Huszonkettő
Egy lélek sem akadt Gormenghastban, aki úgy megdermesztette volna a szíveket, mint a kicsiny és zsíros mankó hangja, mellyel Barquentine terelgette előre törpetestét.
Ahogy a vasszerű botvég durván és sebesen a kongó kövezetnek ütközött, minden egyes csapással mintha korbácsütés, szitok, az irgalom arculcsapása csattant volna fel.
Senki sem akadt, aki legalább egyszer-egyszer ne hallotta volna annak a vészjósló botnak az egyre erősödő kopogását, ahogy a Szertartásmester löködte magát előre, sorvadt lábával és a mankóval olyan tempóban tudva maga mögött a kanyargó kőfolyosókat, hogy alig hitte az ember.
Kevesen voltak, akik a távoli kőlapokon csattogó mankó hallatán ne változtattak volna irányt, hogy elkerüljék a törvény apró, füstölgő szimbólumát, aki bíbor rongyaiban dübörgött kénköves útján minden folyosó kellős közepén, és senki fia elől nem volt hajlandó kitérni.
Ebben a Barquentine-ben volt valami a darázsból és a girhes ragadozó madárból is. És volt benne valami a szélcsavarta csipkebokorból, himlőhelyes arcában pedig a gnómból. Rettenetesen nedves szeme vízfüggönyön át lövellte ki rosszmájúságát. Mintha csordultig teltek volna ezek a szemek, akár két vénséges, repedt, érdes csészealj, mely úgy teli van topázszínű teával, hogy kidudorodik a közepe.
Bármilyen végtelenek, szövevényesek és számtalanok voltak is a Vár csarnokai és folyosói, még a legtávolibban is, a legeldugottabb bástyában is, ahol a fő artériáktól véglegesen elzárva a nyirkos, dohos csendet csak néha-néha zavarta meg a korhadt fa potyogása vagy bagolyhuhogás – a vándort még az efféle traktusokban is elfogta a félelem e mindenütt jelen lévő kopogás hallatán – bármilyen gyengén is szóljon, olyan haloványan, mint a köröm koppanása, de ez a hang leghalkabb valójában is rettegést hordozott. Mintha nem létezett volna menedék előle. Mert a vénséges, mocskos, acélkemény mankó maga az ember volt. Nem is volt több jóféle vér, jó, piros vér Barquentine-ben, mint viszolyogtató támasztékában. Fertőzött, élettelen végtagként nőtt ki belőle – külön végtagként. Mikor lecsapott a kövekre vagy az üreges padlódeszkákra, ékesebben fejezte ki epésségét minden szónál, minden nyelvnél.
A Groan-ház iránti megszállott hűsége messze túlszárnyalta az élőkkel szemben – sőt a Dinasztia tagjaival szemben – tanúsított érdeklődését. A Grófnőt, Fuksziát és Titust pusztán a vérvörös, fenséges lánc szemeinek tekintette – semmi többnek. Csak a lánc számított, a szemei nem. Nem az eleven fém, hanem a megszentelt porral fedett, mérhetetlen, patinás vas volt fontos. Az Eszme megszállottja volt, nem annak megtestesüléséé. A hagyomány érvényesítésének forró tengerében úszott, a hűség vágyában.
