Kilenc
Ekkor történt, hogy Titus magához tért, arcát felemelte a karjáról, és nem látott mást, mint a hajnali égbolt pírját a feje fölött, és a sűrűn elszórt csillagokat.
Ugyan mi hasznuk van ezeknek? Gyomra hangosan megkordult az éhségtől, és reszketett a hidegtől. Fél könyékre emelkedett, és megnyalta az ajkát. Vizes ruhái úgy tapadtak hozzá, mint a hínár. A málló bőr átható szaga lassan beszivárgott a tudatába, és mintha csak e tudat a változatosság kedvéért valami mást akarna felajánlani neki, Titus egy magas, kormánylapát-orrú férfi arcával találta szembe magát, aki a következő pillanatban beugrott a vezetőülésre, ahol nyomban szinte vízszintes testhelyzetbe dőlt. Ebben a szögben fekve nyomkodni kezdte a jármű gombjait, melyek a bökdösésre válaszul szintén hozzátették a magukét a dobhártyákra zúduló kegyetlen zajhoz. A kakofónia csúcsán az autó akkorát durrant, hogy egy onnan négy mérföldnyire alvó kutya felriadt, aztán mintha önmaga elpusztítására törne, a rakoncátlan jármű a motorháztetőt megemelő, majd nagy csattanással visszaejtő rengéssel megrázkódott, felbődült, és meglódult előre, végig a girbegurba sikátorokon, amelyek még nedvesek és feketék voltak az éjszaka árnyaitól.
Egyik utca a másik után repült szembe velük, ahogy végigrepesztettek az alvó városon; szemberepültek, majd darabokra törtek a hajóorrszerű motorháztetőn. Mindkét oldalon utcák és házak rohantak el mellettük, Titus pedig, aki egy régi rézkorlátba kapaszkodott, levegőért kapkodott, ami jéghideg vízként zúdult a tüdejébe.
Csupán ezzel tudta magát meggyőzni, hogy a féktelen járművet egyáltalán vezeti valaki, hiszen a sofőrből semmit sem látott. Úgy tűnt, az autó a saját életét éli, és saját döntéseket hoz. Titus annyit mégiscsak észrevett, hogy valami megszokott embléma helyett ez az idegen, aki a kocsijában viszi (bár hogy miért, vagy hová, nem tudta) a hűtő rézsapkájára egy krokodil napszítta koponyáját erősítette. A hideg levegő fütyült a fogai között, koponyataréját vörösre festette a napkelte.
A nap már tisztán látszott a horizonton, és miközben a világ elröppent mellettük, még magasabbra hágott, így Titus most először itta be annak a városnak a képét, amelybe úgy sodródott be, akár egy száraz ág.
Ekkor üvöltés harsant: – Kapaszkodj, koldus! –, majd a hang kiröppent a hideg levegőbe, ugyanis az autó megfarolt egy szédítő kanyarban, aztán újra és megint, míg egyszer csak falak emelkedtek előttük a magasba, és a kőzuhatag elzúdult mellettük, végül aztán, miután áthajtott egy alacsony boltív alatt, az autó elkanyarodott, lelassult, és megállapodott egy falakkal körülzárt várudvaron.
Az udvar macskakővel volt kirakva; a kövek között fű burjánzott.