felé himbálta, s mintha le is ereszkedne rá. Úgy is történt, sűrű porfelhő tört elő, ahogy a könyveknek csapódott. A porból egy molylepke szállt fel.
Mikor elült a por, az ifjú félrebillentette a fejét, félig lehunyta apró, sötétvörös szemét, s hallotta, hogy Barquentine így szól:
– Szóval hívasd csak vissza a kutyákat! Szavamra, épp ideje már! Ideje, elég volt! Kilenc napot vesztegettünk el! Elvesztegettük! – a kövekre, elpocsékoltuk! Hallod, te görényfülű? Hallod?
Steerpike meghajlásba kezdett, és felhúzta a szemöldökét, jelezvén, hogy dobhártyái kellőképp fölfogták a hozzájuk intézett szózatot. Ha fejlettebb a gesztusok iránti érzéke, testének apró, finom hajlásával azt is kifejezhette volna, hogy hangok okozta kellemetlenségei nem abban állnak, hogy hegyeznie kell a fülét, hanem abban, hogy épp az öreg irányába kell így tennie.
Mindazonáltal nem volt szükség arra, hogy befejezze meghajlását, Barquentine ugyanis újabb csapást mért az asztalon heverő könyvekre és papírokra, s újabb porfelhőt kavart fel. Tekintetét levette az ifjúról, és Steerpike megfeneklett – mármint abban az értelemben, hogy a szemek folyama nem sodorta már tovább; az asztal, akár a hold, maga felé vonzotta a veszélyes áramlatot.
Letörölte szemhéjáról a nyálat Prunesquallor egyik zsebkendőjével.
– Mik ezek a könyvek, fiam? – üvöltött rá Barquentine, miközben mankóját visszahelyezte a hóna alá. – A fejem bőrére, mik ezek?
– A Törvény – felelte Steerpike.
A mankó négy dobbanásával az öreg újra előtte termett, s elárasztotta szúrós, nedves tekintetével.
– A vak erőkre, így igaz! – mondta. Megköszörülte a torkát. – Mit állsz és bámulsz ott? Mi a Törvény? Felelj már, a fene essen beléd!
Steerpike pillanatnyi habozás nélkül felelt, fortélyossága csalikukac volt agyának horgán:
– Végzet, uram, a Végzet.
Bármilyen üres, elcsépelt és ködös volt is a válasz, megfelelőnek bizonyult. Steerpike tudta ezt. Az öregember csak egyetlen erényt ismert – a Tradícióval szembeni engedelmességet. A Groanok sorsát. Gormenghast törvényét.
Egyetlen hús-vér Groan sem ébresztette fel benne azt a lojalitást, amit az elvont Groan fogalom – a szimbólum iránt érzett. Csakis azzal törődött, hogy a nagy, sötét családi folyónak tovább kell folynia, engedelmeskedve a medernek.
Ha élve vagy holtan valaha is rálelnek a Hetvenhatodik Earlre, ő már elvesztette a jogát, hogy a Kriptákba temessék. Barquentine egész napját a szertartások és precedensek kötetei közt töltötte. Oly alapos és rendszerezett tárat halmoztak fel a rendhagyó, előreláthatatlan körülmények esetén alkalmazandó, megfelelő eljárásokról, hogy az öreg végül előásott egy, a Lord Sepulchrave eltűnéséhez hasonló esetet – Groan Tizennegyedik Earlje egy fiúutódot hátrahagyva tűnt el. Felkutatására mindössze kilenc napot áldoztak, s ezután a gyermeket kiáltották ki a törvényes Earlnek, aki eközben gesztenyeágakból ácsolt tutajon állt a tó közepén, jobbjában egy kővel, baljában borostyánággal, nyakában csigaház-nyaklánccal, míg a közeli rokonság és a többi meghívott a tóparti fák lombjai közt állt, ült vagy kuporgott.
Mindezt most, sok száz évvel később újra fel kellett eleveníteni, mivel letelt a kilenc nap, s minden szertartásos ügy Barquentine-re volt bízva. Neki kellett kiadnia a parancsokat. Az ő apró, vén testében lakozott Gormenghast mikrokozmosza.
– Görény – szólalt meg még mindig Steerpike-ra meredve –, helyesen feleltél. A testemre mondom, a Végzet az. Mi a fattyú neved, gyermekem?
– Steerpike, uram.
– Korod?
– Tizenhét.
– Bimbók és fiókák? Hát még mindig csinálják őket! Tizenhét.
Fonnyadt nyelvét száraz, ráncos ajka közé dugta. Mintha egy cipő nyelve lett volna.
– Tizenhét – ismételte olyan révedező hitetlenkedéssel, hogy Steerpike egészen megrökönyödött, mivel még sosem hallott ilyesféle dallamot feltörni az öreg torkából. – Nyomorult ráncok! Ismételd meg, te csirke!
– Tizenhét – mondta Steerpike.
Barquentine szinte révületbe esett, szemének kútkávái elködösültek, opálossá váltak, mintha moszat fonta volna be őket, fénytelen kréta-kékké váltak – a hályog fátylává –, úgy tűnt, ifjúkora változékony napjait próbálja felidézni. A világ születését, az idő peremén álló tavaszét.
Egyszeriben föleszmélt, elkáromkodta magát, s mintha le akarna rázni magáról valami kártevőt, ide-oda rángatta lapockáit, közben pedig ingerülten ugrált mankója körül, melynek hegye nyikorogva forgott a szőnyegtelen padlón.
– Nézd, fiam – mondta, mikor végre megállt –, sok a dolgunk. Tutajt kell építeni, testemre mondom, csakis gesztenyeágakból, semmi másból. A menet! Szőrén ülve meg a lovat! Pecsenye a Kőteremben! A pokolba is, fiam! Hívd vissza a kutyákat!
– Igen, uram. Küldjem őket vissza a helyükre?
– He? – motyogta Barquentine. – Mi az?
– Azt kérdeztem, küldjem őket vissza a helyükre? – ismételte Steerpike. Válaszul egy igenlő krákogás tört fel az öreg torkából.
Steerpike már éppen indult volna.
– Még ne, te féleszű! Még ne! Ki a gazdád?
Steerpike egy pillanatra elgondolkodott.
– Nincs közvetlen gazdám – felelte. – Próbálom hasznossá tenni magam: itt is, ott is.
– Úgy, úgy, fiacskám? Itt is, ott is, úgy? Átlátok ám rajtad! Átlátok rajtad egészen a csontjaidig, az agyadig! Engem nem csaphatsz be, a kövekre, de nem ám! Jó nagy kispatkány vagy, de nem lesz többet „itt is, ott is”! Csak „itt” lesz, értetted?
Az öreg a padlón őrölt a mankójával.
– Itt – ismételte meg hevesen –, mellettem! Itt hasznossá teheted magad. Nagyon hasznossá.
Egy szakadáson át megvakarta a hónalját.
– Mennyire rúg majd a bérem? – tudakolta Steerpike zsebre dugott kézzel.
– Az eltartásodra, te szemtelen fattyú! Az eltartásodra! Mi mást akarsz még? A pokolba, kölyök! Nincs benned semmi büszkeség? Tető a fejed fölé, ennivaló és az a megtiszteltetés, hogy a Rituálét tanulmányozhatod. Az eltartásod, a fene egyen meg, és a Groanok titkai! Mi mással szolgálhatnál, mint a Vastörvények kitanulásával? Testemre mondom – nekem nincs fiam. Készen állsz?
– Jobban, mint valaha – felelte a csontos vállú fiú.