Ezen a reggelen is szokás szerint pirkadatkor kelt. Mocskos szobája ablakából kilesett a Gormenghast-hegyig nyúló, sötét síkságra, nem azért, mert borostyánködben úszott, és valósággal áttetsző volt, hanem hogy megnézze, hogy a jelek szerint milyen nap várható. Az előtte álló több órás szertartásrendet valamelyest az időjárás is befolyásolta. Nem mintha bármely ceremóniát törölni lehetne a kedvezőtlen idő miatt, csupán az ugyanolyan érvényű, szentséges Alternatívák okán, melyeket rég letűnt századokban írtak elő a hit védelmezői. Ha példának okáért délutánra vihar kerekedne, és a várárokban tajtékot verne az eső, akkor módosításra szorul a ceremónia, melynek során Titus fűszálakból font nyakláncot viselve áll az árok gazos szélén, s miközben egy bizonyos torony tükörképe látszik épp alatta a vízen, úgy kell eldobnia egy aranytekercset, hogy az épp hogy csak érintse a víztükröt, és azonmód pattanjon is fel, amint odaér, majd egyetlen pattanással repüljön egy másik bizonyos torony tükörképéhez, ahol is egy ásító ablak tükörképében süllyedjen el, ahol Titus anyjának képe is visszaverődik. Sem Titus, sem közönsége nem mozdulhat, és hangot sem hallathat, míg az utolsó csillámló vízfodor is el nem tűnik az árokból, és a Grófnő feje a víz alatt nem reszket már az üregszerű ablak üres sötétje előtt, hanem rezzenéstelenül áll benne, vállán színezett üveghez hasonló vízimadarakkal, s körötte mindenütt a végtelen, tornyokkal megtöltött mélységgel.
Mindehhez szélcsendes nap és tükörsima vízfelszín szükségeltetik, s ha viharosra fordulna az idő, a Ceremóniák Kötetei közt megtalálhatók az alternatív utasítások is, melyek ugyanilyen tiszteletre méltó módozatát tartalmazzák a délután felemelésének a ház dicsőségére s a résztvevők megelégedésére.
Így hát Barquentine-nek szokásában állt pirkadatkor ablakot nyitni, és kikémlelni a tetőkön és a lápon át, odáig, ahol az elmosódott vagy épp pengeéles szegélyű hegy jelzi előre az aznapi időt.
Mankójára támaszkodva kihajolt tehát az új nap hideg fényébe, majd eszeveszetten vakarni kezdte bordáit, hasát, hónalját, itt is, ott is, mindenütt nagy, karmos kezével.
Nem kellett felöltöznie. Ruhástul aludt tetvektől nyüzsgő matracán. Ágya nem volt; csak a hemzsegő matrac a csupasz padlódeszkán, ahol csótányok és bogarak bújtak meg, és mindenféle rovarok éltek, tenyésztek és pusztultak el, és ahol az éjjeli patkány két lábra állt az ezüst porban, és kivillantotta hosszú fogait, mikor a telihold saját képmásaként töltötte be az ablakkeretet.
Efféle odúban ébredt a Szertartásmester minden áldott reggel már hatvan esztendeje. Mankóján kacsázva dübörgött el az ablaktól, és szinte rögtön az ajtó felőli, egyenetlen falnál is termett. Nekivetette hátát ennek a girbegurba falnak, és előre-hátra tornáztatta vén lapockáit, amivel megzavart egy hangyakolóniát, mely (mivel felderítőitől épp akkor kapta a hírt, hogy a mennyezethez közeli rivális kolónia kivonult, és most is hidakat emel a vakolat repedése felett) szorgosan építette védelmét.
Barquentine-nek fogalma sem volt róla, hogy mikor lapockái közt próbálja enyhíteni a viszketést, egy egész hadsereget tart fel. Az érdes falnak dörgölte hátát, ide-oda, ide-oda, egészen rettenetes volt egy ilyen satnya vénembertől. Az ajtó jócskán fölébe magasodott, mintha egy pajta kapuja lenne.
Végül aztán mankójára támaszkodott, és átszökdécselt a szobán, ahol egy rozsdás vasgyűrű emelkedett ki a padlóból. Úgy festett, mint egy kürtő szája, és valóban fémcső vezetett a nyílásból több emelettel lejjebb, ahol hasonló vasgyűrűben vagy nyílásban végződött, mely egy étkező mennyezetéből állt ki több hüvelyknyire. Közvetlenül alatta, jó pár lábbal lejjebb tágas, használaton kívüli kondér várta a súlyos követ, mely reggelente gördült végig a kanyargó csövön, hogy rémisztő robajjal a kongó üst hasának csapódva fejezze be útját, mely percekig mormolta még a maga szólamát, miután a kő a bendőjébe került.
