Hetvenkilenc
Nem jött több eső. A tisztára mosott levegő hihetetlenül édes volt. Valamiféle természetes béke, csaknem a lélek békéje, valami álmodozás ereszkedett Gormenghastra – úgy tűnt, nappal a nap, éjjel a hold sugaraival ereszkedik rájuk.
A hatalmas özönvíz parányi lépésenként, aranyló pillanatról pillanatra, óráról órára, napról napra, hónapról hónapra apadt. A tágas tetők, a zsindelyek, a köves fennsíkok, a hosszú, lejtős, égi mezők, a meredek ormok lassan megszáradtak a napon. Minden nap sütött, s a szürke, komor vizeket lágy, szunnyadó felületté változtatta, melynek kék mélye fölött lustán úsztak a fehér felhők.
De odabenn, a Várban, ahogy visszavonult az ár, és elszivárgott a felső szintekről, látható volt, mekkora pusztítást végzett. Az ablakokon túl ártatlanul sütkérezve ringott a víz, mintha a vaj sem olvadna meg lágy, kék szájában, ugyanakkor az újonnan felszínre került emeletek hatalmas területein bokáig ért a szennyes iszap. Bűzös vízerek szivárogtak ki az ablakokon. Az utolsóként elöntött szinteken előbukkant a tárgyak teteje, és mindent szürke üledék borított. Kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a felhalmozódott hordalék kihordása, a Vár kiöblítése, tisztára sikálása, ha valaha végre újra szárazra kerül, jócskán a jövőbe nyúlik még.
A lázas hónapok, melyek alatt Gormenghast lépcsőin felvonszolták mindazt, ami most a legfelső szinteken torlódott, semmiség lesz a helyreállító munkálatokhoz képest, amelyek a várnépre várnak.
Hogy egy távoli időpontban a Vár valószínűleg tisztább lesz, mit ezer éve bármikor, nemigen jelentett vonzerőt azok szemében, akik sosem gondoltak e helyre a tisztaság szempontjából – sosem képzelték, hogy bármi más is lehetne, mint ami.
Hogy az ár egykor puszta létüket fenyegette, már el is feledték. Az előttük álló munka elborzasztotta őket. De a Gormenghastra telepedő nyugalom elcsitította a félelmeket. Előttük állt az idő – lágyan, mérhetetlenül. Végeérhetetlen lesz a munka, de nem szükséges kapkodni. Apadt az ár. Felfordulást, dúlást, halált hozott, de már apadt. Sárral teli szobákat és ezernyi átázott, törött holmit hagyott maga után, de apadt.
Steerpike meghalt. Többé nem kellett félni süvítő kavicsaitól. Félelem nélkül járt-kelt a sokaság a lapos tetőkön. Százával tűntek fel a víz fölött. A konyhalegények és a Vár lurkói az ablakokból ugráltak le, és a vízben játszadoztak, a kékségből újonnan kimeredő torony-szigetek kiszögelléseire másztak fel.
Titus legendává vált: a bosszú eleven szimbólumává. Arcán a hosszú forradás a várbeli ifjak irigységének és anyja büszkeségének tárgya lett – és saját titkos diadala is.
A Doktor egy hónapon át ágyban tartotta. Veszedelmesen megemelkedett a láza. Egy hétig tartó delíriuma alatt a Doktor az életéért küzdött, és alig mozdult el az ágya mellől. Anyja a szoba sarkában ült, mozdulatlanul, akár egy hegy. Mikor végül Titus eszméletre tért, és hűvös lett a homloka, a Grófnő visszavonult. Fogalma sem volt, mit mondhatna a fiának.
Az apadás saját, kényelmes tempójában folytatódott. A várnép a tetőkön ütötte fel tanyáját. A nyugati tömbök hosszú, lapos teteje három évszázadnyi elhanyagoltság után közkedvelt promenáddá alakult. Itt sétálgattak a népek napnyugta után, mikor véget ért a munkájuk, vagy a tornyoknak támaszkodva nézték, ahogy a nap az özönvíz alá bukik. Magukévá tették a tetőket. Nappal, amennyire lehetett, itt folyt a Vár hagyományos élete. A Rítusok hatalmas köteteit kimentették a romok közül, és a Poéta, immár Szertartásmester, szakadatlan munkában volt. Kiterjedt területeket borítottak el a mindenféle-fajta kunyhók, tákolmányok. Gormenghast különféle rétegei lassacskán a rangjuknak és foglalatosságuknak leginkább megfelelő szálláshelyekre húzódtak.
Egyre több látszott a Gormenghast-hegyből is. Magas, csipkés kúpja minden egyes nappal nagyobb lett. Napkeltekor, a rézsútosan rávetülő, vékony sugarakban, melyek bevilágították a fákat, köveket és páfrányokat, madárdaltól zsibongó sziget volt. A dél csendet hozott: a nap nyájasan siklott a kék égen, és ott tükröződött a vízben is.
Mintha mindaz, ami az elmúlt évtizedben történt, minden erőszak, intrika, szenvedély, szerelem, gyűlölet és félelem megpihenni vágyott volna, s most, hogy Steerpike meghalt, a Vár végre behunyhatta a szemét egy kicsit, s élvezhette a lábadozók tétlenségét.