Százegy
Titusnak nem volt kedve tovább együttműködni, mulatság ide vagy oda. Egy órával ezelőttig kész volt rá, hogy csatlakozzon a tiszteletére rendezett, állítólag a legapróbb részletekig kidolgozott játékhoz, de most kezdte meggondolni magát. Most, hogy lába szilárd földön állt, vágyakozni kezdett a szabadság után.
– Vegyék le az átkozott kötést a szememről! – kiáltotta, de nem felelt senki, amíg egy hang oda nem suttogta:
– Légy türelemmel, uram.
Titus, akit odavezettek a Fekete Ház nagy bejárati ajtajához, most megtorpant. A hang forrása felé fordult.
– Azt mondtad: „uram”?
– Természetesen, Őlordsága.
– Oldozza ki a kendőt azonnal. Hol van?
– Itt vagyok, uram.
– Mire vár? Oldozzon el!
A sötétségből ekkor Cheeta hangja szólalt meg szárazon és ropogósan, akár egy őszi levél.
– Ó, Titus, drágám, nagyon kellemetlen volt?
Szavait a mögötte feltorlódó előkelőségek csoportja visszhangozta…
– Nagyon kellemetlen volt?
– Szerelmem, most már nemsokára…
– Nemsokára? – kiáltotta Titus. – Miért nem oldozol ki most?
– A döntés nem az én kezemben van, kedvesem.
Újra felhangzott a visszhang: „… az én kezemben van, kedvesem”.
Cheeta félig lehunyt szemhéja alól figyelte.
– Megígérted, hogy nem csapsz nagy hűhót, igaz? – kérdezte. – Hogy csendesen besétálsz a megbeszélt helyre. Hogy három lépést teszel előre, azután körbefordulsz. És akkor, csakis akkor kioldozzuk a kendőt, és újra láthatsz. Ekkor jön el a meglepetés pillanata.
– A legjobb meglepetés, amit adhatsz nekem, ha letéped a szememről ezt a rongyot! Ó, egek ura! Hogy is keveredhettem ebbe? Hol vagy? Igen, te abban az apró testben. Ó, istenem, segíts! Mi ez a kiabálás?
Cheeta, aki kezét felemelve jelet adott, most leejtette, és a kiabálás abbamaradt.
– Látni akarnak – felelte Cheeta. – Izgatottak.
– Engem? – kérdezte Titus. – Miért engem?
– Nem te volnál, Titus, Gormenghast Hetvenhetedik Lordja?
– Az volnék? Az égre esküszöm, nem érzem magam annak, ha te is a közelemben vagy.
– Biztosan fáradt, hogy ilyen rendkívül udvariatlan – jegyezte meg egy szirupos hang.
– Nem tudja, mit csinál – tette hozzá egy másik.
– Gormenghast, na persze! – kuncogott egy harmadik. – Az egész ügy teljesen valószínűtlen.
Cheeta magas sarka kalapácsként zuhant le a harmadik megszólaló megjegyzésére.
– Kedvesem – mondta, mintha el akarná terelni a figyelmet a közbeszólásról –, időközben összegyűltek, akik már olyan régóta várják a mulatságot. Minden összeállt. És te leszel a középpontban. Egy lord! Egy hamisítatlan lord!
– Pokolba az összes nyavalyás lorddal! Vissza akarom kapni az otthonomat! – kiáltotta Titus.
A tömeg kezdett összezárulni, mert volt valami a levegőben, valami borzongás, valami fenyegetés, szörnyű sötétség, amely mintha a hely falaiból és padlójából szivárgott volna. A viszonylagos csendet követő csosszanások közben egy alig hallható, inkább csak érzékelhető hang hallatszott, ami tudatuk felszínén még nem öltött formát, idegeik bizsergésében viszont már valóságos volt. A vendégek elhagyták illatosított alkóvjaikat, a mindenféle rendű-rangú férfiak behúzódtak a környező részekről, és egy láthatatlan erő mind közelebb vonzotta őket a Fekete Ház fedetlen középpontjához.
Nem csak ők voltak mozgásban. Cheeta egy közeli barátaiból álló csoportot arra utasított, hogy kövessék (kivéve apját; ő az elfeledett szobában tartózkodott, a sztárszereplőkkel együtt, akik körmüket rágva készültek a fellépésükre).
A zenekar hatásos hangszerválasztékával együtt előrelódult a félhomályban, közben a kapálózó Titust egy emberhullám sodorta előre.
Cheeta tervének részét képezte, hogy Titus heves riadalmat, ha ne egyenesen félelmet érezzen, finom kis ajka (melyet most apró, cinóbervörös bimbóként előrebiggyesztett) bizonyos fokú elégedettséget mutatott a dolgok állását illetően. Hiszen igen elszántan igyekezett Titusban zavart, szégyent és még egyebet is előidézni. Eljött az idő, hogy Titus fellépkedjen a trónushoz vezető három lépcsőfokon… és menet közben elbotlott. Most kellett körbefordulnia, most kellett eloldozni a csuklóját, most kellett levenni a szeméről a kendőt, és Cheetának most kellett elkiáltania magát… – Most!
Ebben a pillanatban, a hangja, mint egy várbörtönben, egy sor visszhangot keltett. Minden a másodpercnek ugyanabban a törtrészében történt. A kendőket lekapták Titus csuklójáról és szeméről. A zenekar félelmetes harci indulóba kezdett. Titus leült egy trónusra. Semmit sem látott, csak a borókatűz homályos foltját. A tömeg előrelendült a lombok közül világító lámpák fényében. Minden eltérő színt… eltérő ragyogást kapott. Egy óra elütötte az éjfélt. Előbújt a hold, és feltűnt az első jelenés is.