Ezt a követ minden este felvitték és letették Barquentine ajtaja elé, az öreg pedig minden áldott reggel a padló deszkái közül kimeredő vasgyűrű fölé emelte, ráköpött, és legurította a girbegurba csatornába, érdes bongása egyre halkult, ahogy közeledett az étkező felé. A szolgákat figyelmeztette, hogy ő is úton van lefelé, álljon készen a reggelije egy sor egyéb dologgal egyetemben.
A dinnyényi kő döndülését tucatnyi szív visszhangozta. Ezen a reggelen, ahogy Barquentine ráköpött, és visszhangos útjára küldte a még ágyban fekvő lakók sok-sok sötét emeletén át (akik, miután a falak mögötti üregekben az ágyuk mögé szökkent, felébredtek, és nem győzték átkozni Barquentine-t, a reggelt meg ezt a kukorékoló követ) – ezen a reggelen az aggastyán arcának romjain több tükröződött a Rituálé utáni sóvárgás szokásos fényénél – több: mintha az égisze alatt végrehajtandó szertartások iránti mohósága olyan szenvedéllyel töltötte volna el, melyet ilyen sorvadt test alig-alig bírhat el.
Féregjárta odújában egy kép függött a falon: egy megsárgult, porlepte metszet, mivel nem fedte üveg, csak egy apró, jégszerű szilánk maradt az egyik sarkában az eredeti üvegezésből. Ez a metszet, jókora és aprólékos munka, a Kovatornyot ábrázolta. A művész bizonyára a toronynak délre állt az alkotás vagy az építmény tanulmányozása közben, mert a háttérben, a csaknem az eget verő, szabálytalan tornyok és bástyák viharos tetőtengere mögött a Gormenghast-hegy alsóbb lankái látszottak, melyeket cserjék és örökzöldek tarkítottak.
Barquentine azonban nem vette észre, hogy a Kovatorony bejáratát kivágták. Egy bélyegnyi, kis papírdarab hiányzott. A lyuk mögött a falat is kifúrták nagy gondosan, úgyhogy Barquentine kamrájából szó szerint az üres sötétség kicsiny alagútja futott egy függőleges kürtő tágas üregébe, melynek végét alázúduló zsindely zárta el a fénytől, melyet ráadásul rég lepecsételt és kipárnázott az aranyos moha, s melynek kerek alja, akár egy fekete légkúté, a kicsiny, cellaszerű szobába nyílt, melyet Steerpike olyannyira kedvelt, hogy még ezen a korai és csípős órán is ott ült, a kürtő aljában. Mindenütt saját készítésű tükrei övezték, melyeket precízen, egyedi szögekben helyezett el, míg fölötte a cső sötétjében tükörkonstellációk fénypontjai pislákoltak szépen sorban.
Olykor Barquentine képe is megjelent a Kovatorony-metszet üreges szája mögött, ahol a járatban lévő, megdöntött tükör egy másiknak továbbította lefelé a képmását, majd az megint egy újabbnak – egyik tükör a másikra pislantott –, míg a kürtő aljában heverő Steerpike nagyítóval a kezében, szórakozottan vizslatta a végső tükörképet, és látta a csökött betűrágót, ahogy bíbor rongyaiban felemeli a követ, és lehajítja a vasgyűrűn át.
Ha Barquentine korán kelt fel irtóztató heverőjéről, hát Steerpike a maga választotta, titkos szobában, egy makulátlan és ragyogó szobában még korábban. Nem azért, mintha szokása lett volna. Nem voltak ilyenformán szokásai. Azt tette, ami előremozdította a terveit. Azt tette, amit akart. Ha azzal, hogy ötkor kel, elérhető olyasvalami, amire áhítozik, mi sem volt természetesebb számára, mint hogy akkor keljen fel. Ha nem volt szükség tettekre, egész délelőtt ágyban heverve olvasott, a csomókötést gyakorolta az ágya mellett tartott zsinegen, bonyolult papírröppentyűket gyártott, melyeket áthajigált a szobán, vagy tőrösbotja beretvaéles pengéjét fényesítgette.
Pillanatnyilag viszont az szolgált előnyére, hogy hatékonyságával, nélkülözhetetlenségével és buzgalmával lenyűgözze Barquentine-t. Nem mintha máris nem furakodott volna be a vénember zsémbes mizantrópiájának kérge alá. Sőt, ő volt az egyetlen, akinek valaha is sikerült elnyernie Barquentine bizalmát és még mogorva helyeslését is.
Barquentine mindennapi feladatai során tudtán kívül is tömegével öntötte a pótolhatatlan tudást az ifjú nagy befogadóképességű, prédaleső agyába, aki nem másra törekedett, mint hogy ha elegendő ismerettel bír már a szertartásokról, átvegye a Vár rituális életének irányítását, és amint ő lesz az egyetlen, aki a legapróbb részletekig ismeri a Törvényt (Barquentine-t ugyanis likvidálni kell majd), saját céljainak megfelelően változtat azokon a részein, melyek elválasztják őt a legnagyobb hatalomtól, s olyan új, de ősinek látszó dokumentumokat fabrikál majd, melyek az évek során gonosz céljait fogják szolgálni.
Barquentine nem sokat beszélt. Tudása átadásában sem a szóbeli terjengősség jellemezte. Nagyrészt tettek által történt, s az Írásokhoz való hozzáférése révén, hogy Steerpike kitanulta a „mesterségét”. Az öregnek fogalma sem volt róla, hogy ahogy Steerpike ismeretei halmozódnak, úgy közeledik saját halálának órája minden egyes nappal, egyenletes tempóban. Nem kívánta többre okítani az ifjút, mint amennyit saját érdekei megkívántak. A sápatag teremtés hasznára volt, ez minden, s ha tudta volna, mennyi mindent szolgáltat ki Gormenghast legmélyebb titkaiból a látszólag nemtörődöm társalgások s a könyvtárban folytatott rendszeres kutatások során, mindent megtett volna, ami hatalmában áll, hogy kizárja a Vár életéből ezt a jöttmentet, ezt a veszélyes, példátlan jöttmentet, kinek tanonci buzgóságát csak hideg és fékezhetetlen hataloméhsége vezérelte.
Steerpike úgy ítélte, lassan megérett az idő a Szertartásmester eltávolítására. Az egyéb okoktól eltekintve is úgy vélte, hogy egy ilyen csúf teremtés lesöprése a színről már csupán esztétikai megfontolásból is rég esedékes lett volna. Minek hagyják, hogy egy efféle rusnyaság évről évre mindenütt ott kopácsoljon?
Steerpike csodálta a szépet. Nem szívta magába. Nem érintette meg. De azért csodálta. Ő maga csinos volt, fürge, ápolt, mint stilétje, éles eszű, mint az éle, és kényes-fényes, mint a pengéje. Sértette a szenny. Sértette a rendetlenség. A vén, mocskos, repedezett-horpadt arcú Barquentine-től azzal a kusza, piszkos, csombékos szakállával felfordult az ifjú gyomra. Itt volt az ideje, hogy azt a koszfészek szertartáskelést kioperálja a Vár életének hatalmas, roskatag testéből, s maga vegye át a helyét, és ebből a rejtett középpontból ki tudja, milyen messzire vezeti majd csavaros esze?
Barquentine fel sem foghatta, Steerpike hogyan üdvözölheti minden egyes napkeltekor oly hátborzongató precizitással. Nem mintha tisztiszolgája a gazdája ajtaja előtt üldögélt volna, vagy valamelyik lépcsőfordulóban, amerre Barquentine a kis étkezőhöz igyekezett. Ó, nem. Steerpike, aki szalmaszín haját magas, duzzadó homlokára simította, akinek sápadt arca fénylett, és sötétvörös szeme zavarba ejtően eleven volt homokszín szemöldöke alatt, fürgén előlépett az árnyékból, majd elegánsan megállt az öreg mellett, és kissé meghajtotta előtte a derekát.
Ma reggel sem folyt máshogy a némajáték. Barquentine századszor is elcsodálkozott, hogyan tud Steerpike érkezése ilyen pontosan egybeesni az övével a diófa lépcső tetején, és szokásához híven összehúzott szemöldökkel, gyanakodva méregette az ifjút szeme visszataszító, nedves párája mögül.
– Jó reggelt kívánok, uram! – köszöntötte Steerpike.
Barquentine, akinek egy vonalban volt a feje a lépcsőkorláttal, kidugta nyelvét, amely bocskor nyelvéhez volt hasonló, és végigfuttatta száraz, ráncos ajkán. Aztán groteszk módon előrébb szökkent elsorvadt lábán, és fürge mozdulattal rögtön a mankóját is utánarántotta.
Vajon az arca készült-e korból, mintha a kor anyag volna, vagy a kor volt az arca kivonata, azé a szakállas kövületé, mely válla fölött parázslott és rothadt – annyi bizonyos, hogy archaikus volt, mintha valami átsiklott volna a múltból a jelen pillanatba, hogy sötéten, mintegy sötétített üveg mögül lángoljon fel, dacára saját anakronizmusának és a zöldfülű jelennek.
Steerpike felé fordította a fejét.
– A pokol tüzére a „jó reggelt”-eddel, te lehántott vessző! – mondta. – Úgy csillogsz-villogsz, mint egy nyavalyás szárazföldi angolna! Mit csináltál magaddal, he? A fenébe is, hogy bukkanhatsz elő minden egyes reggel az illedelmes sötétből így kikenve-kifenve?
– Úgy tűnik, a mosdás szokásába estem, uram.
– Mosdás! – sziszegte Barquentine, mintha valami mételyről beszélt volna. – Mosdás, te százlábú! Minek képzeli magát, Steerpike úr? Liliomnak?
– Aligha mondhatnám, uram – felelte az ifjú.
– Én sem mondanám – vakkantotta az öreg. – Csak csont, bőr meg szőr. Ennyi vagy, te nyavalyás, semmi több! Fakítsd vissza magad! Szedd le azt a fényt magadról – és elég ebből a kenekedős képtelenségből minden áldott hajnalban!
– Igaza van, uram. Túlságosan is szembetűnő vagyok.
– Kivéve, ha szükség van rád! – csattant fel Barquentine, miközben lefelé pattogott a lépcsőn. – Épp elég láthatatlan tudsz lenni, ha akarsz, mi? Ördög és pokol, fiam, el tudsz tűnni, ha arról van szó, mi? A viharmadár belére! Átlátok ám rajtad, te finnyás léhűtő! Átlátok ám rajtad!
– Hogyan, mikor láthatatlan vagyok, uram? – kérdezte Steerpike szemöldökét felvonva, miközben könnyedén lépdelt a nyomorék mellett, aki nagy dérrel-dúrral dübörgött a falépcsőn mankójával.
– Hogy a Sátán hugyozna le, te majom, vigyázz, mit pimaszkodsz! – rivallt rá durván Barquentine, miközben vészesen meginogva felé fordult, és sorvadt lába még két lépcsőfokkal a mankója fölött állt.
– Az északi oszlopcsarnok készen áll? – szegezte megváltozott hangon Steerpike-nak a kérdést – nem kevésbé rosszindulatúan és zsémbesen, az ifjú fülében mégis kellemesebben csengett, mivel nem volt annyira személyeskedően sértő.
– A múlt éjjel készült el, uram.
– A maga irányításával, már amennyit az ér?
– Az én irányításommal.
A diófa lépcső első fordulójához értek. A Barquentine mögött lépdelő Steerpike előhúzott egy körzőt a zsebéből, és csipeszként használva felemelt vele egy hajcsutakot az öreg tarkóján, felfedve nyakát, mely olyan ráncos volt, akár egy teknősé. Mivel derültségére a sánta vénség tudta nélkül sikerült fellebbentenie egy ilyen vastag, mocskos, ősz hajcsomót, megismételte a mutatványt, míg a repedtfazék hang csak folytatta, és a mankó kip-kop-kopogott lefelé a hosszú lépcsősoron.
– Rögtön reggeli után ellenőrzöm.
– Úgy van.
– Megfordult már abban a csecsemőagyadban, hogy ezt a napot épp a Vár mocska szenteli meg? Ha, ha? Hogy csak évente egyszer, fiam, évente egyetlenegyszer tisztelik meg a Poétát? He? Hogy minek, a tetvek tudják a szakállamban, de így van, a hitetlenek fekete lelkére, így van, a törvények törvénye, az első víz rítusa, drága gyermekem. Azt mondod, a kerengő készen áll; sorvadt lábam fekélyeire, megfizetsz, ha nem a kellő vörösre van festve! He? A lehető legsötétebb vörös? Eh – a létező legsötétebb vörös?
– A lehető legsötétebb – felelte Steerpike. – Ha még egy kicsivel sötétebb, már fekete lenne.
– A pokolba, remélem is – mondta Barquentine. – És az emelvény? – folytatta, miután elhagyta a göcsörtös, fekete diófa fordulót, ahol az oszlopok fölül hiányzott a korlát rúdja, maguk az oszlopok pedig kidőltek-bedőltek, és oly vastagon fedte őket a por, ahogy télen a hó a kerítést.
– És az emelvény?
– A helyén áll, és fel van díszítve – felelte Steerpike. – A Grófnő trónusát megtisztították és helyrepofozták, a nemesek székeit is kifényesítették. A hosszú padok is a helyükön, tele van velük a csarnok.
– És a Poéta? – kiáltott fel Barquentine. – Tájékoztattad, ahogy parancsoltam? Tudja, mit kell tennie?
– Készen van a szónoklata, uram.
– Szónoklat? A macska rúgja meg! Költemény, te fattyú, költemény!
– Elkészült vele, uram – Steerpike zsebre dugta a körzőjét, és ezúttal egy ollót halászott elő (mintha feneketlen zsebe lett volna, mégsem rontotta ruhája esését), amivel a Barquentine gallérja alá lógó fürtöket kezdte nyirbálni, miközben abszurd hangon ezt suttogta magában: „Ec-pec, kimehetsz”, ahogy a gyapjas pamacsok a lépcsőre hullottak.
Közben újabb lépcsőfordulóhoz értek. Barquentine egy pillanatra megállt vakarózni.
– Lehet, hogy a költeményével készen van – fordította viharvert ábrázatát a karcsú, csapott vállú ifjú felé –, de szóltál-e neki a szarkáról? He?
– Mondtam neki, hogy tizenkét másodperccel azután kell felállnia és szavalnia, hogy a szarkát kiengedték a drótkalitkából. Hogy a szavalata közben bal kezében azt a kancsó árokvizet kell tartania, melybe a Grófnő előzőleg a Gormenghast-folyóból szedett kék kavicsot helyezi.
– Úgy van, fiam. És hogy a Poéta-köntöst kell viselnie, és legyen meztélláb, azt is megmondtad neki?
– Igen – felelte Steerpike.
– És a Professzorok sárga padjai! Előkerültek?
– Igen. A déli istállókból. Átfestettem őket.
– És a Hetvenhetedik Earl, Lord Titus: tudja-e a kölyök, hogy fel kell állnia, ha a többi leül, és ülnie kell, ha a többi feláll? Tudja ezt a gyerek – eh – eh – szitaagyú egy teremtés – kiokosítottad, te nyúzott gyertyaszál? Hetven évem minden kínjára, úgy fénylik a homlokod, mint valami nyamvadt jéghegy!
– Kiokosítottam, uram – mondta Steerpike.
Barquentine folytatta útját az étkező felé. Miután a diófa lépcsőt letudta, a Szertartásmester megszállottként botorkált tovább az egyenes folyosókon. Míg a mankó minden egyes dördülése port kavart fel, a szorosan gazdája nyomában járó Steerpike sajátságos tánc kiötlésével szórakoztatta magát, Barquentine rángatózó járásának egyfajta ellenpontozásával – halk, finom, kicifrázott improvizációval, sikamlós és ötletes gesztusokkal.